Kézfogás

Néha évtizedek kellenek, míg igazán leesik valami.

Az előbb láttam egy ötvenes fickót a HÉV-en. Kicsit gondterhelt arccal nézelődött. Bőrdzsekis, farmeres, a haja olyan vikingesen felnyítva. Hát, mondom magamban, egy kicsit kivénhedt rocker. Aztán a Tímár utca előtt felállt és akkor láttam, hogy egy 13 év körüli kicsit kapafogú, kapucnis sráccal van. A srác mosolygott, kicsit úgy, mint aki nincs teljesen ott, de biztonságban van. Az apja szorosan beállt mögé az ajtónál. Mikor leszálltak, tempósan elindultak a peron vége felé. A srác mosolygósan, az apja komolyan, teljes fókuszáltságban, kézenfogva, de nem úgy, mint egy átlag apa-fiú kézfogás, hanem az ujjak egymásba kulcsolva. Hogy ki ne ránthassa a kezét és baja ne legyen. Elfacsarodott a szívem. 

Aşık Zevraki

 

"Ne törődj fehér hajaddal

Boldog vagy-e, arra gondolj.

Múló időd közepette

Jót tettél-e, arra gondolj.

Tegnap gőgös palotában,

Holnap egy szűk faládában,

Ma a szívnek hajlékában

helyed van-e, arra gondolj.

Zevrakinak nincsen gondja,

A jövő az Isten dolga.

Üvegedben egy kortyocska

borod van-e, arra gondolj."

(Sudár Balázs fordítása)

Hűség

"Lehet, hogy mégis a hűtlenség a hűség?

Nem úgy, hogy elhagyod, akit szeretsz,

és hátat fordítasz a múltnak. Egy háznak.

Egy utcának. Egy városnak. A hazádnak is,

hogyha van. Másképpen gondolom ezt az

egészet. El kell ugyanis döntened, hogy

mi az igazság. Vagyis melyik az igazi?

Az-e, ami az évek során egymásra rakódott

rétegek alatt talán még mindig érintetlen?

Vajon azt kell-e továbbra is szenvedéllyel

szeretned? Végül is némi képzelőerővel

még láthatod. Az elragadtatás ilyenkor

annyit jelent, hogy elragad titeket a múlt,

magával visz, és megmutatja, milyenek

voltatok egykor. Élhetnél így is. De nem ez

a hűség. Akkor sem, ha vadul leszaggatod,

amit azóta mindketten magatokra öltöttetek,

és akkor sem, ha csak óvatosan simogatod,

ahol a legérzékenyebb. Míg felforrósodik.

Mint egy értő restaurátor finom ecsettel

a reneszánsz festményt. Eltávolítja az időt,

és felragyognak a színek. Annyira valódiak,

hogy teljesen valószerűtlenek. Előbukkan

egy elfelejtett fénycsík, egy aranyló

ruhaszegély, egy kávébarna mellbimbó,

egy rózsaszín ágyék. Hiszen ez mind itt van

most is, ha tényleg tudod, hogy mi a hűség.

Visszanézhetsz persze. Miért ne? Ám csakis

akkor leszel hűséges, ha képes vagy

hűtlen lenni ahhoz, aki voltál. Aki volt ő is.

Tudom, nehéz ezt megérteni. Pedig egyszerű.

A régi szerelem csak akkor ér valamit,

ha nap mint nap új is. Ha úgy szereted

a másikat, mintha sohasem láttad volna.

Ha ő is így szeret téged. Próbáld végigsimítani,

ami még megvan romló hazádból. Hegyeket,

völgyeket. Ne képzelődj! Ne emlékezz közben!

Amíg enélkül is érzed őket, hűséges vagy."

~ Markó Béla: Mi a hűség?

Ligák

 

  Olyan érdekes időszak ez, egyre-másra a középszerűségemmel szembesülök. Ez nem önostorozás és igazából az önbizalmamnak se tesz rosszat. Kék pont a térképen: Ön itt áll. Egyszerűen nézem az élet különböző területein bármit elért embereket, mármint akiket én is hitelesnek találok, azt a mérhetetlen energiát, amit a tehetségük mellé beleraktak ezekbe a teljesítményekbe és világosan látszik, hogy ez egy másik liga.  A tehetségből akkor lesz bármi is, ha valaki odaszánja magát. Sokszor még úgy se. 

  Talán a szakdolgozatírással kezdődött. Nem jó ezt 50 évesen végigcsinálni először, de arra jó volt, hogy kicsit elhelyeztem magam egy szellemi  koordináta-rendszeren. Sokáig kerülgettem, mert túl sok unalmas szakdolgozatot és tanulmányt olvastam az elmúlt években és sehogy sem fűlt hozzá a fogam, hogy ilyet tegyek. Rengeteg mindent lehet és kell is számszerűsíteni, tendenciákat vizsgálni, szóval jó dolog ez amúgy. De óvodapedagógia témakörben? Mugli okoskodás. Meg nem is dolgozom ebben a körben, hagyjuk már. Végül két nap alatt (hála neked, arany Monster) összehoztam egy kis szörnyszülöttet, kicsit aránytalan, picikét szerintem kusza, de legalább nem unalmas. Ránézek, mosolygok és ő visszamosolyog rám a kis torz mosolyával: Anyu...

