Karinthy

"És most meg kell állnom, írás közben „énke” közbekottyan, megállítja tollam, megzavarva tulaj­don beszámolóm menetét, gyorsan, mielőtt a fikci­ók komponálásához szokott „író” szerkezeti és ha­táspolitikai, „művészi” érdekből erőszakot tenne a valóságon, abban a gőgös hitben, hogy lehetnek helyzetek, ahol a művészi érdek fölötte áll a tiszta igazság bevallásának. És ezzel nem a művészet és valóság értékét akarom összehasonlítani. Egysze­rűen megállapí­tom (amire éppen ennek a betegsé­gemről szóló beszámolónak írása közben jöttem rá), hogy a valóság mint műfaj, nemcsak beállítás, de még kompozíció szempontjából sem szorul rá a „művész” támogatására és korrigálására, egyszerű­en azért, mert - nem tudom, hogy csinálja, de kénytelen vagyok elismerni - ő maga is komponál. Igen, komponál, mintha valami mondani­valója volna. Komponál és csoportosít, mint az írók. Azt már leírtam valahol (s a mostanában divatos biog­ráfiák is bizonyítják), hogy egy élet története egy­ben regénye is annak az életnek - de hogy ez egész apró részletekre és célzásokra és csoportosításokra is vonatkozik, azt most kellett megtanulnom. Nem is könnyen és nem is minden önfeláldozás nélkül. Az eddigiekben többször előfordult, hogy egy for­dulatot vagy epizódot, vagy reflexiót az emlékek sorrendjéből ki akartam emelni, hogy egy vagy két nappal előbbre vagy hátrább tegyem, más emlék­képek közé, amiknek társaságában jobban érvé­nyesülnek, érthetőbben, esetleg jelképesebben ma­gyarázzák azt, ami történt. Kiderült, hogy nem megy. Rakosgatás közben meg kellett értenem, hogy a sorrendből a legkisebb láncszemet sem le­het elmozdítani, mert mindig úgy érthetőbb, tehát hatásosabb is, ahogy valóban történt s nem úgy, ahogy történhetett volna. A valóság még jelképe­sen is jobban tudta, mit, miért, hová helyezett el."

Gyengéd anyai hang a SPAR-ban:
"Ne legyél erőszakos, kisfiam, mert megrugdoslak."

Odi et amo

Sose tudom eldönteni, utálom, vagy szeretem-e Nietzschét. Nagyon ellentmondásos figura: provokatív, pökhendi és erkölcstelen, hogy lehet, hogy közben néha mégis mélyen erkölcsös? A birodalom, amit az "igazságaiból" épít, összességében embertelen. Bolond, na. Néha mégis megigéz.

Nekem ez a gyengém: a nyelv, a szavak. Nem csak a szép szavak, hanem a nyelv egész spektruma. Ha valaki valamit elég frappánsul fogalmaz meg, nálam már félig-meddig nyert ügye van. Felületes vagyok, tudom.

Pénteken történt velem valami, ami rávilágított erre a kissé ambivalens viszonyra. 

Az esti jógaórák nyolckor kezdődnek. El lehet képzelni, hogy péntek este nyolcra milyen lelkiállapotba kerül az ember: legkevésbé sem a kapcsolódásra, beszélgetésre vágyik. Nyújtsuk meg jól a tagjainkat és menjünk haza! De hát ez a Viki mostanában mindenféle különfeladattal színesíti az órákat...Most ez volt: párokba ültünk, törökülésben és megfogtuk egymás kezét. Minden párban volt egy "mesélő" és egy "hallgató". A szemkontaktust folyamatosan tartva a "mesélőnek" 5 percen keresztül szavak nélkül, csak a szemeivel el kellett mesélnie azt, ami a legjobban foglalkoztatja, amit szívesen elmondana valakinek. Megrázó élmény volt, sírtunk is. Megkockáztatom, hogy ezt a két embert, akivel párba kerültem, jobban megismertem ezalatt az 5 perc alatt, mint a többieket két év alatt, pedig másokkal már viszonylag sokat beszélgettem. 

Ez az élmény kicsit távolságtartóbbá tett a szavak mágiája iránt.

