Mégis, mit adtak nekünk a japánok? (A raku)

Bár untat, elismerem a szimmetriában rejlő szépséget. Szerencsére a japánok már túlléptek ezen a fázison és felfedezték a természetes formák, arányok harmóniáját. Nem is lehetett másként: egy nép, ami ennyire maximalista, következésképpen az élvezetekben is az. Felismerték, hogy a teaszertartás tökéletes élvezetéhez (ami maga az Élet misztériuma) csak egy "tökéletlen" eszközön keresztül vezet az út. A hajszálvékony falú, méregdrága porceláncsészék alkalmatlanok a teázás (több, mint) érzéki élvezetére, mert lehetetlen bennük a közvetlen érintkezés és ugyan szimmetrikusak, de nem ergonomikusak. Szószaporítás helyett egy remek cikk erről:

Terebess Gábor: A japán raku és amerikai reneszánsza

"Afrikai eufóriámnak, a pikareszk életnek vége szakadt. Ott érzett boldogságom számtalan forrásból táplálkozott: legfontosabb közülük talán éppen az volt, hogy végre-valahára megtaláltam a magamhoz való, reám szabott környezetem, mely úgy illett rám, mint kesztyű a kezemre. Így voltam a sivataggal ahol az ég és a föld két konkáv lencséje közt állhattam, a díszlettelen és ősi színpadon, ahol a három monoteista vallás megszületett, és ahol módot találtam, vagy rákényszerültem, hogy a lét kérdésein, életen és halálon, jón és rosszon és tulajdon létezésem célján törjem a fejemet. Igaz, számottevő eredmény nélkül; de a gondolkodás egymagában, eredmény nélkül is félelmetes gyönyör, és ezt eddig nem tudtam. Csak éppen sóvárogtam utána titkon, de munkám, kötelességeim, szórakozásaim, időlopásaim közepett sohasem jutottam hozzá.

  Ugyanez állt a sivatag ellentétére, a marrakechi vásártérre vagy Tanger zsúfolt sikátoraira.Az éjszakai teaházak kavarodása, a beszélgetések, késelések, temetési menetek, a szinte a szemem előtt lejátszódó szeretkezések, a pletykák, alkuk, viták és veszekedések e szétválaszthatatlan gomolyaga az élet intenzívebb, tökéletesebb és ősibb káoszát jelenített meg előttem, mint bárhol Európában. Valahányszor így ültem, azt éreztem, hogy kisebb hőemelkedést kaptam a részvétel gyönyörűségétől, és hogy szívem eggyel vagy kettővel többet dobban minden percben. Ugyanezt a tökéletességet reprezentálták számomra : Amár, de a sivatagi rablóvezér, Szidi Mohamed csakúgy, mint a szamárárus szudáni kalmárok vagy a papucskereskedő, aki száz történetet is elmesélt, míg mellesleg a papucsot is megvettem. Az ember egyik régebbi fajtáját képviselték, melyet földrészünkön már csak a reneszánsz korában találhattam. Mégis magamra ismertem bennük, mert lényem egyik tökéletesebb, vonzóbb, gátlástalanabb és őszintébb inkarnációját képviselték. Azok voltak, aki titkon lenni szerettem volna, és akik szebben, ha nem pontosabban mutatták képemet, mint a tükrök.Így legalább, ha már nem sikerült Lorenzo de'Medici korában születnem, azzal vigasztalódhattam, hogy száz és száz alakban láttam önmagamat, még a járókelőkben is, akik nem szóltak hozzám, és csak éppen elsétáltak a marokkói helyszínen, mint néma színészek." 

