Magyar dal napja-női különkiadás

Kicsit jobb lett volna talán még frissen leírni, milyen is volt...Nem kis várakozással tekintettem ez elé a koncert elé, végülis a magyar etno-jazz? világzene? népzene? nagyágyúi adtak egymásnak találkozót ezen a napsütéses vasárnapon: Bognár Szilvi, Herczku Ágnes, Szalóki Ági és Palya Bea. Mivel pár éve készítettek egy közös lemezt, ami nagyon jól sikerült, telitalálatnak tekintettük a programot. Kicsit tartottunk tőle, hogy hosszú lesz, mert az első koncert 16 órakor kezdődött, az utolsó este 8-kor...bírni fogjuk?

Először voltunk a Kobuci kertben, és nagyon tetszett, tökéletes egy ilyen nyári koncerthez: van tánctér, de sörpadok, de akinek ott nem jut hely, székekre is le lehet ülni. Gyorsan magunk elé kaptunk egy-egy korsó sört és vártuk a csodát. 

Bognár Szilvi kezdte a sort: nagyon szimpatikus zenésztársakkal érkezett. Ő a maga minden manírt nélkülöző módján jelent meg: kb. mintha a zuglói önkormányzat adóügyi előadója lépett volna a színpadra, aki csak úgy kedvtelésből énekelget. Mint aki holnap megy a hivatalba, de a vasárnap délutánba még belefér egy kis éneklés. Így nézett ki:

Mosolygós, pici bevezető, átvezető szövegekkel, irtó egyszerűen. Nekem kicsit túlságosan is egyszerűen, legalábbis eleinte úgy éreztem. Mert a produkció annyira klassz volt, olyan profik voltak mindannyian, és ezen az egyszerűségen átsugárzott az a nagyon kedves, bájos és pajkos lénye, ami az egész közönséget átmelengette. Nagyon-nagyon jó hangulat kerekedett!

A következő fellépő Herczku Ágnes volt. Őszintén szólva nem voltam elájulva a Banda látványától, ránézésre is kiégett emberek gyülekezetének tűntek. tudom, hogy nehéz Magyarországon zenélni és sok a baj, de sírni tudtam volna tőlük. Herczku Ági szép volt, mint mindig, Nikola Parov úgy volt jó, ahogy volt, de az egész valahogy nem tetszett. Nem feltétlenül van igazam, de valahogy nekem annyira biztonsági játéknak tűnt, olyan idejétmúltnak, valahogy ósdinak. 

Nem bántam mikor Szalóki Ágira került a sor. Tőle több lemezünk is van, a Gingallót egyszerűen imádom,  de koncerten most hallottam először. Nem tudom, mit vártam, de élőben nekem erőtlennek tűnt. Zenészként, dalszerzőként felnézek rá, de előadóművészként nem nyűgözött le vasárnap. 

Palya Bea koncertje viszont mindent megért. Én kicsit ellentmondásos érzésekkel viseltetem eddig iránta: sok zenéjét nagyon szeretem, megfog az egyénisége, humora, de néha nem tetszik (persze ki nem sz..ja le, nekem mi tetszik), ahogy ráfekszik arra a kicsit ezoterikus hullámra, ami mostanában olyan közkedvelt. Annyira felkavaró élmény volt, ahogy beszélt, énekelt, olyan igazi volt, mélyen megélt, bátor és egyedi, hogy nagyjából akármeddig elhallgattam volna. De tényleg. Bármeddig. És ezzel a befejezéssel bebizonyította, hogy a művészetben nem érdemes biztonsági játékot űzni. Ha valakinek valami egyedi ötlet pattan ki a fejéből, azt muszáj végigvinni, különben idővel legjobb esetben sem lesz más belőle, mint egy kiöregedett, hajdani sztár, akit csak szánalomból, vagy nosztalgiából hallgatnak meg.  Ez most egyszerűen csodás volt. Dedikált CD-vel a zsebünkben, csillogó szemmel zötykölődtünk haza a XVIII-ba. 

Extremisztáni alakzatok (mindennapjaink)

"Egy hálózat skálafüggetlensége ugyanazt jelenti, mint egy geometriai alakzaté: a hálózat bármely része lényegében ugyanolyan, mint a többi, így megállapíthatatlan, hogy a hálózat mely részéből való.

A skálafüggetlen hálózatoknak rengeteg értékes tulajdonság derült ki, olyan tulajdonságok, amelyek egy véletlenszerűen felrajzolt hálózatra távolról sem érvényesek, csakis a skálafüggetlenekre. Például a skálafüggetlen hálózatok bizonyos értelemben nagyon sűrűek: a Föld bármelyik két embere hat ismerősön keresztül eljuthat egymáshoz. 

