Egy-két éve még nem gondoltam volna, hogy ilyen forgalom lesz ami állandónak tűnő kis családunkban, de Laci mamájának a betegségével, majd Gábor halálával minden (látszólagos) biztonság kicsúszott a lábunk alól. Mondhatnám, hogy csak az a baj, hogy nem jó sorrendben halnak meg az emberek, de ez így nem igaz, mert akiket már régóta és jól ismerünk, azokat ugyanolyan fájdalmas elveszíteni, mint azokat, akik előtt egy egész élet állt (volna).
Holnap megismerkedünk Attila egy későbbi házasságából született lányával, talán belecsöppen a sorsunkba családostul, ki tudja. Holnapután meg Laci egyik nagybátyját hozzák el anyósomék, aki már súlyos rákos beteg. Szinte semmi kapcsolat nem volt köztünk az elmúlt két évtizedben: anyósomékon keresztül informálódtunk egymásról - minden szimpátia mellett ennyire futotta. Jó lenne megmelegedni egy kicsit ebben a nagy jövés-menésben! Mit mondhat az ember valakinek, aki ekkora útra készül? (És mindannyian oda megyünk előbb-utóbb, ez egészen biztos.)
1 megjegyzés:
Megértelek...
Én is pont erre gondolok napok óta és ilyenkor mindig elkeseredek azon is hogy nem veszik észre az emberek mit hagynak ki makacsságuk, önzőségük, öntörvényük miatt az életükből. Honnan tudják, lesz e még alkalmuk megtenni, kimondani azt amit megtehettek volna?
Beszéltem telefonon Olival, nagyon zavarban voltam mit mondhatnék ennyi év után,főleg ebben a helyzetben... Szakmára terelve "oldottam" meg a helyzetet. :/
Megjegyzés küldése