Megunhatatlan kedvencek 1.

Dahl

Annyira gyors, tápláló, olyan istenien harmonikus és pikáns, hogy megérdemelne egy kiadós méltatást, versben. Ha lenne hozzá tehetségem, egy ódát írnék róla vagy szonettet, de így sajnos csak egy receptre futja. Az a vicc, hogy annyira egyszerű az egész, hogy szinte képekben is elmesélhető. De az íze!

Hozzávalók:

500gr vöröslencse

1 nagy fej hagyma

4 gerezd fokhagyma

1 doboz hámozott paradicsom

2 ek garam masala

némi chili

1 kis kókusztejszín

Bocs a redvás tűzhelyért.

Mielőtt hozzákezdek, felteszem a jázminrizst főni, mert kb. egyszerre készülnek el. A vöröshagymát olivaolajon, vagy kókuszzsíron megdinsztelem. A vöröslencsét áztatás nélkül, simán csak átmosva ráöntöm, sózom, kb. kétszeres mennyiségű vízzel felengedem. Kicsit összerottyan és mehet rá a garam masala. Igen, 2 evőkanál.

A 400 grammos csomagolás talán kissé túlzás volt, de azért elég tisztességesen fogy.

Mehet bele a fokhagyma és némi chili. Szerencsére a vöröslencse a leggyorsabban megfővő és a legkönnyebben emészthető hüvelyes (és ezek a fűszerek ezt még jobban megkönnyítik), úgyhogy eddig kb.15 perc telt el. Még kb. 10 perc és következhet a záróakkord: a kókusztejszín.

Karos

Szeretem ezt az üdülőt. Kicsit nosztalgiaérzésem van tőle, gyerekkorom SZOT-üdülőire emlékeztet a 60ft-os presszókávéval és a kedves, állandó személyzettel, akikkel tegeződünk. Emlékeznek ránk! Beszélgetünk! Egyszerű, tiszta szobák ropogós ágyneművel és szörnyűségesen puha ágyakkal. Az épület amúgy nem túl nagy, nyolcszög alaprajzú, középen egy tetőablakon dől be örökké a természetes fény. Az emeletekre vezető lépcsők viszonylag szűkek, az ember úgy érzi magát, mintha valami toronyszobába lépdelne fel. Nem túl kényelmes lehet a személyzetnek a mindennapi tevés-vevés, takarítás, ágyneműket hurcolászni.

Van egy mozzanat, ami mindig megmosolyogtat. Van benne valami nagyon múltszázadi, természetes, nagyon emberi. Mikor távoznak a vendégek és takarítás van, ezen a belső, nyolszög alakú belső térben dobálják le az ágyneműt az emeletekről. Semmi feszengés. Mintha valami nagy, fehér madarak landolnának suhogva a földszinten. Bárcsak örökké így maradna!

Jan Garbarek: The Hilliard Ensemble

Szeretem a szakrális zenéket. Van úgy, hogy a lélek kicsit kicsit a magasba vágyik, a tisztaságba, a transzcendensbe. Fogja magát, kiugrik a mókuskerékből és odahagyja a gépies rutint a szabadságért, amiben igazán emberi, önmaga lehet.
A tánc, az ének és a játék ettől fantasztikus és emberhez méltó : nem termel hasznot, egész egyszerűen csak megengedjük magunknak.
Az is szép kihívás, hogy tisztelettel, a kottákhoz ragaszkodva adják elő ezeket a műveket, ízléssel és alázattal.
Az meg különösen izgalmas, ahogy a XX-XXI.századi zeneszerzők, művészek újragondolják a szakrális zenéket. Nem nehéz mellélőni. Volt egy ilyen témájú Andrea Bocelli lemez, ami különösen bevésődött az emlékezetembe, mert éppen ásás közben hallgattam és nagyon koszos volt a kezem, nem tudtam leállítani. Olyan ájtatos-giccsesre sikerült, hogy úgy éreztem: még egy sanctus és eret vágok magamon. Traumatikus élmény volt.
Viszont egy magyar zeneszerző-dj, Hortobágyi László (El Horto) készített egy fantasztikus mixet a világ szakrális zenéiből, Ang címmel. Ez a fura, magánakvaló figura valami egészen különlegeset alkotott, ahogy a különbőző vallások, égtájak, kultúrák zenéit egybeolvasztva létrehozott valami egészen ökumenikusat. A magam részéről a bálnahangok mellett ezt is fellőném egy kapszulában az űrbe. (Aztán jó kérdés, hogy mivel játszanák azt le.) Ezt a lemezt hallgatni a mai napig felér számonra egy lelki nagymosással.
Mostanában a Jan Garbarek lemezek közt kalandozva fedeztem fel a The Hilliard Ensemble ciműt. A rajta fellelhető művek nem mind egyházi zenék, de hangulatukban, stílusukban szépen beillenek a sorba. Bevallom, én odavagyok a férfikarokért (főleg, ha izmosak, bár most az énekhangokra gondoltam).  Nagyon szép és  tiszteletreméltó, ha valaki ilyesmire vállalkozik. Sok önfegyelem, alázat és szépérzék kell hozzá, rendkívül férfiasnak tartom mindezekért. Itt vannak ezek a kiváló énekesek, létrehoznak egy csodás felépítményt a harmóniákból, hangokból és ezek közt Garbarek szaxofonfutamai úgy szállnak az ég felé, mint a filigrán tömjénfüst. Ima az imában. Fantasztikus.

Nem szoktam ilyet, de....

"Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok. Nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszok túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos.

Gyerekkoromban tizenegyszer szúrták fel a fülemet, ugyanennyiszer tiltott el az orvos az uszodától. Magasságomat nézve ma már kicsinek számítok a csapattársaim között, súlyra viszont 15 éve elértem a 100 kilót.

