Ezerízű Kína

Tünde javaslatára szereztem be Terebess Gábor könyvét. Tömören, mégis igencsak pikáns, helyenként hajmeresztő részletekkel színesítve kalauzol el ennek a hatalmas és változatos éghajlatú, népességű birodalomnak a gasztronómiájában. A legnagyobb ínségtől a legfényűzőbb gazdagságig, a túlélési kísérletektől a hetvenkedő lakomáktól is megcsömörlött gazdagokat is meglepő fogásokig olyan széles spektrumát vázolja fel a hozzávalóknak és a konyhatechnikai eljárásoknak, amiben a kutyahús talán az egyik legközönségesebb tényező, mindent olyan rafinált módon pácol, szárít, puhít és kotyvaszt, ami már valóban az alkímiával határos. Egyébként hagyományosan a mai napig  a táplálékra mint gyógyszerre is tekintenek, nem csupán ételre, nem mindegy mikor mit, mivel eszik az ember. (Engem mindenesetre megerősített abban a régóta hangoztatott hitemben, hogy a főzés mágia alapfokon.) Most mégsem receptet másolok ide, hanem egy Csuang-ce idézetet.

" Ting, a szakács ökröt darabolt Ven-huj fejedelem asztalára. Kezének minden érintésére, vállának minden szegülésére, lábának minden mozdulatára, térdének minden lökésére- reccs! nyissz! - olyan tökéletes ütemben siklott a térde, mintha az Eperliget-táncot járná vagy Csing-sou zenéjére perdülne. 

- Hát ez csodálatos! - dicsérte Ven-huj.- Felülmúlhatatlan mesterségbeli tudás!

Ting, a szakács letette kését és így felelt:

 - Szolgád a taot ápolja, ezért jutott túl a mesterségbeli tudáson. Midőn előszőr kezdtem ökröt darabolni, mit se láttam az ökörből. Három év kellett hozzá, hogy ne lássam az ökröt egészben. De manapság már a szellemem vezet, nem a kezem. Az érzékeim állnak, a szellemem pedig mozog, amerre akar. A természetes felépítés szerint haladok, lecsapok a nagy üregekre, átvezetem a kést a nagy nyílásokon, aszerint követem a dolgokat, amilyenek. Ínt sem érek, nemhogy nagyobb ízületet. A jó szakács évente cseréli a kését, mert metsz vele. A közönséges szakács havonta cseréli a kését, mert nyiszál vele. Ezzel a késsel én tizenkilenc év alatt ökrök ezreit daraboltam fel, de az éle most is úgy fog, mintha csak az imént köszörültem volna. Az ízületek között hézagok vannak, késem pengéjének  pedig valójában nincs is vastagsága. Ha egy ilyen hézagba olyasmi hatol, aminek nincsen vastagsága, ott bőven van hely - több is, mint kellene  - egy penge mozgatásához. Ezért van az, hogy tizenkilenc év múltán is úgy fog a késem éle, mintha csak az imént köszörültem volna...

 - Kiváló! - mondta Ven-huj. - Amíg Ting, a szakács szavait hallgatom, megtanulom, hogyan törődjek az élettel!"     

Nőiesség

  Sokat gondolkodom mostanában arról, mitől nő a nő. Olyan kifejezetten fiús, vadócos kislány voltam: mint a kis rablólány a Hókirálynő s. mesében. Na, ő volt az én karakterem sokáig. Szerintem nem sokan szavaztak volna arra, hogy 18 évesen szülni fogok és négy gyereket nevelgetek majd. (Persze, ha valaki igazán ismert volna, tudta volna, hogy mennyire vágyom a meghitt családi légkörre.) Mivel Anyu egyedül nevelt minket, egyszerre volt anyánk és apánk is, így ő se engedhette meg magának a nőiesség luxusát. Ha volt is benne ilyesmi, azt a vallásos közeg miatt próbálta elfojtani. Szóval nem álltunk valami jól ebben a tekintetben. A szex mindig érdekelt, egészen kicsi lányként is, de a smink, a szép frizurák, de még egy simán hosszú haj is, a szép ruhák, szoknyák, csajos cipők, stb. na, ez mind igen távol állt tőlem. 