El cant dels ocells

Tegnap megnéztük a Jackie c. filmet, amiben volt egy betét Pablo Casals 1961-es, White Houseban adott koncertjéről. Mindig megborzongok, ha hallom a csellójátékát, annyira kifejezően, sajátos ritmusban játszik.  

Nagyon elgondolkodtató az az irány, ami a kézírás oktatásának háttérbe szorítását támogatja. Magam is a számítógépen, telefonon pötyögök a legtöbbet, mert muszáj. De pontosan érzem a korlátait: mire végre megírok valamit, ötször átfogalmazom. Nem megtermékenyítő, mert funkcionális és nem gyönyörködtet. Nem jut eszembe róla semmi. Még a csúnya, vagy megcsúnyult kézírás is elgondolkodtat magunk felől, még az is a személyiségfejlődésünket támogatja, szemben a klaviatúrán pötyögéssel, ami uniformizál. Miről beszélek? Erről:

Sokat gondolkozom mostanában a bátorságról, kiállásról és az egyéniségről. Annyira unalmasnak és megalkuvónak, valami szörnyen kicsinek és kicsinyesnek érzem a mai embereket. Milyen szánalmas az ügyeskedésük, ahogy mindent "okosba" oldanak meg. Bolond manapság, aki felelős pozíciót vállal, mert egészen biztos, hogy elvtelen kompromisszumokra kényszerül. Magányos műfaj az ilyesmi. 

Annyira fojtogató ez az egész rendszer, amiben élünk. És hol van még az igazi diktatúra! És milyen gyorsan, pillanatok alatt áll vigyázba minden, ha úgy alakul. A most megalkuvók közül lesz-e olyan, aki felébredve, a saját érdekeit hátrahagyva a maga eszközeivel ellenszegül? Ha másra nem is, arra lesz-e bátorsága, hogy ne álljon be a sorba? Van még emberi nagyság? 

9 növény, ami nemhogy bármit, még engem is túlél

Íme a túlélők csapata a siralomháznak nevezett ablakpárkányon. Azért merek egy bejegyzést szentelni ennek a témakörnek, mert büszke vagyok arra, hogy növénygyilkosból, sőt: növény-sorozatgyilkosból ennek a 9 szobanövénynek a tulajdonosává léphettem elő. A képeken látható, hogy azért rögös volt ez az út, és még nincs vége: felkopaszodott szárak, itt-ott barna levelek jelzik, hogy ide igazi Rambo-félék kellettek. Akárhogy is, az ablakpárkány tele van növényekkel, akik nemcsak hogy túlélték a hektikus öntözési szokásaimat, de vadul virágozni kezdtek. Nem tudok növényül, lehet, hogy ez már a hattyúdaluk? Remélem, nem.

Zámia

 Törpe anyósnyelv 

Ez valami extra vitalitású pozsgás, nem leltem a nevét...

Kövirózsa

Ez korallvirág, ilyen különleges virággal

Lila levelű izé, az elsők között kaptam, több, mint egy éve

Ez meg a lilalevelűnek a virágja, még bimbósan

Aloe vera

Nemtommi, az OBI-ban vettem, mert cuki.

A legújabb testamentum

Ha valaki még nem látta volna...

Egy lelkendező filmkritikus: http://filmmanias.eblog.hu/kritika-legujabb-testamentum-the-brand-new-testament-2015-14276

Meg még egy: https://www.filmtekercs.hu/kritikak/szep-uj-vilag-szuletik-a-legujabb-testamentum

Mit is tehetnék még hozzá? Talán azt, ami külön öröm volt a számomra: hogy Zsófi és Dóri is végignézte és értette, és tetszett nekik. Nem kommersz, sőt,  de kultúrsznoboknak nem ajánlott.

Pilinszky: Magamhoz

Bátran viseld magányodat,

én számon tartlak téged,

ne hagyd a sorsod csillagokra

benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt

ha sisteregve átcsap

tudom, több vagy mindannyiunknál

benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok

oly nyersen szép és tiszta,

bátran figyelj, mint ők figyelnek

kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod

mint égig érő ének,

feljönnek benned napjaid,

a halhatatlan évek. 

az este nem lel senki rád,

az este sírva, késve

hiába járják pitvarod:

csak én látlak. Vagy én se.