Faludy: Pokolbéli víg napjaim

Kis kebeltan

"...De hagyom mindezt, és inkább Marfa asszony látásmódjának finomságát illusztrálom. A kerítésről társalkodott velem: így került szóba a női mellbimbók szerepe. Lelki érzékenysége segítségével Marfa asszony mindig kiszámította, hogy egy-egy kliense milyen mellbimbójú nőkre áhítozik. Szerinte a magas értelmi képességű és éppen ezért nagyfokú érzékiséggel megáldott férfiak kis, hegyes és mentől pasztellrózsaszínesebb mellbimbójú nőket kívánnak. Közepesebb intellektusú, de buja és testesebb férfiak barna mellbimbók után szaladnak, míg azok, kik árvagyerekként nőttek fel, avagy bánatos özvegységben sínylődnek, nagy, sötétvörös mellbimbók árnyékában szeretnének megpihenni. A valódi kanok viszont mindezt alig veszik észre. 

Nem veszik észre, de tudatuk alatt ez a női testrész igenis sokat számít. Az asszony mellbimbója ugyanis olyan, mint a vasúti kocsi ütközője. Ha a vonat után szaladsz, az ütközőt látod magad előtt. Ha erre vagy arra a szeretőjére gondol a férfi, úgy- legalább a tudata alatt - a nő melle és mellbimbója jelenik meg a lelki szemei előtt. Marfa asszony ráébredt, miközben a férfi és a nő viszonyát elemezte, hogy a kerítőnő számára a nő mellbimbója az egyetlen fix pont , melyre működését építheti. Da moi pu sztó kai szinésztó tén gén, adj egy fix pontot, és kibillentem helyéről a földet, hogy Arkhimédész szavait használjam. Így Marfa asszony a mellbimbók szerint nem a nőket, hanem a férfiakat tudta kategorizálni - mármint milyen mellbimbójú nőket kívánnak. Marfa boldog mosollyal magyarázta ezt. Rájött, hogy csak a gombot kell kiválasztania, és megvan a hozzá tartozó kabát, illetve nő. Ily realizmussal és a realizmust koronázó fantáziával aztán nagy sikerrel űzte, mondhatnám egyetemi színvonalon a kerítés mesterségét."

Faludy: Pokolbéli víg napjaim

Kapaszkodók

"Elpino: Hogyan lehetséges, hogy a világegyetem végtelen?
Filoteo: Hogyan lehetséges, hogy a világegyetem véges?
E: Úgy gondolod, hogy ez a végtelenség bebizonyítható?
F:Úgy gondolod, ez a végesség bebizonyítható?
E: Mily csapongása az elmének!
F: Mily korlátozása az elmének!
Fracastorio: Ad rem, ad rem, si juvat; nagyon is sokáig kerülitek a dolgot.
Burchio: Hát térj csak hamar érveidre, Filoteo, mert nagyot fogok mulatni majd, ha hallom ezt a mesét vagy fantáziát.
Fr: Modestius; Burchio; mit szólsz majd, ha az igazság végül meggyőz téged?
B: Ha mégoly igaz is, én nem akarom hinni; mert ezt a végtelent sehogy sem tudja felfogni a fejem, sem pedig megemészteni a gyomrom;ámbár, megvallom, szeretném, ha úgy volna, ahogy Filoteo mondja,mert ha szerencsétlenségemre megesnék valaha, hogy kibukom ebből a világból, mindig csak találnék talajt valahol."

Giordano Bruno:Válogatott dialógusok

Végülis hányszor van az, hogy a nem láthatóban, sőt, az alig elképzelhetőben vetjük meg a lábunkat, nem a tapasztalhatóban....

A könyvtárban a Polcz Alaine könyvek böngészése közben akadtam egy érdekességre, a puritán "A rend és a rendetlenség" címet viseli. A világhoz, magunkhoz való viszonyunkat, ezeknek kivetülését a tárgyi környezetünkre taglalja, elemzi nagyon élvezetesen. Rövid környezettanulmányok arról, hogy azonos tereket hogy rendeznek be, élnek emberek, családok. Ezeket olvasgatva teljesen szubjektívvá válik a "jó beosztás" fogalma. Mennyire lehet rendre nevelni valakit, hol kezdődik ez? Mi a jó rend, hol kezdődik a patologikus rendesség? Miért van az, hogy bizonyos embereknek a rendetlensége is harmonikus, a használati tárgyak kézreállnak, a színek, formák nem keltik rendezetlenség benyomását? (Márai írta annak idején, hogy a németek pedáns rendet tartanak a lakásaikban, de a gondolataik zavarosak, ellenben a franciák a szőnyeg alá söprik a szemetet, de tisztában vannak az életükkel.) Nagyon érdekes olvasmány, melegen ajánlom.

