Zuhé

20 éve talán még dobogós lehettem volna a Blaha Lujza téri össznépi vizespóló-versenyen, de hát sajnos csak ma délután sikerült ott sz...rrá ázni. A bokáig érő kordbársony szoknyám sec perc alatt földig érővé változott, onnan szívta magába mindazt, ami egy ilyen özönvízserű esőzéskor felázhat a nyócker járdáiról. Akkor már nagyon röhögtem az egészen, mert mindez nemigen érdekelt, olyan jó érzés volt az egész napi tikkasztóan fülledt levegő után, ahogy minden és mindenki megmozdult (biztosan nem mindenki számára volt ilyen "felhőtlen" élmény, érthető), együtt bénáztunk a csúszkálós cipőkben, átázott ruháinkban, kifordult esernyőkkel a kézben.

Talán mondanom se kell, hogy mire a Keletibe értünk, már csendesült az eső, Gyömrőn pedig finoman sütött a nap. Így caplattam hazáig a cuppogósra ázott papucsban (amiben egy kényelmi réteg is van a bőr alatt valami szivacsból). A ronggyá ázott szoknyámat (ami már kezdett enyhén megszikkadni és olyasmi hangot adhattam ki benne, mint egy fellobogózott állami autó, mondjuk egy Moszkvics, hogy a méretarányok nagyjából stimmeljenek)  elegánsan felcsippentettem, hogy lépni is tudjak, közben az esernyőt hanyagul lóbáltam a jobb kezemben. Kicsit se nézhettek bolondnak, vagy talán azt hihették az emberek, hogy a Gyömrői tóból másztam ki az imént,  nem tudom. (Vagy ez is, az is.) Hazaérve rögtön a kapunál kiugrottam a fehér papucsomból. Szerettelek!- sóhajtottam és a kukába hajítottam.