Komplexusok

Bárcsak sose lenne vége a nyárnak...Jót tett a sok úszás, strandolás, örömködés. Feltöltődtem, érzem. 43 leszek az idén és jól nézek ki, bár nem lettem bombázó: izmos vagyok, napbarnított, a hajam is megnőtt egy kicsit, még az ősz fürtök is inkább vagányak, mint öregesek. Annyi pasim lehetne bármelyik korosztályból, amennyit akarok, ha megkörnyékezne a kapuzárási pánik.

Mai reggel:

L: Annyira jól nézel ki!

Én: Tényleg? Tetszem neked?

L: Igen. De lehet, hogy csak azért, mert szeretlek.

Még mindig Huxley...

" Az élet elleni nagy, modern fenyegetés, sok, széles körben szerteágazó rossz gyökere - a gép. A gép azért veszélyes, mert nemcsak munkát takarít meg, hanem az alkotást is megtakarítja.. Az alkotómunka, legyen bármilyen alantas is, az ember legszilárdabb, legkevésbé mulandó boldogságának a forrása. A gép az emberek többségétőla lehetőségét is elabolja ennek a boldogságnak. Napjainkra a szabadidő is majdnem ugyanolyan elgépesítetté vált, mint a munka. Az emberek nem szórakoztatják alkotó módon magukat, csak üldögélnek, és hagyják, hogy mechanikus eszközökkel, passzívan szórakoztassák őket. A gépek az ember legalapvetőbb szükségletét kárhoztatják fruszrtrációra, s ezt a frusztrációt a találmányok további fejlődése csak egyre teljesebbé teszi. Igen ám, de hiába káros, a gépek használatát nem lehet abbahagyni.... Napjainkban kétszer annyi ember él, mint száz évvel ezelőtt. Ennek a megnövekedett népességnek a léte a modern gépek lététől függ.Ha összetörjük a gépeket, a népességnek legalább a felét megöljük. a gépeknek köztünk kell maradniuk, ez nyilvánvaló. Köztünk kell maradniuk, annak ellenére, hogy ha úgy használják őket, ahogyan most használják, iszonyatos pszichológiai sérüléseket okoznak az emberiségnek, amelyek, ha nem fordítunk rájuk gondot, óhatatlanul halálosnak fognak bizonyulni.
A szabadidőből csak akkor tudjuk száműzni a gépesítettséget, ha erre előzőleg általános igényt teremtünk. Ennek az igénynek a megteremtésével kívülről és belülről hatalmas erők állnak szemben. Belülről a lustaság és a pszichológiai vis inertiae, amely a szokások életeleme. Igaz: az alkotás érdekes, a passzivitás pedig mélységesen unalmas. De még az unalmas, erőfeszítés nélküli szórakozás is fényűzés, és a szokásszerű lustaságot, bármennyire életpusztító is, nagyon nehéz megtörni.
Minden újságban és képeslapban, minden hirdetőtáblán, minden mozipalota filmvásznán ugyanazokat az állításokat ismételgetik vég nélkül: hogy nincs semmiféle más szórakozás azon kívül, amit a nagy alkotásmegtakarító gépek nyújtanak; hogy az emberi boldogság csúcsa, ha leülünk, és hagyjuk, hadd szórakoztassanak passzívan a gépek; és hogy akik nem vetik alá magukat ennek a szórakoztatási eljárásnak, azok nemcsak szánandó nyomorultak, hanem megvetendő, elmaradott falusi tahók is."

Aldous Huxley: Divatok a szerelemben

Egy újabb százforintos szerzemény a pestlőrinci könyvtárból. Huxley esztétika, művészettörténeti, vallásfilozófiai tárgyú esszéinek a gyűjteménye. Erősen átlengi a Nietzsche iránti imádat, de még így is klassz és szépen is ír.

A Spinoza férge c. esszéből egy részlet:

" A harmonikus élet a tapintaton és érzékenységen, az ítélőképességen, az egyensúlyon és a szüntelen alkalmazkodáson múlik, azon, hogy szokásszerűen és ösztönösen legyünk jólneveltek és arisztokratikusan erkölcsösek. De ez túlságosan nehéz.

Könnyebb rögzített szabályok szerint élni, mint tapintatunkat és ítélőképességünket alkalmazva; a sebészi operáció egyszerűbb, mint az eleven alkalmazkodás. A vasból öntött, merev erkölcsiség csöppet sem csodálatraméltó, éppen ellenkezőleg, nem más, mint annak bevallása, hogy félünk az élettől, hogy képtelenek vagyunk úgy elfogadni a tapasztalati tényeket, ahogy felmerülnek - egyszóval olyan gyöngeség bevallása, melyet szégyellnünk kellene, nem büszkélkednünk vele. Emberfelettiségre törekedni nem más, mint szégyenletes módon bevallani, hogy hiányzik belőlünk a bátorság, a szellem, a mérséklő ítélőképesség ahhoz, hogy sikeresen és teljes egészében emberiek legyünk."