A skálafüggetlen hálózatokra az jellemző, hogy vannak csomópontjai, amelyekből rengeteg kapcsolat indul ki vagy érkezik bele, miközben a csomópontok többségéhez csak viszonylag kevés kapcsolat tartozik. Ezért fontos felismerés, mert mindez azt mutatja, hogy a skálafüggetlen hálózatokban az információ elsősorban ezeken a nagy csomópontokon, úgynevezett gócokon keresztül terjed. Ha tehát valami információt el akarunk terjeszteni egy skálafüggetlen hálózatban, elsősorban ezeket a gócokat kell megtalálni. A társadalomtudományokban gyakran véleményvezéreknek nevezik az ilyen csomópontokat. Bizonyos majomfajtáknál például a kiöregedett nőstények játsszák ezt a szerepet, akik végigvakargatják az egész majomcsordát, és közben terjesztik a szükséges információkat."

Részlet Mérő László: A csodák logikája c. könyvéből

(Hm...Én ismerek pár ilyen kiöregedett nőstényt, sőt, néhány hímet is. Eddig azt gondoltam, ennek a viselkedésnek egyszerűen egy igen mély evolúciós gyökere van, erre kiderül, hogy minden skálafüggetlen hálózat ilyen.) 

Fricska

A fotelben ülök, lábam felrakva olvasok. Ugyanebben a testhelyzetben, kéztartással beleszundítok a könyvbe.
Dóri: - Anya most tanulja a Braille-írás betűzését.

Csendestársak

Einstein és Gödel gyakran tett egész napos kirándulásokat a Princeton körüli erdőkben. Néha csatlakozott hozzájuk Neumann vagy más tudós is, de többnyire kettesben sétáltak. Előfordult, hogy egész nap nem szólalt meg egyikük sem, majd amikor hazaértek, beszámoltak róla, milyen jót beszélgettek. "Nem mindegy, kivel hallgat az ember." - jegyzi meg Mérő László (akit imádok).

Zsíros kenyér

Egy lelkes időszakos böjtölő azt írta ma egy kommentbe: számára nagy spirituális visszatérés önmagához a 16/8-as étrend. Jó, nyilván egy rendszeresen sportoló embernek nagy nyűg az örökös dobozolgatás és hogy felnőtt ember létére háromóránként ennie kell, mint egy csecsemőnek. Ki bírja ezt idővel, monotónaitűréssel, pénzzel (wc-papírral :D)? Szóval én megértem a kommentelő megkönnyebbülését. De spirituális visszatérés? Egy étrend? Nem kajafüggés ez még mindig egy kicsit? De hát annyi minden okozhat ilyen heuréka-élményt. Azon morfondírozom, számomra mik is adják, adták az önazonosság érzését. Meg hát spirituális visszatérés - mihez? Ha már az étkezési szokásokat vesszük, ha valóban önazonosan élnék, engem könnyebb lenne ruházni, mint etetni. Most pl. hajnali kettő óra van és majd megpusztulok egy karéj zsíros-lilahagymás kenyérért, pedig egyébként nem is eszem kenyeret. Vagy pont azért. Akkor érzem magam igazán jól, ha kis mennyiségű, tartalmas ételeket eszem. Hal, hús, tojás, zöldségek. (Ischler :D) illetve a nagyon intenzív tevékenykedés-félkómás lustálkodás kombinációjában. Akkor szüttyögök, ha muszáj. Mondjuk mostanában örömöt szerez a rendrakás is, de nem az alaptermészetem, inkább csak a rossz lelkiismerettől szabadít meg. Az eszemmel szeretem! Szóval spirituális visszatérés - de mihez is? Milyen a valódi magva annak, akik valójában vagyunk? Amire gyermekként vágytam az mennyire voltam én és nem a környezetem belém hipnotizált vágyai? És mennyire vagyok most is önmagam, hogy tudom függetleníteni magam a különféle áramlatoktól? Annak nagyon örülök, hogy tárgyi szinten nem tud elragadni a fogyasztói társadalom: nincsenek különösebb vágyaim, nem szoktam magam tárgyakkal vígasztalni. De eszmei szinten már sokkal kevésbé vagyok független. Néha meghánynak-vetnek a jól megírt vélemények. És még mindig nem tudom, mit is jelent ez a spirituálus visszatérés önmagamhoz. A legjellemzőbb tulajdonságom, hogy nagyon kíváncsi vagyok. Vagy hogy nagyon intenzíven érzek és érzékelek. A különféle mozgásformákat is ezért szeretem, mert leszaggatja azt a burkot, ami elválaszt a tulajdon testemtől a nyugalmi helyzetben. A szexet is ezért szeretem, mert odavagyok a kettőnk között vibráló-lüktető energiáktól, ezt valódi kölcsönhatásként élem meg. (Más meg másért, tudom.) De nemcsak a testi szerelem, hanem minden szeretetteljes kapcsolat ilyen, csak sokkal finomabb formában. Beszélgetni is imádok, mikor valaki bepillantást nyújt a gondolataiba. De ez még mindig csak a másokra reagáló ember, ki vagyok én? Már fél három és még mindig nem sikerült kianalizálnom magamból. Úgyhogy kenek egy lilahagymás zsíros kenyeret...

