Odüsszeia

Tegnap megnéztük a várva-várt Odüsszeiát. Fiatalkorom egyetlen abszolút, megkérdőjelezhetetlen hőse (na jó, Han Soloval fej-fej mellett) a leleményes Odüsszeusz. Direkt nem olvastam a filmmel kapcsolatban előre semmit, hogy ne torzítsa a saját élményemet másnak a lelkendezése, vagy kifogásai. Ez se kritika, mert ahhoz nem értek, csak néhány észrevétel. 

  A legfőbb gondom az volt, hogy a történet fő ívének azt kellene követnie, ahogy Télemakhosz férfivá érik. Hogy mindaz a kiválóság, ami Odüsszeuszé volt és aminek a csírája Télemakhoszban is megvolt, szárbaszökken. A filmben ez a végkifejlet nem valósult meg. 

Az istenek szeretik Odüsszeuszt, egyedül Poszeidón haragszik rá, mert Polüfémoszt, a küklopszot megvakította. (És persze Télemakhosz, akinek Odüsszeusz távollétében  kellett felnőni.)

Athéné azért látogatja meg Télemakhoszt, hogy segítse abban, hogy férfiként viselkedjen. Űzze el a kérőket, vegye át az irányítást.

A filmben ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy Zeusz törvénye, a vendégjog miatt nem űzik el a kérőket. Holott erről az Odüsszeiában szó sincs, már az elején letisztázzák az istenek,  hogy jogtalan, ami ott megy.

A másik gondom az a bűntudatos hozzáállás volt, ami Odüsszeuszt végigkísérte a filmben. Egy hadvezér, aki PTSD-ben szenved Trója miatt. Előre volt egy rossz érzésem Matt Damon miatt, be is igazolódott. Olyan benyomást keltett, mint akinek egy ötlete volt egész életében és azt is keservesen megbánta. Az Odüsszeia nem erről szólt.

Lenne még mibe belekötni, de amúgy a film látványos volt, hamar elröppent az a 3 óra.

Azt még sajnálom, hogy nem használtak fel narrációként az eredeti szövegből. A magyar fordítás nagyon szép, legalább olyan súlyú, mint maga a történet. A film párbeszédeiben úgy tűnt, mintha lett volna, ami időmértékes verselésben hangzott volna el, de ez kevés volt a bevonódáshoz. Az eredeti szövegű narráció emelte volna a film esztétikai értékét. Nagy dilemma: mit ért a ma embere az irodalmi szövegből. Mi az eredeti mű üzenete a mai kor számára. Ha nem bízunk meg az eredeti mű erejében, használhatjuk-e a brandet a saját céljainkra? Megbízunk-e a befogadó közönség kritikai gondolkodásában, biztos, hogy előre meg kell rágni a falatot a fiataloknak? Megengedjük-e Télemakhosznak, hogy férfivá érjen és átvegye az apja helyét?

Kézfogás

Néha évtizedek kellenek, míg igazán leesik valami.

Az előbb láttam egy ötvenes fickót a HÉV-en. Kicsit gondterhelt arccal nézelődött. Bőrdzsekis, farmeres, a haja olyan vikingesen felnyítva. Hát, mondom magamban, egy kicsit kivénhedt rocker. Aztán a Tímár utca előtt felállt és akkor láttam, hogy egy 13 év körüli kicsit kapafogú, kapucnis sráccal van. A srác mosolygott, kicsit úgy, mint aki nincs teljesen ott, de biztonságban van. Az apja szorosan beállt mögé az ajtónál. Mikor leszálltak, tempósan elindultak a peron vége felé. A srác mosolygósan, az apja komolyan, teljes fókuszáltságban, kézenfogva, de nem úgy, mint egy átlag apa-fiú kézfogás, hanem az ujjak egymásba kulcsolva. Hogy ki ne ránthassa a kezét és baja ne legyen. Elfacsarodott a szívem. 

