Kötelékek

- Fent van a blogom a neten,a Lacié meg az Edité is, nyugodtan megnézheted.

- Hogy jut ilyesmi egyáltalán az eszedbe, hogy a legbensőbb magánéletedet a nyilvánosság elé tárd, ahol bárki belenézhet?

- Ugyan Mama, nem azt írom bele, hogy ezzel meg azzal izéltem, hanem mondjuk, hogy itt ez a sárga bögre, ebből k...jó inni, de abból a zöldből már nem annyira.

- Az meg kit érdekel?

Van ebben azért valami, valljuk be. De mivel nem irodalmi tevékenységet folytatunk, csak a mindennapok valamiféle vázlatát hordjuk a kis blogunkba, amiről aztán eszünkbe jut egy csomó nem publikus gondolat, mégse haszontalan ez az egész.

Úgy örültem, hogy Laci anyukájáék elhozták a Mamát, aki a gyerekeknek már Dédi. Vagány volt, szorzókártyázott, beszélgetett, viccelődött a gyerekekkel. Azonnal magához ragadta a gyerekek figyelmét, összefogta a társaságot. Ahogy elnéztem őket, belémvillant, milyen lehet az, ha egy ilyen körülrajongott személy nem szeret eléggé viszont. Észreveszi-e egyáltalán?
Dórinak annyira jót tett, hogy itt volt Zolika. Teljesen felszabadult a gondolattól, hogy nem ő a legkisebb: minden kisbabás allűr egycsapásra lefoszlott róla, nagylányként kísérgette az unokaöccsét. Fejtől lábig aludtak, állítólag kényelmesen. Nagyon jót tenne neki egy kistesó, de erre már nem lenne erőm. (Az anyagi vonatkozásokat meg már ne is említsük. ) Jó lenne valahogy összehozni, hogy gyakrabban találkozzanak. Teljesen elszigetelődtünk mindenkitől.