Viszont megnőtt a tiszteletem azok iránt, akik érdekes, értékes, előremutató kutatásokat végeznek, vége a ciccegő flegmaságnak részemről. Hamarabb is eljuthattam volna idáig.

  Rákattantam nemrég a Spotify-on az Utazási Podcastra, házimunka és utazás közben ezzel szórakoztatom magam. Ráakadtam egy 2021-es részre, amiben nyíltvízi úszó Mányoki Attila meséli el, hogyan teljesítette az Ocean's Seven kihívást. Annyira élménydús, izgalmas beszámoló lett, hgy két részben, vágatlanul tették fel a csatornára. Igaza van, nehéz itthonról, a biztonságos környezetünkből elképzelni, milyen kihívás ez testileg, mentálisan, (na meg persze szervezésileg, anyagilag, kísérőhajót, személyzetet fizetni, szállás, autóbérlés). Milyen lehet kíséret nélkül lemenni a tenger, óceán vizébe, miközben imádkozol, hogy legalább a papucsodat hagyják ott, ha a cuccodat el is viszik. Tigriscápák, oroszlánmedúzák között úszni a hideg vízben (ő kishíján ott is maradt, mikor egy oroszlánmedúza csapatba beleúszott), átvergődni mindenen, hogy a végén partot érve a sziklán feltarthasd a kezed: megcsináltam. 

Fülelek a kis praktikákra. Ugye a víz, amiben 10-12 órákat eltöltenek, időnként 8-12 fok hideg (viszonyításként: a szauna merülőmedencéje 14 fokos és ebbe nem melegtartalékokkal érkezik az ember), erre nagyon sokat kell kondicionálni a testet. Egy pszichológus csapattárs azt mondta erre: ne tömd ilyenekkel az agyad, hogy a víz hideg! A víz friss! Mindig csak friss!

  És a közérdeklődésre számot tartó teljesítményeken túl vannak a mindennapi élet teljesítményei, mit küzdenek emberek egy méltó életért és ez bizony ugyanaz a liga. Hősök mindenhol.  

A fattyú

 

"Mért bélyegeznek korcsnak, fattyunak?

Miért volnánk mi korcsok? Fattyu és korcs!

Kik a természet fürge meglopása

Közben hatalmasb alkatot, szilajb

Erőt nyerénk, mint egy egész sereg

Fajankó, kik pállott, fáradt, megúnt

Ágyban félálom és ébrenlét között

Fogamzanak."

(Shakespeare: Lear király)

Ismét egy jó film az egérmoziból. Ez most egy másféle fattyú, mint a Lear királyban, de az ambíció és a kitartás ugyanolyan rendkívüli. A főszereplő Ludvig Kahlen, aki 25 év háborús szolgálata során a teljes ismeretlenségből a kapitányi rangig vitte. Ez a XVIII.századi, feudális berendezkedésű Dániában nem kis szó. 

A kezdő képkockákon a háborús veteránok szegényházában szedi össze a kis cókmókját, innen látható, hogy nincs mire várni: vagy maga csinálja meg a szerencséjét, vagy a nyomor nyeli el. Megtudja, hogy a király fejébe vette  a jütlandi mocsárvidék termővé tételét. A Kahlen, aki egy földesúr balkézről született fiaként annak birtokán eredendően kertész volt, engedélyt kér a királytól, hogy a mocsárvidéket megpróbálhassa termőre bírni, az új termőterületekért cserébe birtokot és nemesi címet kér. Nem ő az első próbálkozó, de mindaddig mindenkinek beletört a bicskája a vállalkozásba. Így a miniszterek, akiknek igazából kedvez a mostani status quo, némi hezitálás után engedélyeztetik a kérést: úgyis reménytelen, a koronának semmibe nem kerül, de addigis elmondhatják a királynak, hogy már folynak a munkálatok, ők mindent megtettek. 

Főhősünk elindul és a kapitányi nyugdíjából fedezve megkísérli a lehetetlent: krumplit termeszteni a mocsárban. Csakhamar számos megpróbáltatáson megy keresztül: meg kell birkóznia az ellenséges, könyörtelen és pusztító közeggel, maga mellé kell állítania azokat, akik szintén a rendszer kiszolgáltatottjai.  Olyan döntéseket kell meghoznia, amikben az ambíció már önmagában nem megbízható viszonyítási pont. Segítőtársai szükségből szegődnek mellé, de végül részesül abban, amire nem is számított: megtanulja és megtapasztalja a végsőkig tartó összetartást és a szeretetet. Ez lesz végül a legnagyobb jutalma az ádáz harcnak, amit a kegytlen földeúrral és az összes haramiával vív.