Aşık Zevraki

 

"Ne törődj fehér hajaddal

Boldog vagy-e, arra gondolj.

Múló időd közepette

Jót tettél-e, arra gondolj.

Tegnap gőgös palotában,

Holnap egy szűk faládában,

Ma a szívnek hajlékában

helyed van-e, arra gondolj.

Zevrakinak nincsen gondja,

A jövő az Isten dolga.

Üvegedben egy kortyocska

borod van-e, arra gondolj."

(Sudár Balázs fordítása)

Hűség

"Lehet, hogy mégis a hűtlenség a hűség?

Nem úgy, hogy elhagyod, akit szeretsz,

és hátat fordítasz a múltnak. Egy háznak.

Egy utcának. Egy városnak. A hazádnak is,

hogyha van. Másképpen gondolom ezt az

egészet. El kell ugyanis döntened, hogy

mi az igazság. Vagyis melyik az igazi?

Az-e, ami az évek során egymásra rakódott

rétegek alatt talán még mindig érintetlen?

Vajon azt kell-e továbbra is szenvedéllyel

szeretned? Végül is némi képzelőerővel

még láthatod. Az elragadtatás ilyenkor

annyit jelent, hogy elragad titeket a múlt,

magával visz, és megmutatja, milyenek

voltatok egykor. Élhetnél így is. De nem ez

a hűség. Akkor sem, ha vadul leszaggatod,

amit azóta mindketten magatokra öltöttetek,

és akkor sem, ha csak óvatosan simogatod,

ahol a legérzékenyebb. Míg felforrósodik.

Mint egy értő restaurátor finom ecsettel

a reneszánsz festményt. Eltávolítja az időt,

és felragyognak a színek. Annyira valódiak,

hogy teljesen valószerűtlenek. Előbukkan

egy elfelejtett fénycsík, egy aranyló

ruhaszegély, egy kávébarna mellbimbó,

egy rózsaszín ágyék. Hiszen ez mind itt van

most is, ha tényleg tudod, hogy mi a hűség.

Visszanézhetsz persze. Miért ne? Ám csakis

akkor leszel hűséges, ha képes vagy

hűtlen lenni ahhoz, aki voltál. Aki volt ő is.

Tudom, nehéz ezt megérteni. Pedig egyszerű.

A régi szerelem csak akkor ér valamit,

ha nap mint nap új is. Ha úgy szereted

a másikat, mintha sohasem láttad volna.

Ha ő is így szeret téged. Próbáld végigsimítani,

ami még megvan romló hazádból. Hegyeket,

völgyeket. Ne képzelődj! Ne emlékezz közben!

Amíg enélkül is érzed őket, hűséges vagy."

~ Markó Béla: Mi a hűség?

Ligák

 

  Olyan érdekes időszak ez, egyre-másra a középszerűségemmel szembesülök. Ez nem önostorozás és igazából az önbizalmamnak se tesz rosszat. Kék pont a térképen: Ön itt áll. Egyszerűen nézem az élet különböző területein bármit elért embereket, mármint akiket én is hitelesnek találok, azt a mérhetetlen energiát, amit a tehetségük mellé beleraktak ezekbe a teljesítményekbe és világosan látszik, hogy ez egy másik liga.  A tehetségből akkor lesz bármi is, ha valaki odaszánja magát. Sokszor még úgy se. 

  Talán a szakdolgozatírással kezdődött. Nem jó ezt 50 évesen végigcsinálni először, de arra jó volt, hogy kicsit elhelyeztem magam egy szellemi  koordináta-rendszeren. Sokáig kerülgettem, mert túl sok unalmas szakdolgozatot és tanulmányt olvastam az elmúlt években és sehogy sem fűlt hozzá a fogam, hogy ilyet tegyek. Rengeteg mindent lehet és kell is számszerűsíteni, tendenciákat vizsgálni, szóval jó dolog ez amúgy. De óvodapedagógia témakörben? Mugli okoskodás. Meg nem is dolgozom ebben a körben, hagyjuk már. Végül két nap alatt (hála neked, arany Monster) összehoztam egy kis szörnyszülöttet, kicsit aránytalan, picikét szerintem kusza, de legalább nem unalmas. Ránézek, mosolygok és ő visszamosolyog rám a kis torz mosolyával: Anyu...