Egykeség

Fura ez, hogy így nőnek a gyerekek: Zsófi is, Alma is külön, a saját baráti társaságával nyaral. Nagyhirtelen egyke lett Dóriból egy hétre. Irtó csendes a lakás! Mert hát ő délig alszik, valamit eszik és visszabújik az ágyba olvasni. Mintha valami múzeumba lépne az ember. Na nem a rend miatt, bár meglepő jelenség, ahogy helyükön maradnak a dolgok. Mintha minden megfagyna, kővé dermedne, csak mi lennénk elevenek! És a kutya is olyan jól viselkedik, hátborzongató!

Esterházy Péter: Harmonia caelestis

Évek óta megvan, de csak most kezdtem olvasgatni, hogy meghalt Esterházy Péter. Jellemzően kellett hozzá pár tv, net és munka nélküli nap, valahol máshol. (Akali) Volt benne egy mondat: "minél nagyobb egy család, annál jobban ismeri magát"...És tényleg. Annyira örülök ennek a könyvnek. Mennyire jól jött volna nekem ez pár évvel korábban!

"Már elő volt készítve a nyusztos süveg (medály rajta s abból kócsagtoll állott ki), a matéria köntös, a bőrös kapcás nadrág, de oda lett téve még egy szép gyolcskapca is meg az olvasó, apróbb cseresznyényi csontszemekből. Mária, segíts. Édesapám földi léte a végéhez közeledett. Látszott rajta a betegség, kifehérjült és megkisebbedett, a bőre úgy lógott, mint egy idegen ruha (nem idegen: egy nagyobb testvértől örökölt; de édesapámnak nem volt nagyobb testvére, ő volt - minduntalan - a legidősebb, a majoreszkó, az örökös: idegen), de azt nem lehetett tudni, szenved-e, s ha igen, milyen mértékben. Hogy "ilyenkor" pont a mérték vész el, nos, erre a gyászoló család nem gondol(t). Mintha nem szenvedett volna (egész életében lenézte és megvetette a szenvedést). Inkább türelmetlennek látszott; szerette volna az ügyét eldöntöttnek tudni, vagy legyen örök életű, de akkor izibe (igaz, akkor volna mindenre ideje, haldokolgathatna itt napestig, ezt hagyjuk), vagy finító, de akkor ausz. Kábé így.Édesapám láthatóan nem tisztelte a halált (a szenvedés inkorrekt alkuszát), alkalmatlankodásnak fogta föl, mintha BKV ellenőrök zaklatnák (egy útvonalon másodszor!)szóval a hivatal packázásának, olyasvalaminek tehát,  amin ugyan túl kell esni (édesapám is hivatalnok volt: nádor), de okkal háborog az ember.

Édesanyám viszont - ennyi maradt a szerelméből - arra akarta kihasználni a minden bizonnyal utolsónak nevezhető pillanatokat, hogy rábeszélje apámat a megtérésre. Hogy térjen Istenéhez.

Részint nincsen Isten, részint ha volna, nem volna az enyém. Anyám hallatlanra vette ezt a nagyképű,kamaszos okoskodást.Nézze Matikám. Nyugodjék meg.Nézzen tükörbe! Hát ki ellen akar maga így harcolni, ilyen fonnyadékosan, ki ellen? Fogja be a száját, maga buta. Apám legyintett, bocsásson meg, maga mindig buta volt,miért pont a halálos ágyamon ne lenne buta,elnézését kérem. Édesanyám rejtélyeskedve lehalkította a hangját,mint a ki félig titokban, pult alól valami ritkaságot, hiánycikket kínálna föl. Ha üres az ég, csak nevetségessé teszi magát vénségére ezzel a handabandázással, ha viszont Mennyei Atyánk trónusa emelkedik ottan - az ottanra apám harákolt egyet, s most azt mérlegelte, hogy "a zsákmányt, e remegő aranyhernyót", lenyelje-e, vagy kiköpje-e, és a pillanatnyi ingadozás volt az, amitől édesanyám kiborult-, akkor meg mit akarsz, te szerencsétlen porszem, te, te senki, te senkiházi,és rázni kezdte apámat, akár egy rongyot.Úgy kellett lerángatni róla.Édesapám élvezte a botrányt, kár, hogy fájt, de maga olyan ügyetlen, mindig is az volt. Amilyen tühtig a konyhában, ahogy közeledik a testemhez, úgy lesz egyre kétbalkezesebb. Magának még a nyelve is balkezes!...
De anyám újrakezdte, jaj, mely mocskosnak látszik, a mi tisztaságunk!mely haragosnak a mi szelídségünk! mely felfuvalkodottnak a mi alázatosságunk! ...Mit akarsz tőlem, Irén szólt apám lefolytott hangon; mostő borult ki, mert ő meg a barokktól, attól szokott....Üvöltött. Egyszerre csönd lett. Az igazság pillanata, sziszegte édesanyám kárörvendve.Nyilván úgy képzelte, édesapám hamarost rápillant ama szörnyűségre, mindenre vagy semmire, melynek a szótárakban halál a neve, és ezt ő, anyám, ezt a szörnyűséget mindjárt látni is fogja elomlani apám arcán. Ám apám arcán fény ömlött el, tiszta Amerika, harmonia caelestis, vonásai kisimultak, szája megbocsátó mosolyba fordult. Édesapám megérkezett.(Ágyazáskor derült ki, hogy aztörtént akkor vele, ami az akasztott emberrel az akasztás pillanatában. Ez volt édesapám utolsó mozdulata, kiáltása, végső aduja a végességgel és édesanyámmal szemben.)"