   Bár a hosszú hajat továbbra sem tudom elviselni, ma már ízig-vérig nőnek érzem magam. Ezt elsősorban annak köszönhetem, hogy a nőiség összes szintjét megélhettem. Szerethetek, szülhettem, anya lehettem, jól-rosszul, de működtethetek egy családot és még lassacskán megöregedni is érdekes tapasztalat. Egészen biztos vagyok abban, hogy nőnek lenni messze nem merül ki a szexualitásban. (De azért nagyonis fontos, csak nem a nőiesség egyetlen forrása.) Nem maradunk örökké szexuálisan vonzó, szexuálisan aktív lények, illetve mindenkinek vannak időszakok az életében, mikor nem nyílik alkalma ilyesmire. Mi táplálja a nőiességet? Minden, ami érzékenyen tart. Az örömök.

    - Mindenfajta gyengédség. Megsimogatom, megölelem azt, akit szeretek. Ez mindennél fontosabb. 

    - Gondoskodás. Főzni valami finomat és együtt elfogyasztani, ez is az. Valakinek megmosni a haját, ez is az.

    - Finom illatok, napfény, tér, levegő.

    - Minden, ami kicsit "megemel": jó zene, klassz könyvek, ráérős beszélgetések.

    - Szépen öltözni: nekem is jólessen a tükörbe nézni, másnak is jólessen rám nézni. Színek, a    mindenit!

    - A tánc :)

    - Alkotni valamit (magamnak, nem másokat elárasztani vele)

    - A sport. A tónusos izmok, lazaság, ruganyosság akkor is sokat dob a közérzeten, ha több-                    kevesebb zsír fedi és a bőr se a régi már.
    - Masszírozni és masszírozva lenni: tudatosítani, hogy van testünk és jó benne lenni.
    - ....és még biztos sok minden, ami nekem eszembe se jutott.

Janne Teller: Semmi

"Eskindsen tanár úr ugyanazzal a poénnal üdvözölt bennünket, mint minden évben: - Gyerekek, örüljetek a mai napnak! Iskola nélkül vakáció sem lenne. 

Nevettünk.. Nem a poént találtuk viccesnek, hanem a tényt, hogy az idén sem hagyta ki. 

ebben a pillanatban felállt Pierre Anthon. 

- Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom  - közölte. - Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.

  Majd egész nyugodtan meghajolt, s összepakolta a cuccát, amit nem sokka azelőtt vett ki a táskájából. Búcsúzóul közönyös képpel felénk intett, s kiment anélkül, hogy becsukta volna maga mögött az ajtót.

Pierre Anthon azért hagyta ott az iskolát, hogy a szilvafa tetején üldögéljen, és éretlen szilvákkal dobálózzon. Némelyik eltalált minket. Na nem mintha Pierre Anthon direkt ránk célzott volna. Ez szerinte egyébként sem érte meg a fáradságot. Csak véletlenül talált el néha-néha. És kiabált is utánunk mindenfélét. 

 - Minden mindegy!  - harsogta egyik nap. - Mert minden csak azért kezdődik el, hogy egyszer véget érjen. Születésetek pillanatában haldokolni kezdtek. És így van ez mindennel. "

Innen indul a történet, amit nyugodt lélekkel felvehetnének az ajánlott könyvek listájára valamelyik hagyományosan úgyis elbliccelt kötelező olvasmány helyett, ahogy a skandináv országokban már most is az. Arról szól, hogy egy csapatnyi kamasz az Élet értelmét kezdi keresni, hogy választ adhasson ennek a Pierre-nek a provokációira. A maguk kontrollálatlan, a Legyek Urát idéző rítusaival, felnőtt segítsége nélkül próbálják meglelni a meglelhetetlent. Tanácstalanságukban egyre messzebb és messzebb mennek, míg tragédiába torkollik a történet megoldás nélkül.      