Viszont megnőtt a tiszteletem azok iránt, akik érdekes, értékes, előremutató kutatásokat végeznek, vége a ciccegő flegmaságnak részemről. Hamarabb is eljuthattam volna idáig.

  Rákattantam nemrég a Spotify-on az Utazási Podcastra, házimunka és utazás közben ezzel szórakoztatom magam. Ráakadtam egy 2021-es részre, amiben nyíltvízi úszó Mányoki Attila meséli el, hogyan teljesítette az Ocean's Seven kihívást. Annyira élménydús, izgalmas beszámoló lett, hgy két részben, vágatlanul tették fel a csatornára. Igaza van, nehéz itthonról, a biztonságos környezetünkből elképzelni, milyen kihívás ez testileg, mentálisan, (na meg persze szervezésileg, anyagilag, kísérőhajót, személyzetet fizetni, szállás, autóbérlés). Milyen lehet kíséret nélkül lemenni a tenger, óceán vizébe, miközben imádkozol, hogy legalább a papucsodat hagyják ott, ha a cuccodat el is viszik. Tigriscápák, oroszlánmedúzák között úszni a hideg vízben (ő kishíján ott is maradt, mikor egy oroszlánmedúza csapatba beleúszott), átvergődni mindenen, hogy a végén partot érve a sziklán feltarthasd a kezed: megcsináltam. 

Fülelek a kis praktikákra. Ugye a víz, amiben 10-12 órákat eltöltenek, időnként 8-12 fok hideg (viszonyításként: a szauna merülőmedencéje 14 fokos és ebbe nem melegtartalékokkal érkezik az ember), erre nagyon sokat kell kondicionálni a testet. Egy pszichológus csapattárs azt mondta erre: ne tömd ilyenekkel az agyad, hogy a víz hideg! A víz friss! Mindig csak friss!

  És a közérdeklődésre számot tartó teljesítményeken túl vannak a mindennapi élet teljesítményei, mit küzdenek emberek egy méltó életért és ez bizony ugyanaz a liga. Hősök mindenhol.  

A fattyú

 

"Mért bélyegeznek korcsnak, fattyunak?

Miért volnánk mi korcsok? Fattyu és korcs!

Kik a természet fürge meglopása

Közben hatalmasb alkatot, szilajb

Erőt nyerénk, mint egy egész sereg

Fajankó, kik pállott, fáradt, megúnt

Ágyban félálom és ébrenlét között

Fogamzanak."

(Shakespeare: Lear király)

Ismét egy jó film az egérmoziból. Ez most egy másféle fattyú, mint a Lear királyban, de az ambíció és a kitartás ugyanolyan rendkívüli. A főszereplő Ludvig Kahlen, aki 25 év háborús szolgálata során a teljes ismeretlenségből a kapitányi rangig vitte. Ez a XVIII.századi, feudális berendezkedésű Dániában nem kis szó. 

A kezdő képkockákon a háborús veteránok szegényházában szedi össze a kis cókmókját, innen látható, hogy nincs mire várni: vagy maga csinálja meg a szerencséjét, vagy a nyomor nyeli el. Megtudja, hogy a király fejébe vette  a jütlandi mocsárvidék termővé tételét. A Kahlen, aki egy földesúr balkézről született fiaként annak birtokán eredendően kertész volt, engedélyt kér a királytól, hogy a mocsárvidéket megpróbálhassa termőre bírni, az új termőterületekért cserébe birtokot és nemesi címet kér. Nem ő az első próbálkozó, de mindaddig mindenkinek beletört a bicskája a vállalkozásba. Így a miniszterek, akiknek igazából kedvez a mostani status quo, némi hezitálás után engedélyeztetik a kérést: úgyis reménytelen, a koronának semmibe nem kerül, de addigis elmondhatják a királynak, hogy már folynak a munkálatok, ők mindent megtettek. 

