Hála

Hiába nagyok a nagyok, ha nincs itthon felnőtt, valahogy mindenki elfelejti, mi a dolga. Zsófi elfelejt elmenni kenyérért, Alma nem nyírja le a füvet, Ákosnak meg eszébe se jut, hogy bármit is lendíthetne a család szekerén. Rezignáltan megjegyzi, mi nincs éppen az ínyére, eszik egy-két falatot és visszabújik a vackára rajzolni.

Hogy ma mire jöttem haza, azt inkább nem részletezném, de nagyon leszidtam mindenkit. Korra, nemre való tekintet nélkül, igazán senki nem mondhatja, hogy személyválogató lennék. Kipuffogtam magam, aztán Almát kizavartam füvet nyírni, Ákost locsolni, mi Zsófival felporszívóztuk a zsemlemorzsa-, és tollpihe-hegyeket, Dóri pedig a leghasznosabbat tette, amit ebben a pillanatban tehetett: nem volt láb alatt.

Porszívózás közben szép lassan lenyugodtam azért, átgondoltam az életünket. Frusztrál az értelmetlen munka. Nem egyedi eset, a legtöbb ember így van ezzel, csak én még nem szoktam meg. Nem hiszem, hogy csak a nosztalgia ködén látom értelmesebbnek, vagy ha úgy tetszik, az egyetlen értelmes tevékenységemnek az anyaságot. Bármennyire végeérhetetlennek tűnt annak idején az örökös készenlét itthon, abból született valami, elmondhatom, hogy kreatív tevékenység volt  és még jól is éreztük magunkat közben (és még jobb is lehetett volna).

Mire a felmosásig jutottam, már azon törtem a fejem, kitől hogyan kérjek majd bocsánatot ezért a jelenetért, de mikor kimentem a kertbe, semmi nyomát nem láttam neheztelésnek, mindenki szorgosan végezte a dolgát. Sose volt érzékem a tekintély megteremtéséhez, de most mégse kértem bocsánatot, csak megölelgettem, akit lehetett. Ebből gondolom értették, mi újság.