Az útikönyvem most Harari: 21 lecke a 21.századra c. könyve. Sok egyéb érdekesség mellett egy gondolat szeget ütött a fejembe, amiről ír. Az egyik fejezet témája az, hogyan segíthetnek nekünk a vallások egy vízió megalkotásában az emberiség jövőjéről.
"A tradicionális vallások azért vesztettek annyi területet, mert őszintén szólva nemigen volt erősségük a földművelés és az egészségügy. A papok és a guruk soha nem az esőcsináláshoz, gyógyításhoz, jósláshoz vagy a varázsláshoz értettek jól. Hanem az interpretációhoz. A pap nem az, aki tudja, hogyan kell eljárni az esőtáncot és véget vetni az aszálynak. A pa az, aki meg tudja magyarázni, miért nem működött az esőtánc, és miért kell tovább hinnünk az istenünkben annak ellenére is, hogy látszólag süket az imáinkra.
Csakhogy éppen ez a magyarázási képesség hozza hátrányba a vallási vezetőket, amikor a tudósokkal versenyeznek. A tudósok is ismerik a kiskapukat, és tudják, hogyan kell kiforgatni a bizonyítékokat, de a tudomány jellemzően hajlandó beismerni a kudarcot, és más úton próbálkozni. Ezért van az, hogy a tudósok végül megtanulják, hogyan érjenek el jobb termést, készítsenek jobb gyógyszereket, miközben a papok és a guruk csak kifogásokat tanulnak meg."
Számomra ebben a részben nem az a fontos, hogy papokról vagy tudósokról van szó, hanem a két hozzáállásbeli különbségről, mert a mechanizmus adott: ha egy fontos feladat adódik az életben és az energiát kifogáskeresésre használjuk a megoldás keresése helyett, azt akár tudomásul veszi a környezetünk a csodás retorikánk miatt, akár rossznéven veszi, mi területet veszítünk. Ilyen egyszerű. Annak a lehetőségnek annyi.