A könyv jó, bár nem zseniális. Szókimondó, fontos és provokatív, letisztult és valahogy mégiscsak hiányérzetem van. Csak úgy nem adnám a gyerekem kezébe, de hogy fontos beszélni róla, az biztos, mert pont ez a korosztály az, ami nagyon könnyen lezüllik, ha nem talál értelmet az életének. És a lezüllést arra az állapotra is kiterjesztem, mikor dolgozol, fizeted az adót, neveled a gyerekeidet, csak elfelejtesz gondolkodni és fontos kérdéseket feltenni magadnak. Ennél semmivel nem szomorúbb élet egy alkoholistáé, csak a társadalom számára kényelmesebb, kevesebb macerával jár.  

A  sulis gyerekek közül ennek a Pierre-nek lett volna rá lehetősége, hogy célt találjon az életének, mert ezeket a kérdéseket feltette magának és a többieknek, még ha nem is volt pillanatnyilag képes válaszolni rájuk. Sajnos ilyen az Élet, ilyen a társadalom. Mindig születnek ilyen gyerekek, akik nem elégednek meg a sablonválaszokkal, megkeresik a magukéit, de ezeknek a nagy részét leszedik a szilvafáról, mielőtt megtalálnák. Mindig leszedik a szilvafáról, mert a tömeg nem szenvedheti a nehéz kérdéseket. Ez van. A tömeget ugyanis nem érdeklik a válaszok. 

Az önismeret nehéz pálya és  van, aki nem is bír ép ésszel végigmenni rajta. Akkor van érték az életedben, ha van benne valami, mi nem eladó. 

Hogy értelme van-e, volt-e : majd a végén derül ki. Évtizedeket lehet zombi üzemmódban tölteni. Mindenki máshogy éli meg: ami engem kíváncsivá tesz és inspirál, arra más vállat von. Az én ártalmatlan hedonizmusom is sok ember számára értelmezhetetlen, pedig nem csinálok mást, csak figyelek és várok. Viszont a vallásos ideológiákba feledkezett, de az életüket nem élő emberekkel meg én nem tudok hatékonyan kommunikálni. Szóval nekem is megvannak a korlátaim, sajnos. Nincs mindenki számára érvényes válasz, de kérdések nélkül egyéni sem lesz. 

Meir Shalev: Orosz románc

A Négy lakoma annyira tetszett annakidején, hogy mindenképpen el akartam olvasni tőle, amit még lehet. Magyarul csak az Orosz románc jelent meg, úgyhogy lecsaptam rá. 

Meir Shalevet a mágikus realisztikus stílusa miatt előszeretettel hasonlítgaják Márquezhez. Hát, kb. szerintem kb. annyira hasonlít Márquzhez, ahogy az Negev sivatag egy trópusi esőerdőhöz. Mégis jó. Nem olyan buja, fűszeres, egzotikus. Európai. Illetve: olyan emberekről szól, akik kínkeservesen megvetették a lábukat egy idegen és kietlen földön egy álomtól vezérelve és még a szerelemre is maradt erejük. Az Ororsz románc is nagyon jó, de a Négy lakoma még jobb volt.

"Fánya és Eliézer Márgulisz szőlőjébe tartottak. A vastag szemüveget viselő LIberson vitte a piknikkosarat, a gyenge és könnyű Fánya az ura vállára hajtotta a fejét, és a szentjánoskenyérfa porzószálainak illetlen, spermaszerű szagáról tréfálkozott.

 - Fánya, a te korodban! - mondta Liberson, és belepirult a szerelembe.

Egymásba kapaszkodva baktattak a szekérúton, nagy élvezettel szívták be a kék hegy barlangjából jövő eső és felhők illatát. Takarót terítettek a vén szőlőtőkék alá, egymás kezét fogva, lassan ereszkedtek le a hosszú fűbe, és evés közben le nem vették egymásról a tekintetüket.

