Igazából Petiről van szó. Mikor (úgy egy éve) megismertem, rögtön lenyűgözött a megjelenése. Kb. mint egy 120 kilós óriáscsecsemő, vagy egy túlméretes puttó. Egyetlen egyenes vonalat se láttam rajta: pocak, hurkák, vaskos, húsos ujjak, göndör, barna hajfürtök, enyhén dülledt, de kifejező, értelemmel, humorral teli barna szempár, hosszú szempillák, bársonyos, de férfias bariton. Csak úgy sugárzott róla a bőség, a testi-lelki jóllakottság. Még a szaga is gömbölyű volt. Éreztem, hogy jóban leszünk.
- Igazából kevesen tudják rólam, hogy gyógyító vagyok. Ork-gyógyító sámán.
Akkor még nemigen tudtam, mi fán terem a WoW, az orkokról is csak annyit, hogy nyesedéknek valók, minek az ilyet még gyógyítgatni is?! De azért tetszett, hogy nem hegyesfülű, légiesen szőke tünde-királyfivá alakul esténként - nem a lelkierő jele az ilyesmi.
Alapvetően engem fárasztanak ezek a szerepjátékok: gyorsaságot, taktikai érzéket kívánnak. Cserébe megajándékoznak a közösen elvégzett küldetések örömével és ez rengeteg pluszt ad. (Főleg, ha valaki nem az E-bay-en vásárolja a fegyverzetét, hanem kiérdemli.) Ha marad még jártányi ereje egy-egy éjszakába nyúló parti után, játszva megküzd az APEH-hel, FIBERNET-tel, sunyi munkatársakkal és az élet egyéb kellemetlenségeivel. Nem is rossz bolt.
Persze, kérdés, hogy az ember találja meg a játékát, vagy a játék faragja az embert. Valószínűleg a játékra is érvényes, mint minden "tudatmódosító szerre", hogy nem visz be új jellemvonásokat az ember személyiségébe. (Ezt nem én találtam ki, de egyetértek vele.) Stabil érzelmi háttér nélkül nemigen húzza ki magát az ember a szárazra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése