Elnézem Nigella Lawsont, és azon gondolkozom, talán mégis meg kéne növeszteni a hajamat olyan válligérőre és hogy azóta merek megint olyan színesen öltözni és nem félni a testre feszülő pólóktól, mióta őt láttam a tévében mosolygósan és élvezettel főzni, beleszagolva, belenyalva és félig-meddig cseppfolyós fizikai és lelkiállapotban főzni. Hogy így is lehet főzni és élni és élvezni azt a pár évet, ami megadatik a földön. Engem rögtön megfogott ez a senkinek nem ártó, könnyed hedonizmus.
Felháborít, milyen gyomorforgató képmutatással állította pellengérre a média a néhai drogfogyasztása miatt, miközben alkoholista szakácsok főzőműsorait tolják elénk minden tematikus csatornán. Arról nem is beszélve, kik is törnek pálcát felette, hogy zár össze a férfitársadalom és az erősek világa. Egyébként semmi bajom az alkesz séfekkel, festőkkel, szobrászokkal, divatdiktátorokkal, de ne legyünk már képmutatóak...! Meg volt egy ilyen vonal is, emlékszem: a tévécsatornák kifogásolták a kalóriadús recepteket. Komolyan: mintha nem felnőtt emberek ülnének a főzőműsorok előtt, akik el tudják dönteni, mit sütnek-főznek meg és mit nem...és egyébként ugyanúgy fosztogatják éjszaka a hűtőszekrényt, mint bárki más. Ugyan már.
