A mizantróp

Huh, nem is emlékszem már, mikor jártam utoljára színházban. Csak arra, hogy hideg volt és utána baromira összevesztünk. Akkor meg is fogadtam, hogy Lacival színházba soha többet nem megyek. (És szerintem ő is, hogy velem ugyanígy lesz.) Szerencsére megtört a jég.

Az Örkényt egyébként is imádom: kicsi színház, nagyon meghitt, klassz repertoárral, szuper előadásban.

Hazafelé jövet azon töprengtem, mekkora hatalma van a szépségnek: jószerivel az egyetlen, ami ezen a száraz erkölcsön fogást talál. Mindenki kritikusát elvakítja, rabbá teszi. Nem erkölcsös nőre, igaz szerelmesre van szüksége, hanem szépre.
Persze a világ romlott és hazug, és ezzel időnként kényszerpályára állítja az őszinte embert, csak a nagy jóságban elfonnyad az ember szeretet nélkül. Mármint akkor is, ha benne nincs szeretet, megértés, nem csak akkor, ha ő nincs szeretve.
Annyiféleképpen el lehet játszani ezt a szerepet, de Gálffy László olyan szimpatikus és emberi volt, kész paradoxon, ilyen empátiával eljátszani ezt a figurát, mégis hitelesen.
Hámori Gabi is szuper volt, nagyon nő, hiú, okos, sebezhető, és nagyon szép. A többiek is, mindenki nagyon ott volt fejben, szívben. Megdöbbentem, hogy Mácsai mennyire megöregedett, de még így is szép és remekül játszik.
Úristen! Für Anikó mint kiégett ficsúr! Jesszus! Ez kicsit sok volt, bár volt egy kis pikáns felhangja az egésznek. A japán dizájnos baszkokkal együtt, ezt nem értettem, mire jó, de nem is volt lényeges, az előadás egésze lenyűgöző volt.

Extrapiramidális pályán

Kb. egy hétig üresen álltak a karámajtók a Keletiben, talán egyszerre vette ki éves szabadságát a Vasútőr Kft, vagy mi. Gyanakodva tettem vissza az automatikusan előrántott bérletemet: nocsak, nocsak? Sztrájkra készülünk? Amilyen nehezen és lázadozva szoktam hozzá a kerítéshez és az ellenőrökhöz, úgy vett rajtam erőt a szorongás. Szinte szégyenlem, mennyire hozzá lehet szokni a kellemetlen és értelmetlen tevékenységekhez. Vagy csak a tapasztalat, hogy az ellenőrök elmaradása mindig durva késéseket vagy sztrájkot jelzett. Talán, lehet...
Tegnap reggel minden visszaállt a "rendes" kerékvágásba: az ellenőrök a helyükön, mi ismét türelmetlenül topogunk a kapukon kifelé menet, ahol felvillantjuk a vonaton már leellenőrzött bérletünket, teljesen formálisan, mert kivehetetlen, mi is van a tokban. A megkönnyebbült sóhaj utáni másodpercben már újra utáltuk őket, bennük ezt a hülye rendszert, a MÁV-ot a büdös, zsúfolt, örökösen késlekedő vonataival.
Csak el ne kezdjenek sztrájkolni....

Fürggyé

Szerdán hajnalban azt álmodtam, hogy bevette magát a házunkba egy patkány és itt ugrándozott vígan, míg ki nem golfoztam a partvisnyéllel. Nem kell freudi mélységekbe bocsátkozni, szétnézni is elég ahhoz, hogy az álom valóságalapját megleljem. Túlzás nélkül állíthatom, hogy alig vártam a szombatot, mikor végre ha rendet nem is, de legalább utat vágok a káoszban. A legmacerásabb részekkel kezdtem: mindent kirámoltam a faházból, elégettem a sok kartondobozt, szalmát és egyéb vackokat (de nem a műanyagokat) és szépen visszapakoltam mindent a helyére. Most, rendberakva, kisepregetve olyan kis csinos, hogy szinte sajnálom továbbadni. Szinte. Mert ha megtartjuk, ugyanúgy szét kell bontani, lebetonozni alatta, mert a kutyák "aknamunkája" miatt életveszélyesen meg van dőlve az egész. Azért lehet, hogy megérné, mert ha nem lesz, fogalmam sincs, hova teszem majd a fűnyírókat, a slagot télen, stb.
Ma még rendbeteszem a fenti tárolót, mert valahova eltűnt pár könyvtári könyv és fel kellene kutatnom. A haspadot felviszem a lányokhoz, mert itt lent csak a ruhákat pakolom rá az előszobában. A helyére mehet majd Ákos biciklije, itt szél-és esővédett helyen lehet. Még leírni is fárasztó. Szenvedjetek velem.

Próbatétel

Ma ismét sikerült egy kicsit kitolni az állóképességem igencsak szűkös korlátait: tettünk egy Maglód- Pécel- Isaszeg- Dány- Kóka- Sülysáp- Mende- Gyömrő-kört Lacival és Ákossal. Mivel én vagyok a leglassabb, középen haladtam, előttem Laci mint nyúl, mögöttem Ákos, nehogy leszakadjak. Felvillanyozott, hogy végre elhagytuk a Péteri-Monor-Gomba- szakaszt, mert már eléggé untam, csak a jó társaság miatt mentem már. Voltak nehezebb periódusok (lepukkant utak, kisebb-nagyobb emelkedők), de igazából jól esett a változatosság. Nem tudom, Lacinak milyen volt ott egyedül elöl, meg hogy folyton várni kellett ránk, de mi nagyon jól elpoénkodunk hátul Ákossal. Kókán megálltunk egy kávéra és egy fagyira egy kis bisztróban . (Itt, az Üveghegyen túl finomabb kávét ittam, mint sok budapesti kávézóban. )
57 km volt a vége, de nekem hosszabbnak tűnt. Direkt vittem magammal pénzt, hogy ha bármi közbejön (kiderül, hogy mégse bírom, defekt, stb.) vonatra szállhassak. Sülysápon már eléggé döglődtem, komolyan fontolgattam, hogy ezt a verziót választom, de izgatott, hogy milyen ez a mendei-pusztaszentistváni rész, úgyhogy nyeregben maradtam. Mendén és Gyömrőn is leszáltam és toltam, mert nem mertem megállni, nehogy lemerevedjek. Lényeg a lényeg, megcsináltam. Fogyókúrának nem az igazi, egy közepes szexmaratont jobban megérez az ember (és az örömtelibb is), de jó érzés tudni, milyen távolságot vagyok képes menni, és jó arra gondolni, hogy ez a táv egyre növekszik.
Bringás tanácsok, amelyeket a hétköznapi életben is meg fogok szívlelni:
- ha emelkedő jön, vissza kell váltani, mert kevésbé fáraszt ki, ha a saját tempómban tekerhetek, mint nagyobb fokozaton lassabban tekerni
- nem a lejtőn lefelé kell pihenni (sőt: tilos, lemerevednek tőle az izmok), mert utána szinte biztosan emelkedő jön, hanem az egyenes szakaszokon, mikor szinte erőlködés nélkül mehetek a saját tempómban.
Szép lassan eljutok arra a pontra, hogy nem okoz pánikreakciót nálam, ha bringával kell bemenni Budapestre, és ez megnyugtat. Jó volt!