Jó rég írtam már ide. (És ez nem is olyan nagy baj...) Aztán tegnap Robi csak teszthallgatásra feltett egy általam már régen hallott lemezt, és most annyira jólesett. Túlzás nélkül mondhatom, hogy zenei nagyfogyasztó vagyok. Sok kedvencem van, és a Spotify, meg a Tidal is sok újdnoságot dobál fel, kicsit el is vagyunk kényeztetve, ez tény.
Ami mostanra kiment a divatból, hogy egy dal egyszerűen csak egy dal legyen. Valaki kiálljon egy szál gitárral és a tiszta, erős hangján elénekeljen egy dalt, aminek akár jelentése is van. Ezek a dalok egyszerű emberekről és egyszerű érzésekről szólnak, akiknek és amiknek joguk van az élethez. Anyákról, munkásokról, akiknek nehéz az életük, akik itt-ott eltűntek, akiket megkínoztak, megöltek.
Engem ez is őrült módon aggaszt: jogokat, amikért nagyon sok ember harcolt, szenvedett, meghalt, hagyunk veszendőbe menni, annyira megszoktuk, hogy vannak. Ma már senki nem harcol, de még csak ellen sem tart: a pénz, a fogyasztás diktatúrája mindent ledózerol. A kényelem és a biztonság illúziója megvett minket kilóra.
De nem is keseregni akartam. A 60-as, 70-es évek semmivel nem volt reménytelibb időszak, mint a miénk. Mekkora durranás lehetett a hippimozgalom a 60-as évek bemerevedett amerikai társadalmában. Minden vadhajtásával, a sok hajmeresztő hülyeséggel együtt is éltető erő volt, értékteremtő, gazdagító hatású. Remélem, nem felejtjük el, hogy milyen erő van a dalban.