Sehol egy lélek. Márgulisz jó régen telepítette a kis szőlőskertet, kizárólag a méhei számára. Sosem szedte le a gyümölcsöt, mert úgy hitte, ettől borízűbb lesz a méze, és a halála óta gondozatlan szőlőtőkék benőtték a rothadó lugast, mokány, vadul összevissza ágazó szövedékké fejlődtek. Szkinek melegedtek a nyár utolsó sugarainál a friss vakondhányásokon és szeretettel nézték a szerelmespárt.

Liberson lassan, precízen felszeletelt egy pácolt heringet és tejfelt kent a friss zsemlékre.

 - Egy kis uborkát? - kínálta huncutul.

 - Később - felete Fánya.

Minthogy nem akarta felkelteni az asszony gyanakvását, sem elrontani a meglepetést, Liberson nem erőltette. Egy sziklának dőlve ült, Fánya pedig a hátán feküdt, fejének ragyogó glóriája a férfi combján. Délután volt, és a lágy, őszi napfény, oly sápadt, akár a fagyasztóban tartott tojás sárgája, fürösztötte testüket, behatolt vén ízületeikbe, eltöltötte őket szerelmes jó érzéssel.

 - Fénykorában Pinesz - beszédet tartott volna a szerelem hatalmáról, amely arra készteti a hangyakirálynőt, hogy szárnyat növesszen.

 - Tőled ma is kitelik- mondta Fánya. Mintha már aludna, gyors, álomszerű sóhaj hagyta el félig nyitott száját. A keze a földre hullt, ősz haja rebbent a szélben. Liberson rápillantott, érezte, ahogy elernyed a teste. Óvatosan, hogy fel ne ébressze, elnyújtózott a hátán, fejét a köre hajtotta, felbámult az égre, a keze pedig egy hajfürttel játszott asszonya nyakán. Az együtt töltött, hosszú évek megtanították, hogy ápolja az élet iránti szenvedélyt, ami egyre erősebben égett benne, ahogy öregedett. Ő ezt "örök lángnak" nevezte. Hálás volt Istennek, hogy hitetlensége ellenére erőt adott neki, hogy táplálja ezt a lángot, és a kibucnak és Mandolin Cirkinnek, hogy ilyen ajándékot adtak neki, ezt a ragyogó pillangót, aki egyedül az övé. 

Néhány hangyakirálynő szállt Fánya ruhájára, és Liberson, mielőtt elszunnyadt volna ő is, gyengéden lefújta őket, hogy ne zavarják asszonya álmát. Egy óra múlva a lehűlt levegő hidegétől borzongva ébredt. Mire megértette, hogy nem az ősz hidege az, hanem feleségének halott teste, a hályog teljesen kioltotta a szeme világát, egészen megvakult."

Lény

Szeretem a klassz graffitiket. A Wesselényi utcai gimi mellett van egy fal, amit időről-időre átfestenek és birtokba vesznek a graffitisek. Ott általában jó dolgok szoktak lenni, de mire eszembe jutna lefényképezni, átfestik. (Lassú vagyok.)

Itt a legújabb. Kicsit patetikus, de jó.

Egy lény hatalmas szemekkel, irtó erős szaglószervvel, fülét hegyezve ül. Nincs keze, szája és a belsejében egy templom van. Érzékel, de nem cselekszik és nem eszik meg semmit. Ezt nem akarom ragozni. Nagyon tetszik.

Trezor

Pont lekéstem a vonatomat, de metrózni már nem igazán volt kedvem a délutáni csúcsban. Kedves helyem, a Nyugati Meki felé ballagtam, hogy ott várjam meg a következő járatot, mikor a szemem sarkából láttam, hogy nyitva a csomagmegőrző ajtaja.