Konrád György: Antipolitika

Ma ennek a könyvnek egy 1986-os szamizdat kiadásába futottam bele egy antikváriumban. Eddig semmit nem olvastam Konrád Györgytől, most teljesen odavagyok az éleslátásáért, pontos, világos stílusáért. Nem is tudom, ciki, vagy inkább szívbemarkoló, hogy a harminc évvel ezelőtt leírtak lényegükben szinte mit sem változtak? Kíváncsi vagyok, hogy fog tetszeni a könyv. 

Sárkányos mese

Tévedtek, ha azt hiszitek, hogy az emberiség nehéz időszakaiban megsemmisülnek az erények. A hűség, a barátság és a szeretet örökkévalóak, mert nincs semmi, ami pótolhatná őket. Ennek bizonyságául mondok el nektek történetet, amit nemzedékről-nemzedékre adnak át az öregek a fiatalok okulására.

Réges-régen, az előző teremtések egyikén a messzi észak zord hegyei között élt egy árva lány. Apja egy harcos törzs varázslója volt, akinek csak öregkorában jutott osztályrészül a gyermekáldás. Mikor érezte, hogy közeleg a vég, készített a lánynak puha bőrből egy erős, de könnyű mellvértet. A mellvértet összekapcsoló csontgombokba varázsrúnáival a lány titkos nevét véste bele, hogy csak az nyithassa ki, aki méltó párja lehet. Nekiadta anyja ametiszt nyakékét, amiről köztudomású, hogy józansággal ajándékozza meg a viselőjét - a legválságosabb pillanatokban sem veszti el a fejét. Mikor varázserejű ajándékaival felruházta a lányt, megcsókolta és meghalt.

A lánynak magára maradva munka után kellett néznie. A házimunkát nem kedvelte, az otthonülés lehangolta, de ha járatlan ösvényre lépett, abba belebizsergett a talpa. Mihez kezdjen így? Vállalta a harcos törzs legkevésbé vonzó feladatát: kémkedni kezdett először a szomszédos, majd a távolabbi ellenségeik földjén. Jószemű, jóeszű lévén, pontos térképeket készített a harcosok számára.

Teltek-múltak az évek, és a vele egykorú hajadonok már mind férjhez mentek, csak nekik nem volt még kérője, annyira ódzkodott mindenki a józan, furcsa lánytól, aki csak a hegyeket rótta csendes magányában.

Egy ilyen útja során szegődött mellé egy igen szokatlan útitárs: egy vörös sárkány követte először messziről, majd óvatosan egyre közelebb merészkedve. A sárkányok maguk is igen magányos lények: tojásaikat forró gejzírek mellett rakják le, kikelésük után pedig teljesen magukra vannak utalva. Ezért ehet, hogy kettőt együtt csak párzási időszakban látni, akkor is csak rövid időre. 

A vének azt rebesgetik, hogy egyes sárkányokkal megesett, hogy beleszerettek egy emberi lénybe és maguk is emberré váltak. Persze még senki nem látott ilyesmit, de a mendemonda azért tartja magát.

A mi sárkányunk kíváncsiságból indult az árva lány nyomába, szag után. Valami ismerős illat csapta meg az orrát magányos bóklászása  során, ez keltette fel az érdeklődését. Ettől a pillanattól kezdve nem tágított a lány közeléből. Persze, hatalmas termeténél fogva nem maradhatott sokáig észrevétlen, ezért napról-napra közelebb merészkedett, hogy a lány lassan szokja meg a jelenlétét. 

