A szombati Állatkerti kaland egyik tanulsága, hogy nem csak mi vagyunk kíváncsiak a lakókra, hanem ők is ránk. (Persze itt nyilván már többé-kevésbé emberhez szokott példányok láthatóak, nem csak a személyes varázsunk az ok, vagy mégis?)
Ez a kedves "kis" gorilla Lacit szúrta ki magának első látásra (alfahím, hihi): odarohant hozzá, felegyenesedett, és az üveg másik feléről vette szemügyre. Jól megnézte magának, aztán elment.
Én alapvetően a társas életet élő állatokat kedvelem, úgyhogy az ázsiai vadkutyákat figyelgettem. Kiszemeltem magamnak az a nőstényt, aki folyton körbeszimatol és leadja a drótot a többieknek. Nagyon gyorsan reagált: odajött a plexifalhoz és rögtön megpróbált kommunikálni velem. Nagyon aranyos volt, tiszta Ében. Jeleztem felé, hogy szimpi, erre lefeküdt közvetlenül elém és hunyorogva nézett, szaglászott felém. Kisvártatva jöttek a többiek is, ugyanúgy viselkedtek. Jó érzés volt.
Az Állatkertből nem sokat láttam, mert Dóri a dzsipeknél összehaverkodott egy nagyon jó fej kislánnyal (szintén Dóri), én meg az anyukával beszélgettem, amíg játszottak. Az anyuka mesélte, hogy ez az ő "furcsa", "tanulási zavarokkal küszködő" kislánya, aki nem tud a Hannah Montana - világba szocializálódni. A tanító néni kiabál vele, mert időről időre elsodródik a többiektől az iskolában, nem tudja tartani velük a tempót. (Hozzá kell tennem, hogy okos volt, tájékozott és empatikus.)
Mikor a nagyobbik lányával New Yorkban éltek, úgy tanultak (4-5 éves kortól kezdve) olvasni, számolni, hogy harmadikos korukban még tankönyvük sem volt. A gyerkeke teljesen eltérő tempóban haladtak: volt, aki még csak pár soros versikéket olvasgatott, volt, aki már kisregényeket, a matekban ugyanígy: mindenki a maga tempójában. Harmadikos volt a kislány, mikor hazaköltöztek. Tankönyv, szorzótábla nélkül, pusztán logikai úton olyan szinten állt matekból, hogy a Zrínyis matekversenyen valami nagyon jó helyezést ért el. Ennek ellenére, vagy pont ezért csak nagy nehézségek árán tudott a mi poroszos oktatási rendszerünkbe szokni, anyuci azóta is visszasírja a régi iskolát, ahol volt lehetőség az egyéni fejlesztésre, fejlődésre.
A harmadik tanulság, hogy a lelkes apukák is elfáradnak egyszer (hamarabb, mint a gyerekek), úgyhogy legközelebb hozunk még valakit, akivel le lehet ülni sörözni, beszélgetni, amíg a család rohangál.