Beléptem. Hűvös volt, és olyan krimibeillő hangulat, hogy ottragadtam. Ahogy elnéztem a külföldi turistákat, elfogott a vágy, hogy én is világutazó legyek. Vagy egyszerűen csak: utazó. Akinek van bőröndje, de nincs szobája.Van cucca, de sose cipekedik. Minden, ami kellhet, váltás ruha és főleg ugyebár cipő ott lapul egy-egy csomagmegőrzőben, amíg ő egy-egy napra belélegzi a várost. Érdekes, ez gyerekkorunkban milyen magától értetődő volt.Mint ahogy az is, hogy Anyu postán adta fel a bőröndjeinket, ha nyaralni mentünk. Igaz, volt néha egy-egy nap csúszás, de még így is működött a rendszer és sokat utaztunk. Szeretnék egyszer egy-két hetet így tölteni: éjszaka utaznánk a hálókocsiban és minden reggel másik városban ébrednénk. Úgyis lehetetlen pár nap alatt mindent megnézni, csak egy eszeveszett rohanás lenne abból, ha megpróbálnánk. Megérkeznénk, betennénk a holminkat egy csomagmegőrzőbe és nekiindulnánk a városnak: kiülnénk egy kedves kávézó teraszára, körbecsatangolnánk egy klassz környéket, keresnénk egy fürdőt, ahol megtisztálkodnánk, kicsit kiáztatnánk a fáradt tagjainkat és felülnénk a következő vonatra. Egye fene, ha valahol hiányérzetünk maradna, kivennénk egy szobát, de szigorúan csak egyetlen éjszakára, aztán mennénk tovább.  Mérget vennék rá, hogy két hét után őrülten eluralkodna rajtam a honvágy és már csak a saját ágyunkba vágynék. Ha nyugdíjasok leszünk, ezt mindenképpen ki kell próbálnunk.

Eger

Annyi minden foglalkoztat egyszerre, de mivel ez egyfajta napló, muszáj tartani magam az időbeli sorrendhez, hogy minden meglegyen. Ráadásul ezek klassz élmények, igazi csemegék. 

Kicsit kapkodva lett megszervezve az idei családi nyaralásunk, de azt kell, hogy mondjam: aligha sikerülhetett volna jobban. 9-10 éve már voltunk egyszer együtt Egerben, és már akkor is tetszett, de az élmény sehol nem volt a mostanihoz képest. Nem igazán tudom, mi változott. Lehet, hogy bennünk változott meg valami, befogadóbbak lettünk arra a sok szépségre, amit ez a város kínál. Vagy: megnőttek a gyerekek. Vagy: anyagilag egy kicsit többet engedhettünk meg magunknak, mint 10 éve. Vagy mindez együtt.

A szállásunk is nagyon jó helyen volt: a vártól 100m-re, de lehet, hogy csak 50? Egy nagyon egyszerű vendégházban laktunk, a szállásadónk sűrű szabadkozások közepette, nagy zavarban sorolta, mi minden nincs a házban, vagy lesz majd kicserélve, korszerűsítve. Nem érdekelt, nem számít. Ami fontos:

- jó helyen legyen a szállásunk, közel mindenhez

- ne kelljen kerülgetni a házigazdákat

- kényelmes ágyak

- olvasólámpa

.- konyha, ahol főzni is lehet

A többi egyszerűen nem fontos, illetve ha van mondjuk kert, ahova ki lehet ülni borozgatni, beszélgetni, ha van két wc, lehet vasalni, teregetni, azért nagyon hálás vagyok, de nem feltétel. Itt mindezek megvoltak. Ami bosszantott: a nyikorgó ajtók. Na mindegy.

Laci okosan körbekérdezett, körbenézett, hogy milyen programot érdemes erre a nem három és fél napra betervezni. Nagyjából ez volt a menetrend: 

Csütörtök: megérkezünk, városnézés light, boltot keresünk, bevásárolunk ezt-azt a reggelikhez, vacsikhoz.