Szépen beszélni talán sosem tudtam, középiskolai eredményeim közepesek voltak, sosem gondoltam, hogy a mondataim hatással lehetnek másokra.

A katonaságtól gerincsérv miatt felmentést kaptam, azóta már a nyakamban is van két porckorongsérv, 16 éve csuklószorítóval játszok, képtelen vagyok a kézfejemre támaszkodni. Először 2005-ben voltak problémáim a szívemmel, amik 2009-ben megismétlődtek.

Mégis, ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban.

Ez ez én tehetségem." 

Benedek Tibor

Keftedes, vagy amit akartok (répafasírt)

Régen főztünk már itt. Volt egy izgalmas Steiner Kristóf recept, amivel szemezgettem, de végül gyáva voltam hozzá. Most valami visszafogottabbra vágytam, úgyhogy ennek most a leegyszerűsített verziója készült nálunk. 

Ezek lettek összedinsztelve:

4 nagy sárgarépa a nagylyukú reszelőn lereszelve

két közepes fej hagyma apróra felkockázva

6 gerezd fokhagyma

fahéj

őrölt bors, őrölt kömény, szerecsendió, friss, apróra vágott rozmaring, só

Én már erre a finom illatra értem haza, itt vettem át Lacitól. Mikor kicsit kihűlt a cucc, kétmaréknyi kesudiót és egy maréknyi pirított napraforgót ledaráltam. Ezeket kb.egy csészényi burgonyapehellyel, félcsészényi szezámpehellyel és kukoricaliszttel, meg egy kis búzaliszttel együtt a masszához kevertem, míg egy formázható masszát kaptam. 

Némi repceolajban közepes lángon kisütöttem. Irtó hamar megég amúgy, de van az a mérték, amikor ez még jót is tesz az ízének. A tányéron látható fasírtok a topmodellek közé tartoznak, csak mondom. Sokkal finomabbak, mint amilyen szépek. Nem azért, de az Ikeás zöldséggolyó a nyomába se érhet. (Viszont nincs is kész 5 perc alatt.) Tzatzikivel, salátákkal, vagy az imádott krumplipürével és áfonyalekvárral lesz az igazi.

Garbarek és a vanília

Sose hittem el igazán a tücsök és a hangya meséjét, vagy nem úgy. Nem rossz ám zeneszóra gyűjtögetni, szorgoskodni és ezt akkor is illik meghálálni, ha a tücsök amúgy magának is hegedülgetett volna. Ezért ha tehettem, mindig valamilyen módon arra törekedtem, hogy legálisan jussak zenéhez. Szeretem az eredeti CD-ket kézbefogni, de igaz, ami igaz, mióta van Spotify előfizetésünk, igencsak szívesen ugrok fejest az eddig még éppen csak sejtett zenei áramlatokba. Nem tudom, a Spotify és Tidal által fizetett jogdíjakból mennyire lehet megélni, és hogy a YouTube hogy fizet, de sok kicsi sokra megy alapon még ennek is örülök. 

Most mégis egy régi kedvencet vettem elő Laci sugallatára. Jan Garbarekről akkor hallottam először, mikor a néhai edzőm és pótapám megmutatta a Ravi Shankarral készült albumát. Ez nagyon bevésődött annakidején. Belegondolva, ez több, mint 30 éve volt. 

Ahogy most a Spotify-on elbogarászgattam az életművében, jöttem rá a munkamódszerére: nagyon sokféle zenésszel dolgozik, iszonyú színes palettával, de csakis a legjobbakkal és ezekhez adja azt a semmihez nem fogható ízt, ami mindent egy kicsit selymesebbé, kívánatosabbá tesz, mint az édességekben a vanília. De ebben semmi kommersz nincs, a minőség változatlan, csak még akarsz belőle. A világzenét (amit sokszor hajlamosak az előadói vagy túl populárissá tenni, vagy éppenhogy nagyonis karcosan előadni) megemeli, de úgy, hogy az közben mégis önmaga maradhat. Ilyen is lehet a jazz. Vagy a dzsessz. Közvetítő közeg. Alázatos médium. Most egy 1996-os lemezét hallgatom, a Visible World-öt. Szuper, és ami a legnagyobb meglepetés volt a számomra, hogy az egyik kedvenc énekesnőm, Mari Boine is közreműködött a lemezen egy szám erejéig. (Az ő éneke egyenesen gyógyszer a számomra, ezt túlzás nélkül mondhatom.) 

Zenit és nadir

Alma hatására Adriano Celentano estet tartottam. Mennyire jellemző egyébként, hogy a lányok a sok tekintetben időutazásszerű grúziai kirándulás során szerettek bele ebbe a zenébe. ami amúgy a mi szüleink fiatalságát idézi és számukra egybeforrt az életveszélyes szerpentinekkel, meg az úton kószáló tehenek farát csapkodó grúz sofőrrel, az ablakon kilövöldöző násznéppel, és persze azelső önálló kalandos úttal a felnőttlétben. 

Volt valami a II.világháború utáni Európában, ami teret adott a sokféleségnek és éppen ezt szerettük a francia és az olasz filmekben is, hogy a színészeknek, énekeseknek elsősorban nem tökéleteseknek és szoborszerűen szépeknek kellett lenniük, hanem egyéniségeknek. Lehetett kopasz, nagyorrú, görbelábú, ha ott parázslott benne a tehetség. Egy ilyen dalban is mennyiféle árnyalata van az emberi hangnak! Ha a mondanivaló úgy kívánja, mindent szabad neki, minden hang megengedett. Éppen ebben rejlik a tökéletessége.