Fura ez a gyász-időszak. Voltaképpen már olyan régen elvesztettük aput, és a haldoklása olyan sokáig tartó és olyan iszonyatos volt, hogy igazából megkönnyebbülést éreztem, mikor meghallottam a hírt. Azt az embert, aki volt, már nagy régen és nagyon sokszor elsirattam, mióta úgy döntött, hogy kilép az életből. Aki lett, azzal meg alig volt lehetőségem kommunikálni, sajnos. Mire kikopott a harag, meg a sértődöttség, már alig élt.

Közben itt van velem, bennem. Elsősorban a konyhámban. Ahogy vágom a hagymát, választom szét a tojást,  az ízlésem, lelkesedésem a finom ételek iránt. Nézések. Szemöldökív. A kertben molyolgatás szeretete. Főzött kakaó, bundás kenyér reggelire, a hagyományos apás napok menüje. Van ebben valami vigasztaló.

Ahogy végiggondolom apai ágon a családi történeteket, mindig van egy visszatérő motívum. Egy könyörületes gesztus, amit tízből kilencen nem adnának meg. Értelmetlen azon töprengeni, hogy azzal, hogy megszakadt ez a lánc, vagyis hogy ezt nem tudtuk megugrani a saját szűk családunkat féltve, mi változott? Egy ilyen gesztusnak köszönhető, hogy az apai nagyanyám életben maradt. Olyan omlás, romlás működik apám összes testvérénél, ami egyszerűen égbekiáltó. És nincs kegyelem! Az öt testvérből három nagyon súlyos mentális problémákkal küzdött, ebből kettő meg is halt. A maradék kettőből az egyiknek a lánya épült le tizenévesen valami brutális módon, egy meg éppen elvan. Reszketek, ha erre az örökségre tekintek. 

Közben nem is nagyon tudom, apám honnan szedte össze az érzelmi tartalékait. Biztos, hogy apai ágról. A apai nagybátyja nagyon szimpatikus bácsi volt, sokáig élt, tulajdonképpen ő volt az egyetlen normális ember az egész famíliában. Emlékszem, nyolcvanévesen még meg-meglátogatta apámat, beszélgettek mindenféle semleges kis apróságokról. Volt benne tartás! Nyomokban fellelhető volt valami ebből az apai nagyapámban is, de a nagyját kilúgozta az évtizedekig tartó kemény ivás. Kár, hogy nem ismertem őket jobban.

Megdöbbenek, mekkora ereje van a szeretetnek, hogy össze tud tartani egy széthullásra hajlamos embert is. És hogy omlik szét, ha ez megszűnik, ez az áramlás megszakad. Legyen ez örök tanulság, ha már így alakult. Bőgni tudnék, hogy ilyen áron.

A sólymos sztori

Nem a nagy felfedezések korszaka ez a könyveket illetően. Biztonságos, ismerős szövegkörnyezetbe menekülök mostanában. Szeretem a Dekameront. Erős sztorik! Az egyik kedvencem az ötödik nap kilencedik története, ami A sólyom feláldozása címen ismert. Akárhányszor elolvasom, töprengésre késztet, új és új színekben mutatja meg magát. Nem vagyok különösebben romantikus alkat, úgyhogy először jól felbosszantott, hogy lehet ennyire ész nélkül szeretni. (Fontolgatom az alternatív megoldásokat: gombapaprikás???? Persze lehetetlen.) Ahogy telnek az évek, és kezd a környezetemben egyre több kiégett személy megjelenni, úgy látom egyre nagyszerűbbnek, súlyosabbnak ezt a mindent felülíró, feltétel nélkül kapituláló szerelmet. Erre csak egy nemes lélek érdemes, csak benne lelhet méltó visszhangra, és persze csak így kaphatja meg szépséges ívét a történet.