Péntek: Szilvásvárad

Szombat: Strand

Vasárnap: Bélapátfalva, Bél-kő

Hétfő: hazajövetel

Öten utaztunk: Dóri, Zsófi, a barátja: Tomi, Laci és én. Már a csütörtöki tapogatódzó sétánk alatt vélhető volt, hogy egy nagyon szép és változatos városba sikerült a nyaralásunkat szervezni. Eger arculata attól olyan izgalmas, hogy nem egy stílusjegy uralja, hanem egy csomó, de az egész eklektikus mivoltában ott az egység. A közös sors megdolgozta a város lakóit, a sokféle stílust egy puha, meleg szépséggombóccá gyúrták az évszázadok. Ami emellett igazán klassz hellyé teszi, hogy nagy terek vannak benne, ezért van mód a közösségi életre. Az Érsek tér, a Dobó tér, de a Bazilika környéke is tágas, levegős. A város tele van szálláshelyekkel és éttermekkel, cukrászdákkal, sörözőkkel. Sok helyen élőzene szól, és mindenhol nyüzsög az Élet. Mindemellett tiszta, de nagyon. Sehol egy kutyakaki, szemétkupac. Mivel Lacival tempót kell menni, én minden reggel megtettem a magam kis bambulászós sétáját és nem tudtam betelni azzal, amit láttam.
Pénteken reggel vonatra szálltunk, és elmentünk Szilvásváradra. a vasútállomástól nem messze egy kis bódéban kézzel nyújtott rétest árult egy idős néni, Laci azon vásárolt is nála egy-egy darabot, ott illatoztak frissen-forrón, gusztán, nem lehetett kihagyni. Lacinak egyébként is gyengéi az idős nénik, ha csak teheti, mindig tőlük vásárol, bármit, de most aztán a szívcsakrájára sikerült rátapintani a friss házi rétessel. Igazi rétest igaz nénitől. Legutóbb kicsit eláztunk, gondoltuk, ideje szép időben is megnézni ezt a klassz kirándulóhelyet. Szép idő volt, de kb. 10 perc  ottlét után csendesen szemerkélni kezdett az eső...majd egyre határozottabban esni...majd zuhogni. Nem voltunk felkészülve rá, így behúzódtunk egy fa alá, hátha gyorsan elvonul ez a kis nyári zápor. Kb. húszpercnyi gubbasztás után a a lombja elkezdte átengedni a levelek között az esőt és úgy gondoltuk, kár tovább reménykedni: nekiindultunk. Csakhamar rommá áztunk, de nem zavartattuk magunkat. (Torrente egyetlen "örökbecsű" mondása: "ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni." Szerintem sokan irigyeltek minket a túlzsúfolt fedezékek alól. Mi jól mulattunk. Bámulatosan szép volt egyébként az eső alatti-utáni Szalajka-völgy, ahogy megült  a pára a kis hajlataiban, szinte szexi. Szerintem a múltkor nem is mentünk fel az Istállós-kői barlangba, úgyhogy ha csúszott is, most nem hagyhattuk ki. Nagyon érdekes hangulata volt. Lehet, hogy az eső tette, ami elől az ember ösztönösen is menedéket keres, mert ahogy a bejáratához értem, úgy éreztem: ez egy jó hely, itt kéne maradnunk. Aztán persze picit körbenéztünk, fotózgattunk kicsit és elindultunk visszafelé, hogy elérjük a vonatunkat Egerbe. Biztos, ami biztos, Laci vett ég néhány meggyes-mákos rétest a nénitől,, akivel el is beszélgettünk egy kicsit, megmutatta, hogyan nyújtja a rétest és hazamentünk. Este Lacival még tettük egy kört a városban és hazafelé teljesen véletlenül megláttunk egy nagy török sátrat a vár oldalában. Gondoltuk, csak megnézzük. Egy kávézó volt, keleti kényelemmel berendezve, irtó szép. Az egyetlen egri török üzemelteti, aki 10 éve ide házasodott, a magyar büszkeség fellegvárába. Ez mekkora vagányság. Csak sajnos nem kifizetődő, úgyhogy ki tudja meddig marad fent ez a kis kávézó. Sajnálnám, ha bezárná, egy nagyon érdekes színfoltot veszítene vele a város is, a turisták is. Mi minden este ott teáztunk-kávéztunk, mert nagyon szimpatikus volt a tulaj és a környezet is. A gyerekeknek is nagyon tetszett.
