Várva-várt találkozó. A Dohány utcai zsinagóga és én, Palya Bea és én, mi, mert persze Lacival mentem. Hál'Istennek, a srác, akitől a jegyet vettem, figyelmeztetett, hogy menjünk időben, mert számozás híján érkezési sorrendben történik a helyfoglalás a karzaton. Bő egy órával a kezdés előtt ott voltunk, legalább kinézelődhettük magunkat. Az első reakcióm: csalódás- nekem a szegedi zsinagóga sokkal jobban tetszik. Szeretek elgyönyörködni a sok apró részletben. Nem mintha a Dohány utcai zsinagóga híjával volna az ilyesminek, mégis...mégis...valahogy az az igazi, talán mert azt ismertem előbb.
Elnézegettük az egyre sűrűbben szállingózó embereket: kin milyen fejfedőt látunk, ki fedez fel több híres embert, stb. Laci kiszúrt magának egy hatvan-hetven körüli termetes öregurat, akit legszívesebben hazahozott volna nagypapának. (Persze a sajátjának, a gyerekeknek van elég.) Elvitatkozgattunk azon, vannak-e itt szép zsidó lányok. Meglepődve vettem tudomásul, mennyire különbözőek a fogalmaink arról, mi a szép és hogy milyen is a "tipikus zsidó lány". Akire nézve Kertész is azt gondolná: de szép zsidólány! Mint a Kaddisban. Lucia Brawley nem ült a padsorokban, de valóban sok szépet láttunk. Csak a történeti hitelesség kedvéért jegyzem meg, hogy Laci Hebron rózsájaként emlegetett egész este. Khm. (Hervadó virágszál.)
Nade. A koncert, ugyebár. Mivel tegnap volt a Zsidó Nyári Fesztivál megnyitója, egy rövidke bevezető után Korcsolán Orsolya eljátszotta a Fesztivál hivatalos szignálját, a Szól a kakas már-t. Nekem nem igazán tetszett, túldíszítettre sikeredett. Szerintem. Egyébként méltatom őt, szerintem tehetséges és szépen hegedül, bár semmi új.
Palya Bea és társai viszont élőben is lenyűgőzően hatottak - nem csak ránk: az egész hallgatóságot sikerült lebilincselni, megnevettetni, még némiképpp meg is lett énekeltetve a jónép. Sajnos a magyar közönség nagyon passzív: ha majd kiugrik a bőréből, se lehet némi tapson (és vastapson) kívül egyebet kihúzni belőle. Sokáig az ütemes tapson és a talpak dobogásán kívül nemigen lehetett a közös öröm jeleit felfedezni, de az áthatolhatatlan közép-európai szégyenlősség szépen feloldódott a koncert végére és a közönség együtt énekelt, kurjantgatott az előadókkal.
A kobzos fiút sajnos egyáltalán nem láttam, viszont Dés Andrást nagyon megszerettem: igazi csapatjátékos - annyira figyelt P.Beára, benne volt minden játékban és ő is kezdeményezett. Nagyon jó fiú, kicsit túlságosan is az, talán ezért nem éreztem egyenrangú félnek, de majd kialakul: alázat nem rossz kiindulópont egy fiatal zenésznek, míg rájön, mi is az, amit csak ő tud véghezvinni.
Palya Bea meg fantasztikus volt: nem csak az ének tudása, hanem ahogy a szívéből, lelkéből énekel: bátran, jókedvvel, szeretettel.
Feledhetetlen élmény volt.
Elnézegettük az egyre sűrűbben szállingózó embereket: kin milyen fejfedőt látunk, ki fedez fel több híres embert, stb. Laci kiszúrt magának egy hatvan-hetven körüli termetes öregurat, akit legszívesebben hazahozott volna nagypapának. (Persze a sajátjának, a gyerekeknek van elég.) Elvitatkozgattunk azon, vannak-e itt szép zsidó lányok. Meglepődve vettem tudomásul, mennyire különbözőek a fogalmaink arról, mi a szép és hogy milyen is a "tipikus zsidó lány". Akire nézve Kertész is azt gondolná: de szép zsidólány! Mint a Kaddisban. Lucia Brawley nem ült a padsorokban, de valóban sok szépet láttunk. Csak a történeti hitelesség kedvéért jegyzem meg, hogy Laci Hebron rózsájaként emlegetett egész este. Khm. (Hervadó virágszál.)
Nade. A koncert, ugyebár. Mivel tegnap volt a Zsidó Nyári Fesztivál megnyitója, egy rövidke bevezető után Korcsolán Orsolya eljátszotta a Fesztivál hivatalos szignálját, a Szól a kakas már-t. Nekem nem igazán tetszett, túldíszítettre sikeredett. Szerintem. Egyébként méltatom őt, szerintem tehetséges és szépen hegedül, bár semmi új.
Palya Bea és társai viszont élőben is lenyűgőzően hatottak - nem csak ránk: az egész hallgatóságot sikerült lebilincselni, megnevettetni, még némiképpp meg is lett énekeltetve a jónép. Sajnos a magyar közönség nagyon passzív: ha majd kiugrik a bőréből, se lehet némi tapson (és vastapson) kívül egyebet kihúzni belőle. Sokáig az ütemes tapson és a talpak dobogásán kívül nemigen lehetett a közös öröm jeleit felfedezni, de az áthatolhatatlan közép-európai szégyenlősség szépen feloldódott a koncert végére és a közönség együtt énekelt, kurjantgatott az előadókkal.
A kobzos fiút sajnos egyáltalán nem láttam, viszont Dés Andrást nagyon megszerettem: igazi csapatjátékos - annyira figyelt P.Beára, benne volt minden játékban és ő is kezdeményezett. Nagyon jó fiú, kicsit túlságosan is az, talán ezért nem éreztem egyenrangú félnek, de majd kialakul: alázat nem rossz kiindulópont egy fiatal zenésznek, míg rájön, mi is az, amit csak ő tud véghezvinni.
Palya Bea meg fantasztikus volt: nem csak az ének tudása, hanem ahogy a szívéből, lelkéből énekel: bátran, jókedvvel, szeretettel.
Feledhetetlen élmény volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése