Normál esetben annyira szóródik a figyelmem, hogy képtelen vagyok egy sorozatot végignézni. Mikor covidosan fetrengtünk itthon tavaly, akkor Netflixeztünk sokat, azóta hébe-hóba nem alszom el este, vagy lesz más dolgom. A vajákot is végignézte már a család, Laci el is olvasta, én meg valahol itt voltam a környéken, a rizsporos jellegű hajra emlékeztem, de ez a történet se tudott első körben a bűvkörébe vonni, illetve zavart (és még mindig zavar), hogy a filmzenéje annyira hasonlít a Trónok harcára.
A hosszú noszvaji estékre találtuk ki, hogy újranézzük a sorozatot és most megfogott. A könyvet ugyebár nem olvastam, csak arról írhatok, ami a sorozatból lejött nekem. A fantazy műfajt gyakran vádolják azzal, hogy erősen támaszkodik a népmesei-mítikus hagyományokra, ezeket összegyúrja, kicsit megbolondítja pár érdekes karakterrel és kész is. Ez erre a sorozatra is igaz, de az egyveleg koherens egész, és erkölcsiségében, szabályrendszerében is megfelel ezeknek a hagyományoknak.
Az egyik legerősebb tanulság számomra az volt, hogy az önzés és a hatalomvágy önmagában milyen szegényes indíték és milyen szűklátókörűvé és unalmassá teszi az embert. A szexivé varázsolt torzszülött Yennefer az esze és a tehetsége ellenére milyen lelki nyomorék maradt, amíg át nem lépett az önös érdekein. Van valami vonzó és valami nagyság is abban, ahogy emberek átlépnek a szabályokon, meg ettől nagyon erős és szilaj a karakter, illetve újdonsült varázslóként muszáj is, hogy így tegyen, ha nem akarja, hogy a sok manipulátor eszközként használja, mert csak így járhatja a saját útját. De mi az az út? Az öncélúság hosszútávon unalmas. Ellenben az, amikor a hatalmát az ember valami jóra használja: segítségre, gazdagításra, felvirágoztatásra, az egy igazi megújuló erőforrás: igazából csak ennek van értéke. Attól lép igazán szintet valaki, ha fel tudja áldozni a saját érdekeit vagy akár az életét valaki másért.
Szép volt. Egy Ikea Kallax rekesznyi a könyvsorozat, csak elolvasom valamikor.
