Perfekt

Nehéz meghúzni a határvonalat a perfekcionizmus és a túlvállalás között. Az egyik eredménye a fejlődés és a jól végzett munka feletti megelégedés, a másiké meg éppen az ellenkezője. 

Két - jellemzően kötögetős- példa jutott eszembe az utóbbiról: 

Évekig őrizgettem egy kb. másfél méter hosszú, rózsaszín gyapjúsálat, amit Kinga alkotott, mikor kötni tanult. Nagyon változatosra sikerült, mert minden fellelhető mintát belekötött. Mikor befejezte, sóhajtott egyet és (tudtommal) többet nem nyúlt kötőtűhöz. (Bár mióta tanyán lakik, nem is igen lenne rá ideje.)

A másik egy káposztásmegyeri barátnőmmel esett meg: elhatározta, hogy karácsonyra valami igazán különleges, személyre szabott ajándékkal lapi meg a férjét: köt neki egy szép pulóvert. Nekigyürkőzött, vásárolt egy csomó gyönyörű gyapjúfonalat, elővette a legszebb kötésmintákat és nekilátott az ajándéknak. Szívét-lelkét beleadta, egymás érték a szebbnél-szebb minták. A méret is tökéletes lett, férj örült. Januárban nagy büszkén magára öltötte neje tökéletes alkotását, úgy ment be dolgozni. Ebédidőben kivételesen hazaugrott és nagy nyögések közepette átcserélte a pulóvert: - Sajnálom, nagyon szép, de nem bírom viselni, annyira nehéz.

Mikor Veszprémben voltunk, nagy nehezen sikerült rávenni Lacit, hogy csináltassunk nekem egy tetoválást. Be is mentünk egy tetoválószalonba, ahol elkezdtem magyarázni az egyik srácnak, mit is szeretnék. Akkor derült ki, hogy én magam se tudom, hogy konkrétan milyen motívumokat szeretnék viszontlátni a vállamon, (valami  szép magyaros motívumot, legyen benne talpas tulipán, meg ilyenek) végül elnapoltuk az egészet, Laci látható megkönnyebbülésére. (Aztán persze jól össze is vesztünk, mi ez az őrültség az én koromban, milyen lesz, ha elkezd ráncosodni, stb.) Hát ennyi a tetoválós történet. Ma azért megrajzoltam és holnap megcsinálom paint-tel, hogy legalább így megvalósuljon.

Fruzsi

Ma meghalt Fruzsi, a nyúl. Ezen a képen még kicsike, de valójában 2 és fél éves (volt) most. Erős középkorú, de azért még élhetett volna. Úgyhogy felcsaphattam amatőr sírásónak és egy cipősdobozban a paradicsomágyásba hantoltuk el néhai kedvencünket. Ez szó szerint értendő, mert az utóbbi három hónapban csak hébe-korba volt kézbe véve amíg takarítottam, és/vagy legelészni, ez heti egy alkalmat jelent, max., egyébként napszámra a ketrecben unatkozott.

Egy szakállas vicc jut erről az eszembe:

Egy katolikus pap, egy tudós és egy rabbi azon vitatkoznak, hogy mikor kezdődik az élet.

- Természetesen a fogantatáskor - mondja a pap.
A tudós közbeszól:
- Ugyan már. Szerintem a születéskor.
Mire a rabbi nagy bölcsen kifejti:
- Fogalmatok sincs az egészről! Az élet akkor kezdődik, amikor a gyerekek elköltöznek otthonról, valamint a papagáj, a kutya és a macska is megdöglik végre.

Nem mondhatnám, hogy hiányzik a nyúl, de sajnálom. Remélem, nem követi a kutya, a macska és a papagáj.

Korszakok

"Zsófi sírós baba volt. Mikor elkezdett járni és beszélni, egy hosszú dackorszakba lépett, onnan szinte rögtön a kamaszkorba, most meg úgy viselkedik, mint egy klimaxos ötvenes. Még szerencse, hogy ezután a békés öregkor következik és végre nyugtunk lesz."

                                                                        (Alma)

Elintézzük.

Ha a világot nem is, a társadalmat egész biztosan a női szolidaritás tartja össze. Nem vagyok keresztény (pláne katolikus), de tegnap a kezembe került egy ima (a takarítónőnk kért meg, hogy fénymásoljam le neki). Nagyon tetszik ez a bizalomteli hangnem. Csak nő szólhat így egy másik nőhöz.
Skapuláré ima

Helyi hírességek

Mindig annyira irigyeltem a lokálpatriótákat: ők képesek igazán belakni a várost, vagy városrészt, ahol élnek. Itt van ez a kisváros, Gyömrő. Ez az első olyan hely, ahol egy olyan emléktáblát láttam, amelyik egy szülésznőnek állított emléket, aki sok-sok gyömrői világrajövetelénél segédkezett. Mindig meghat, ha látom, mert a szülésznőkről azért többnyire el szoktak feledkezni, valljuk be.

Van valami megnyugtató abban, ha az ember igazán birtokolja a mi kedves bolygónknak azt a parányi részét, ami neki jutott: a szomszédok behúzzák a kukát, a gyerekek együtt tollasoznak az utcán, elbeszélgetsz a boltossal, névtáblás padod van a horgásztónál, ilyesmi.

Ma például a gyömrői színjátszókör előadásában Almával és Dórival meg a Bástya sétány 77-et. Eddig nem ismertem, de most rájöttem, hogy nem szeretem, de ez nem az előadók hibája, egyszerűen nem tetszik a darab. Nem nagyon tudtak énekelni, meg a mozgásuk is hagyott némi kívánnivalót maga után, de ez az egész semmi volt ahhoz az örömhöz képest, amivel a színpadra álltak, bohóckodtak, és ezt a közönség is megérezte, mert minden poénjuk lelkes visszhangra talált.  

Nagyon aranyos volt, ahogy ezt az egész előadást kitalálták, ahogy az amatőr színészek összejátszottak, összebazsalyogtak, tényleg szívüket-lelküket beleadták az előadásba. Ennek is megvan a (nagyon is fontos helye) a Nap alatt.

Júdásfa

Melegebb éghajlathoz szokott, és lombfakadás előtt szokott virágozni, ezért már le is mondtunk róla. Most mégis meglepett minket ez a fiatal júdásfa, ezért közhírré teszem a nagy eseményt.