2024. április 27., szombat
Ligák
2024. március 17., vasárnap
A fattyú
(Shakespeare: Lear király)
Ismét egy jó film az egérmoziból. Ez most egy másféle fattyú, mint a Lear királyban, de az ambíció és a kitartás ugyanolyan rendkívüli. A főszereplő Ludvig Kahlen, aki 25 év háborús szolgálata során a teljes ismeretlenségből a kapitányi rangig vitte. Ez a XVIII.századi, feudális berendezkedésű Dániában nem kis szó.
A kezdő képkockákon a háborús veteránok szegényházában szedi össze a kis cókmókját, innen látható, hogy nincs mire várni: vagy maga csinálja meg a szerencséjét, vagy a nyomor nyeli el. Megtudja, hogy a király fejébe vette a jütlandi mocsárvidék termővé tételét. A Kahlen, aki egy földesúr balkézről született fiaként annak birtokán eredendően kertész volt, engedélyt kér a királytól, hogy a mocsárvidéket megpróbálhassa termőre bírni, az új termőterületekért cserébe birtokot és nemesi címet kér. Nem ő az első próbálkozó, de mindaddig mindenkinek beletört a bicskája a vállalkozásba. Így a miniszterek, akiknek igazából kedvez a mostani status quo, némi hezitálás után engedélyeztetik a kérést: úgyis reménytelen, a koronának semmibe nem kerül, de addigis elmondhatják a királynak, hogy már folynak a munkálatok, ők mindent megtettek.
Főhősünk elindul és a kapitányi nyugdíjából fedezve megkísérli a lehetetlent: krumplit termeszteni a mocsárban. Csakhamar számos megpróbáltatáson megy keresztül: meg kell birkóznia az ellenséges, könyörtelen és pusztító közeggel, maga mellé kell állítania azokat, akik szintén a rendszer kiszolgáltatottjai. Olyan döntéseket kell meghoznia, amikben az ambíció már önmagában nem megbízható viszonyítási pont. Segítőtársai szükségből szegődnek mellé, de végül részesül abban, amire nem is számított: megtanulja és megtapasztalja a végsőkig tartó összetartást és a szeretetet. Ez lesz végül a legnagyobb jutalma az ádáz harcnak, amit a kegytlen földeúrral és az összes haramiával vív.
A történetet több helyen westernként jellemzik, és tényleg olyasmi, aminek én nagyon örülök, mert kedvelem a műfajt. (Nem nagykanállal eszem, de szeretem.) A karakterek nem túl árnyaltan megrajzoltak, de Amanda Collin remek volt, hiteles. Mads Mikkelsen kérges, fókuszált. Tegnap hallgattam egy TED-es előadást Góg Anikótól, aki azt mondta, egy 100 méteres síkfutásnál a rajt pillanatában meg lehet mondani, hogy kinek van esélye a győzelemre: csak annak, akinek a szemében ott van, hogy most fel fogja szántani a rekortán pályát. Mads Mikkelsen Ludvig Kahlenként a jütlandi mocsarakat szántotta fel és az első pillanatban látszott rajta, hogy ebben senki nem tudja megállítani.
Varga Bence kiváló írása a filmről a Fidelioban: https://fidelio.hu/vizual/a-pusztasagot-nem-lehet-megmuvelni-kritika-a-fattyu-cimu-filmrol-180220.html
2024. március 12., kedd
Wim Wenders: Tökéletes napok
Gyorsan megírom, mielőtt ez is a filmélmény is az elvetélt bejegyzések temetőjében végzi. Bár nem hiszem, hogy valaha elfeledkeznék erről a filmről.
Vannak olyan filmek, amikhez nem kell ám a 4D, mert átütnek a legmostohább technikai körülményeken is. Majdnem azt írtam: vannak történetek. De a Wim Wenders filmek története általában nem túl izgalmas. Mitől annyira lebilincselőek mégis? Hogy tele vannak titkokkal. A forgatókönyv olyan, mint valami csipke: kevés párbeszéd, sok intim pillanat, ahogy egy figyelmes szemlélő látja a másik embert, ha szerencséje van. Ismerni véled, de csupa titok. Szöges ellentétben a megszokott filmekkel, ahol minden hülyére van magyarázva.... Istenem, de unalmas is az a sok duma.
A főszereplőről, aki wc-tisztítóként keresi a kenyerét, hamar kiderül, hogy valaha jobb napokat látott. Erről egy szó se esik, de az a derű, természetesség, a rendszeretet és együttérzés, ami az egész viselkedését áthatja, a könyvekhez, zenéhez, szépséghez való vonzódása egyértelművé teszi, hogy ez egy választott életforma. Persze kell hozzá egy ilyen színész, mint Köji Yakusho, akinek a kislábujja is játszik.
Az a kérdés, hogy mennyire lehet egy életformát leegyszerűsíteni, hogy ne fájjon az élet. Meddig lehet kihátrálni, szinte szerzetesként élni, hogy ne szakadjanak fel a régi sebek. Időről-időre betüremkedik az élet ebbe a biztonságos kis zugba és minél kedvesebb dolgokkal ajándékoz meg, annál jobban fáj, mikor visszaveszi és fityiszt mutat. Nem lehet megúszni.