Szombaton strandnapot tartottunk. Az egri városi fürdőben egy csomó jópofa medence van és elég nagy terület, úgyhogy nem is mentünk messzebb. Ráadásul a strand területén ki van alakítva egy nagyon szép török fürdő is, mi ketten oda is vettünk egy kétórás jegyet. Megérte. Annyira szépen, ízlésesen, kényelmesen van kialakítva, hogy megérte az 1200Ft-os ráfizetést. Laci nem egy vízimádó, de ezt még ő is élvezte. Utána csapatostul ellátogattunk egy óriáspalacsintázóba, ott "ebédeltünk", de hát strandéhség ide vagy oda, a fiatalok nem tudtak megbirkózni az adagjukkal, még másnap ebédre is elég volt, amit becsomagoltak nekik és irtó finom is volt minden.
Vasárnap végül a nagy kirándulósdiból az lett, hogy ketten mentünk Bélapátfalvára Lacival. Tomi és Zsófi felváltva fájlalta a hasát, Dóri csak  konzekvensen kitartott amellett, hogy ő nem túrázik és kész. A szokásos negyedtízes vonattal utaztunk Bélapátfalvára. Mindenképpen meg akartuk nézni a Bél-követ, illetve a Bél-kő Tanösvényt, az apátságot csak kellemes előjátéknak gondoltunk. Akkor még nem tudtuk, hogy az volt az extázis. (Nekem mindenképpen.) Ezt a gyönyörű késő román-kori, majd gótikus stílusban átépített apátságot akkor is megérte volna megnézni, ha ezalatt a három nap alatt semmi mást nem látunk. Így meg pláne.
Az évek során kialakult egy olyan szokás, hogy ha valahol megfordulunk, mindenhonnan kell nekem egy fülbevaló, vagy más egyszerű ékszer. Néha lehet, hogy ez egy kicsit terhes, de nekem onnantól mindig azokat a szép napokat juttatják az eszembe, ha a fülembe teszem, ezért nem mondok le róla. Nekem ez a szuvenír. Ja és a kövek, kavicsok, de az ingyen van :) Itt is kaptam egy szép kis nyakláncot, amit egy kedves öreg néni árult :)
A Bél-kőre úgy is fel lehet mászni, hogy az ember egyszerűen felgyalogol a műúton, de aki igazán szépeket szeretne látni, tapasztalni, az le-letér az aszfaltról a tanösvényt követve. Így a lába alatt a felgyűrődőtt palakőzetet láthat érezhet a változatos növényzet árnyékában. Némi fogalmat nyerhet arról, miért is fontos a biodiverzitás, mi abban a jó. A hegytetőre felérve egy igazi kősivatag tárul az ember szeme elé. Fenséges és egyben szörnyen lehangoló látvány a lecsupaszított hegyen megkapaszkodni próbáló, elkorcsosult növényzet és a szinte végtelen kopárság.  Ha a széléig vonszoltad magad, persze csodás panoráma kárpótol mindenért. Nekem valahogy mégsincs kedvem visszamenni még egyszer. Ott voltam, kipipáltam, de nem vágyom vissza oda. Lehet, hogy azért is, mert utána rohamtempóban kellett lekutyagolnunk, hogy elérjük a negyednégyes vonatot...ez van. Akinek nincs kocsija, az a napi három vonatból tud válogatni. Laci még beugrott egy kocsmába két citromos sörért, hogy egy kis erőt nyerjünk hazáig.
Egerben a Dobó téren ettünk egy isteni pizzát, bevásároltunk a Sparban és hazamentünk meghalni. Este még kávéztunk egyet a töröknél, lefotózgattuk, amit tudtunk a szépséges esti Egerről, aztán a fiatalok még romantikáztak egyet, mi meg mentünk haza aludni. Hétfőn mindannyian szomorúak voltunk egy kicsit, hogy itt kell hagynunk ezt a várost.