A sárkány, hogy jóindulatát kifejezze, mindenféle hasznos holmit hordott a lány mellé, amíg az aludt: taplógombát, nyúzott őzet, egy gyökerestül kitépett virágzó bokrot, és lassacskán elnyerte a lány bizalmát, úgyhogy már ébren is a közelébe merészkedhetett. A lánynak imponált, hogy ez a szilaj lény éppen az ő társaságát keresi, na meg igen magányosnak is érezte ezt a vándoréletet, ezért maga mellé fogadta a sárkányt. Ettől kezdve elválaszthatatlanok lettek. A lány hatalmas barátja társaságában messzi vidékekre repülhetett. Ahogy a magasba emelkedtek, a sárkány tarkóját borító pihe-puha bundába mélyesztette elgémberedett tagjait, ahol egykettőre átmelegedtek. Így repültek egyre messzebb és messzebb. Gyorsabban szállíthatta a híreket, pontosabb térképeket készíthetett, ezért az ellenséges törzsek egyetlen hadművelete sem maradhatott titokban. Így aztán a törzs tekintélye egyre nőtt a térségben, egykori ellenségei vagy behódoltak, vagy szövetségre léptek vele, ezért a lányra is vidámabb napok köszöntöttek.  

Ki tudja, meddig mehetett volna ez így, ha a egyik leigázott törzs varázslója bosszúvágytól hajtva meg nem sebzi mérgezett nyilával a lányt. A lány azonnal lefordult a sárkány hátáról, és egy rózsabokorba esett. A sárkány gyorsan megragadta a mellvértjénél fogva és közös szállásukra vitte. Kétségbeesetten próbált segíteni a lányon, aminek az életereje rohamosan apadt. Sírni kezdett. Most mit tegyen? Tanácstalanságában a lányt ringatva egy dalt kezdett énekelni, amit egy messzi-messzi tájon hallott egy gyermekét ringató anyától. És ekkor - lássatok csudát: a lány mellvértjét összefogó csatok egymás után felpattantak és ő máris szabadabban lélegzett. Ahogy a sárkány könnyei földet értek, egy különös gyógynövény sarjadt a sziklák között, ezzel gyorsan elláthatta a vérző sebet. Most, hogy megmentette az azonnali, biztos haláltól, egy puha báránybőr takaróra fektette a lányt. Napokig borogatta, ápolta, küzdött az életéért. Most hogy a sárkány látta, milyen szép is a lány, akit eddig csak páncélban látott, először szeretett volna emberi lénnyé válni. Ormótlan sárkánybőrét levetve csodaszép ifjúvá lett, így ápolta éjjelenként a lányt. Mielőtt a reggeli nap első sugarai a barlangba vetődtek volna, ismét magára öltötte sárkány alakját, nehogy megijessze a lányt. Így ment ez hetekig. A lány a gondos ápolástól mind jobban megerősödött és egyre nehezebben bírta az állandó fekvést. Az egyik hajnalban a telihold fényénél megpillantotta a suttyomban öltözködő sárkányt. Kishíján felsikoltott, de gyorsan erőt vett magán, és úgy tett, mintha aludna. Így okoskodott magában: ha leleplezem és arra kényszerül, hogy örökre emberi formában éljen, nyerek egy szerelmest, de vége lesz a szép, szabad életemnek. Azzal a másik oldalára fordult, mint aki az igazak álmát alussza. Így éltek ezután egy ideig: a lány, mintha mi sem történt volna, a sárkány meg egyre szárnyaszegettebben járt-kelt. Alig volt étvágya, már a zamatos vaddisznóhúsban sem telt öröme. Lassan úgy lesoványodott, hogy lötyögni kezdett rajta a bőr. Már a lány sem tudta megülni, annyira legyengült szegény. Először kérlelni kezdte: egyen egy kicsit. Mikor látta, hogy ezzel semmire sem megy, keményen ráripakodott: ne hagyja el magát, mert ha ez így megy tovább, felkopik az álluk. 

Szegény sárkány látta már, hogy itt nem terem számára babér, ezért fogta magát és egy teliholdas éjszakán utolsó erejével elrepült ahhoz a gejzírhez, ahol kikelt a tojásból. Leült mellé és várt, bár nem tudta, mire. Ahogy így üldögélt, egyszer csak mozgolódásra lett figyelmes. Éppen mellette törte fel egy sárkánybébi a tojáshéjat. Hoppá! Erre nem számított. A kis sárkány ösztönösen mellé húzódott és hozzábújva elaludt. Nesze neked szerelmi bánat, szép halál! Itt ez a kis sárkánykölyök, gondoskodhat róla, míg fel nem cseperedik. - Te leszel az első anyámasszony katonája az egész nemzetségben! - gondolta. Valahogy mégse volt szíve magára hagyni, ahogy vele és az összes elődjével történt. Táplálta, tanítgatta, és szép lassan a szerelmi bánata is enyhült a viszonzott szeretettől. Így történt, hogy minden idők legokosabb, legnagyszerűbb sárkányát nevelte fel és soha többé nem volt magányos.