Főhősünk elindul és a kapitányi nyugdíjából fedezve megkísérli a lehetetlent: krumplit termeszteni a mocsárban. Csakhamar számos megpróbáltatáson megy keresztül: meg kell birkóznia az ellenséges, könyörtelen és pusztító közeggel, maga mellé kell állítania azokat, akik szintén a rendszer kiszolgáltatottjai.  Olyan döntéseket kell meghoznia, amikben az ambíció már önmagában nem megbízható viszonyítási pont. Segítőtársai szükségből szegődnek mellé, de végül részesül abban, amire nem is számított: megtanulja és megtapasztalja a végsőkig tartó összetartást és a szeretetet. Ez lesz végül a legnagyobb jutalma az ádáz harcnak, amit a kegytlen földeúrral és az összes haramiával vív.

A történetet több helyen westernként jellemzik, és tényleg olyasmi, aminek én nagyon örülök, mert kedvelem a műfajt. (Nem nagykanállal eszem, de szeretem.) A karakterek nem túl árnyaltan megrajzoltak, de Amanda Collin remek volt, hiteles. Mads Mikkelsen kérges, fókuszált. Tegnap hallgattam egy TED-es előadást Góg Anikótól, aki azt mondta, egy 100 méteres síkfutásnál a rajt pillanatában meg lehet mondani, hogy kinek van esélye a győzelemre: csak annak, akinek a szemében ott van, hogy most fel fogja szántani a rekortán pályát. Mads Mikkelsen Ludvig Kahlenként a jütlandi mocsarakat szántotta fel és az első pillanatban látszott rajta, hogy ebben senki nem tudja megállítani. 

Varga Bence kiváló írása a filmről a Fidelioban: https://fidelio.hu/vizual/a-pusztasagot-nem-lehet-megmuvelni-kritika-a-fattyu-cimu-filmrol-180220.html

Wim Wenders: Tökéletes napok

 

Gyorsan megírom, mielőtt ez is a filmélmény is az elvetélt bejegyzések temetőjében végzi. Bár nem hiszem, hogy valaha elfeledkeznék erről a filmről.

Vannak olyan filmek, amikhez nem kell ám a 4D, mert átütnek a legmostohább technikai körülményeken is. Majdnem azt írtam: vannak történetek. De a Wim Wenders filmek története általában nem túl izgalmas. Mitől annyira lebilincselőek mégis? Hogy tele vannak titkokkal. A forgatókönyv olyan, mint valami csipke: kevés párbeszéd, sok intim pillanat, ahogy egy figyelmes szemlélő látja a másik embert, ha szerencséje van. Ismerni véled, de csupa titok. Szöges ellentétben a megszokott filmekkel, ahol minden hülyére van magyarázva.... Istenem, de unalmas is az a sok duma.

A főszereplőről, aki wc-tisztítóként keresi a kenyerét, hamar kiderül, hogy valaha jobb napokat látott. Erről egy szó se esik, de az a derű, természetesség, a rendszeretet és együttérzés, ami az egész viselkedését áthatja, a könyvekhez, zenéhez, szépséghez való vonzódása egyértelművé teszi, hogy ez egy választott életforma. Persze kell hozzá egy ilyen színész, mint Köji Yakusho, akinek a kislábujja is játszik. 

Az a kérdés, hogy mennyire lehet egy életformát leegyszerűsíteni, hogy ne fájjon az élet. Meddig lehet kihátrálni, szinte szerzetesként élni, hogy ne szakadjanak fel a régi sebek. Időről-időre betüremkedik az élet ebbe a biztonságos kis zugba és minél kedvesebb dolgokkal ajándékoz meg, annál jobban fáj, mikor visszaveszi és fityiszt mutat. Nem lehet megúszni.