2023. december 31., vasárnap
Maestro
A végén kezdem, mert ott hangzik el ez a mondat, mikor Bernstein egy zenekari dinamikát tanulgató fiatal karmestert szakít félbe egy próbán:
" Jó ez a rész, de mi a terved azutánra, mikor továbbmégy? Kiáradsz, vagy csak elcsöppensz?"
A film a tehetség, a művészi szabadság és az erkölcs kérdését feszegeti : eddig lerágott csont. Régi kérdés, hogy a művész magánélete mennyire számonkérhető, összevethető a művészetével. Alkothat-e valami forradalmian újat, ha nem tudja keresztülharapni magát a gúzsba kötő konvenciókon? Nagyon érdekes a zsenikultusz. Nem lehet könnyű egy sikeres művésznek, mert egyik oldalról a zsenit ajnározó szolgalelkűség, a másik oldalról meg az erkölcscsőszök hada veszi körül. Kevés az igaz barát. Milyen szabályok vannak értünk és mik ellenünk? A művésznek ezeket a kérdéseket is dolga a saját maga számára megválaszolni, hogy a nagy kiáradásban ne essen szét az élete. És ebben csakis a szeretet mutathat neki utat.
Ezt a témát elég jól kibontotta a film, de a történetmesélés film hosszához képest aránytalanul nagy hangsúlyt helyezett Bernstein biszexualitására. Úgy is mondhatnám, a történet kissé farnehéz lett. Bernstein életműve. alkotói munkássága viszont mintha csak marginálisan lenne jelen, aláfestő zene itt-ott. Igaz, ami igaz, inkább karmesterként, mint zeneszerzőként ismeri a világ. A West Side Story jellemző eleme a bernsteini életműnek: levegős, modern, kicsit botrányos, pezsdítő és szétfeszíti az energia. A történetnek is jobbat tett volna, ha a 129 percben a kicsapongó művész úr munkásságáról egy kicsit több szó esik.
De Bradley Cooper nagyon jó volt, le a kalappal az alakítása előtt.
Matar Paneer
Számtalan recept van már a neten, én most azért írom le, ami nálunk bevált, hogy ne kelljen keresgélni. Mert ez durván finom lett.
A recept úgy kezdődik, hogy egész fűszerköményt majdnem szárazon lepirítunk egy wok-szerű serpenyőben. Az az aroma, ami így felszabadul, valami olyan revelációszerű élményt okoz, mint amikor 16 évesen meglátod a szemüveges szomszéd lányt és rájössz, hogy egy csodálatos nő, vagy mint amikor Szürke Gandalf kibontakozik a köpenyéből és elkezd varázsolni. Én se akartam hinni a szaglószerveimnek, ahogy kibontakozott ez a csodálatosan mély és telt aroma, az igazi lelke : hol voltál te eddig????
Szóval miután leborultam a kömény varázslata előtt, meglocsoltam némi olajjal és rádobtam az apróra vágott vöröshagymát és a fűszereket. Együtt pirultak a hagymával. Én most chaat masalával főztem, ami kicsit garam masalás, de nem annyira édeskés, inkább a szerecsendió dominál benne. Meg én a dahlt is garam masalával főzöm és nem szeretném, ha mindennek ugyanolyan íze elnne.
Mikor a hagyma a fűszerekkel ekészült, akkor egy maréknyi finomra őrölt kesudiót dobtam mellé, hogy még piruljanak egy kicsit, ja és asafoetidát! Ez fontos! Utána két konzerv hámozott paradicsomot öntöttem hozzá és együtt rotyogtak még egy kicsit. Addig egy másik edényben megpároltam a zöldborsót a zöldbabbal és a brokkolival és kockákra vágtam a paneert. Mikor a zöldségek megpuhultak, akkor összefőztem a fűszeres mártással és a végén hozzáadtam a paneerkockákat.
Az egyik vendégünk gluténmentes étrenden van, úgyhogy rizst főztem mellé, de azért egy naan-szerű kenyeret is sütöttem. A naan-nal az a helyzet, hogy száraz serpenyőben kéne sütni, amiket én rendszerint szenersre égetek, mire a vendégseregnek elegendő kisül. Nem tudtam még ráérezni a technikájára. Úgyhogy most elővettem a franciapalacsinta sütönket és a legmagasabb fokozaton szépen kisütöttem az asztalnál. Ez a cucc az egyik legjobban bevált partikellékünk lett: imádják az emberek, mikor ott az asztalnál készül valami, beszélgetés, evés közben.
Ami a naant a szokványos recept szerint készítem: kicsit lágyabb kenyértészta, csak víz mellett joghurttal készül. Én kb. 60 dkg. liszthez két kis pohár joghurtot tettem. Mikor kisült, fokhagymás, olvasztott vajjal kentük meg. Ez egyébként a tésztába is mehetett volna, de az emberek annyira imádnak malackodni az étellel, szerencsére. Nem véletlenül nincs az asztalon terítő, szeretem a felszabadult társaságot. Szalvéta legyen elég. Kulturáltabb népeknek a tésztába belekeverve süssük a fokhagymás vajat, úgy is nagyon finom.
Citromlekvár
2023. december 2., szombat
Vega wellington
Ezt is régóta ki akartam már próbálni. Ma lesz a hagyományos karácsony előtti halászléparti, a dínomdánomba és lakomába mi idén vega fogásokkal szállunk be. Eljött az idő!
Egy Nosalty-s recept volt az ihlető, ezt variáltam át egy kicsit.






.jpg)