A történetet több helyen westernként jellemzik, és tényleg olyasmi, aminek én nagyon örülök, mert kedvelem a műfajt. (Nem nagykanállal eszem, de szeretem.) A karakterek nem túl árnyaltan megrajzoltak, de Amanda Collin remek volt, hiteles. Mads Mikkelsen kérges, fókuszált. Tegnap hallgattam egy TED-es előadást Góg Anikótól, aki azt mondta, egy 100 méteres síkfutásnál a rajt pillanatában meg lehet mondani, hogy kinek van esélye a győzelemre: csak annak, akinek a szemében ott van, hogy most fel fogja szántani a rekortán pályát. Mads Mikkelsen Ludvig Kahlenként a jütlandi mocsarakat szántotta fel és az első pillanatban látszott rajta, hogy ebben senki nem tudja megállítani. 

Varga Bence kiváló írása a filmről a Fidelioban: https://fidelio.hu/vizual/a-pusztasagot-nem-lehet-megmuvelni-kritika-a-fattyu-cimu-filmrol-180220.html

Wim Wenders: Tökéletes napok

 

Gyorsan megírom, mielőtt ez is a filmélmény is az elvetélt bejegyzések temetőjében végzi. Bár nem hiszem, hogy valaha elfeledkeznék erről a filmről.

Vannak olyan filmek, amikhez nem kell ám a 4D, mert átütnek a legmostohább technikai körülményeken is. Majdnem azt írtam: vannak történetek. De a Wim Wenders filmek története általában nem túl izgalmas. Mitől annyira lebilincselőek mégis? Hogy tele vannak titkokkal. A forgatókönyv olyan, mint valami csipke: kevés párbeszéd, sok intim pillanat, ahogy egy figyelmes szemlélő látja a másik embert, ha szerencséje van. Ismerni véled, de csupa titok. Szöges ellentétben a megszokott filmekkel, ahol minden hülyére van magyarázva.... Istenem, de unalmas is az a sok duma.

A főszereplőről, aki wc-tisztítóként keresi a kenyerét, hamar kiderül, hogy valaha jobb napokat látott. Erről egy szó se esik, de az a derű, természetesség, a rendszeretet és együttérzés, ami az egész viselkedését áthatja, a könyvekhez, zenéhez, szépséghez való vonzódása egyértelművé teszi, hogy ez egy választott életforma. Persze kell hozzá egy ilyen színész, mint Köji Yakusho, akinek a kislábujja is játszik. 

Az a kérdés, hogy mennyire lehet egy életformát leegyszerűsíteni, hogy ne fájjon az élet. Meddig lehet kihátrálni, szinte szerzetesként élni, hogy ne szakadjanak fel a régi sebek. Időről-időre betüremkedik az élet ebbe a biztonságos kis zugba és minél kedvesebb dolgokkal ajándékoz meg, annál jobban fáj, mikor visszaveszi és fityiszt mutat. Nem lehet megúszni.

Maestro

A végén kezdem, mert ott hangzik el ez a mondat, mikor Bernstein egy zenekari dinamikát tanulgató fiatal karmestert szakít félbe egy próbán:

" Jó ez a rész, de mi a terved azutánra, mikor továbbmégy? Kiáradsz, vagy csak elcsöppensz?" 

A film a tehetség, a művészi szabadság és az erkölcs kérdését feszegeti : eddig lerágott csont. Régi kérdés, hogy a művész magánélete mennyire számonkérhető, összevethető a művészetével. Alkothat-e valami forradalmian újat, ha nem tudja keresztülharapni magát a gúzsba kötő konvenciókon? Nagyon érdekes a zsenikultusz. Nem lehet könnyű egy sikeres művésznek, mert egyik oldalról a zsenit ajnározó szolgalelkűség, a másik oldalról meg az erkölcscsőszök hada veszi körül. Kevés az igaz barát. Milyen szabályok vannak értünk és mik ellenünk? A művésznek ezeket a kérdéseket is dolga a saját maga számára megválaszolni, hogy a nagy kiáradásban ne essen szét az élete. És ebben csakis a szeretet mutathat neki utat.

Ezt a témát elég jól kibontotta a film, de a történetmesélés film hosszához képest aránytalanul nagy hangsúlyt helyezett Bernstein biszexualitására. Úgy is mondhatnám, a történet kissé farnehéz lett. Bernstein életműve. alkotói munkássága viszont mintha csak marginálisan lenne jelen, aláfestő zene itt-ott. Igaz, ami igaz, inkább karmesterként, mint zeneszerzőként ismeri a világ. A West Side Story jellemző eleme a bernsteini életműnek: levegős, modern, kicsit botrányos, pezsdítő és szétfeszíti az energia.  A történetnek is jobbat tett volna, ha a 129 percben a kicsapongó művész úr munkásságáról egy kicsit több szó esik. 

De Bradley Cooper nagyon jó volt, le a kalappal az alakítása előtt.