My favourite things

A légkondi nélküli edzőteremre hivatkozva e hónaptól felfüggesztettem a konditermes edzéseket. Bármilyen hatásos, biztos, hogy nem éri meg heti három estét rápazarolni. Ráadásul annyira restté tesz a fennmaradó szabadidőmben, hogy lassan az összes családi, baráti program a minimumra csökkent. Megfogadtam, hogy csak olyasmire áldozok időt, amit élvezek, azokkal, akiket szeretek. Úgyhogy két hete úszni járok, este, ha összejön, együtt visszük Dórival a futtatóba Lilit, tollasozunk az éjszakai, mozdulatlan levegőben és ha módunk van rá, kimozdulunk. 

Kísérleti jelleggel ezen a héten reggelente járok úszni.Teljesen jó így indítani a napot és csak húsz perccel kell korábban kelni, mint eddig. Sajnos még sok tanulni,- és csiszolgatnivaló van még a technikámon, de már így is mámorító érzés a vízbe merülni. Ráadásul felér egy nyirokmasszázzsal. Kinéztem egy felnőttekkel is foglalkozó úszásoktatót a Kispesti Uszodában és ma reggel elmentem az első órára. Nem volt kedvem az időt pazarolni egy rossz technikára. Ez alatt az egy óra alatt annyi mindent tanultam, annyit fejlődtem abban a combközépig érő vízben, hogy csuda. Bármennyire ódzkodtam az úszósapkától, most egyáltalán nem zavart, milyen a fejem. Nagyon komoly nosztalgia fogott el: az egész gyerekkorom strand- és uszodaközelben telt el: állandóan ott játszottunk, soha eszembe se jutott volna félni a vízben, csak úszni nem tanultam meg. Ahogy itthon kicsomagoltam az úszócuccomat, hirtelen megcsapott az uszodaszag és rájöttem, hogy én ezt imádom, bármitől is legyen. 

A Harmatban futkosás Kis Boldogsága jár az eszemben a Kék madárból.    

Keresztutak

Annyit töprengek mostanában. Mit is írhatok le ebből? Mert elsősorban nem a világbéke, hanem a saját kis életünk foglalkoztat igazán. 

Nem történik semmi különös. Mégy a szokásos úton. Mondjuk ez nem egy régi római út, hanem csak amolyan flaszteres gyalogút és nem is igazán lehet tudni, hogy hova visz, mert még sose jártatok erre. Repedések tarkítják, itt-ott áttöri egy-egy gyökér, a kánikulában felbuborékosodott aszfalt, szóval messze nem tökéletes, de mégis visz valahová és egyébként se egyedül kóborolsz, hanem a régi, bevált útitársaddal. Anekdotázgattok. Néha nem figyeltek eléggé, megbotlotok, de nem baj, mert a másik úgyis elkap. Aztán egyszercsak arra leszel figyelmes, hogy egyre több a csend. Mivel mindenki a saját gondolataiba merül, meg inkább kifelé nézelődtök,  egyre gyakrabban fordul elő, hogy már nem tudtok egymásnak segíteni és többé már nem is valami szórakoztató ez az egész gyaloglás. Szép lassan nyűglődni kezdtek és egyre több a plezúr. Hopp, itt egy útelágazás. 

Sajnos a térképedet már régen elhagytad, úgyhogy abból a kevésből, amit látsz, próbálod kitalálni, merre tovább. Az útitársad ragaszkodik hozzá, hogy az eredeti útvonalnál maradjatok. Ahogy elnézed az alternatív útvonalakat, látod, hogy mindegyik hasonló minőségű és sajnos szintén nem tudod, hová is visznek. Csak az utazók által hátrahagyott szemétből sejted, meg a susnyásból kiszűrődő szitkozódásból, hogy ezeken se boldogabb a túra. Úgyhogy továbbmentek és beszélgetni próbáltok. Hogy ne fulladjon óhatatlanul dögunalomba a társalgás, más természetjárókkal is szóba elegyedtek a párhuzamos szakaszokon. Akárhogy is, ez már nyomokban sem emlékeztet a régi, meghitt barangolásokra és ez akkor látszik igazán, mikor kettesben maradtok. A kereszteződést már régen elhagytátok és te csak arra tudsz gondolni, hogy nem lett volna-e jobb, ha különválnak az útjaitok. És lehet, hogy tényleg nem, de az is lehet, hogy mégiscsak megérdemeltünk volna annyit, hogy adjunk egymásnak egy esélyt valami másra.