Meglepi

Csak kiszedtem Laciból, milyen programot tervez a szülinapomra. Annyira  várom!

Zsíros-hegy

Nagyon korrekt kis túrát tettünk ma a lányokkal a Remete-szurdoktól a Zsíros-hegyre, majd Solymárra. Reggel még reménykedtünk, hogy egy-két órán belül felszáll a harapnivalóan sűrű köd, de sajnos hamar be kellett látnunk, hogy a szép kilátásról le kell mondanunk. A tejfölszerű köd és a csúszós utak ellenére jól éreztük magunkat, elgyönyörködtünk mindabban, amit láthattunk. Semmi máshoz nem tudom hasonlítani, mikor az ember a családjával kirándulhat. Ennyi idő után annyi régi sztori, egy-két hangsúly, tipikus hanghordozás, apró poén, stb. gyűlik össze, hogy ha mindenki alapvetően elfogadóan áll a programhoz, alig lehet olyan körülmény, ami elronthatná a hangulatot. A gyerekek remekül állták a sarat! Dóri, aki itthon egyik fotelből a másikba teszi magát, szinte végig elöl menetelt (a Remete-hegyi emelkedő után), és Zsófi is egy zokszó nélkül csúszott-mászott a sima talpú Converse-cipőjében, úgyhogy le a kalappal. Alma erőnlétével meg ugye mi nem leszünk már soha egy szinten. Be kell, hogy valljam: nekem pont elég volt ez a nem egészen 10km-es séta a sok csúszkálással. 

Tanulságok nekem: 

1.: sokkal többet meg kell tudnom azokról a helyekről, és azok élővilágáról, ahol megfordulunk. Enélkül olyan a természetjárás, mintha  egy képtárban járkálnék, amit nem ismerek: de szép, de szép! Nem vagyok teljesen tudatlan, de azért jócskán van tanulnivalóm, hiányzik valamiféle bennfentesség,  beavatottság.

2.: térdvédő.

Vegyeske

Annyira hálás vagyok, amiért a szeretteim többsége még él. A halottak napja így most az élőkkel telt: anyu  a maga energikus módján felutazott Szegedről és végiglátogatta az unokákat. Miután elviharzott Vácra,  beszélgettünk, társasjátékoztunk a kicsikkel, és én nem győztem hálát adni az égnek magamban, amiért együtt lehetünk. 

Ebben az évben szerencsére csak illúziókat temettem, azokért meg nem kár - hulljon a férgese.

Gyönyörű idő van, és holnap is hasonló várható, úgyhogy remélhetőleg némiképp szikkad egy kicsit a Pilis, mert szombaton arra vesszük az irányt.

Furcsa ez a fénynélküliség a lakásban: a nappaliban kicsit borúsabb időben már délelőtt villanyt kell kapcsolni, ha olvasni szeretnénk. És még hol van a tél! Engem mondjuk nem nagyon érint, mert többnyire a világos irodában töltöm az nappal javát, de Lacit (akit mondjuk cseppet sem zavar) és a kicsiket egyértelműen. Megint elkezdtem csíráztatni, hogy valami értékes vitaminhoz jusson a nép. A retekmag-csíra egyértelmű kedvenc, alig győzöm "gyártani" az utánpótlást.

Fürdő

Hetek óta a hatása alatt tart ez a babafürdetős videó. Először rettentően irigykedtem a boldogabb országok lakóira ezért a bőségért. Hol vannak nekünk ilyen szakembereink, és nekik mikor van ennyi idejük egy-egy babára? Bár szakember még csak lenne, de az a cirkusz, ami az otthonszülés körül zajlik, az újszülött gondozására is rányomja a bélyegét - én legalábbis így látom. Húsz éve szültem az első gyermekemet, de állítom, ma rosszabb a helyzet, mint annak idején. 

Szerencsémre a fogadott orvosom éppen egy külföldi konferencián tartózkodott, mikor beindult a vajúdás és éppen Szeged egyik legjobb szülésze ügyelt a Női Klinikán. Tudtuk, hogy farfekvéses a baba, úgyhogy megkérdezte, szeretnék-e császárral szülni vagy inkább természetes úton? Persze eszem ágában sem volt műtőbe menni. Az a legjobb az egész történetben, hogy nem csinált ügyet az egészből, hagyta, hogy minden a maga útján menjen. Sétálgathattam, amíg jólesett, néha megvizsgált és kész. Szülőszékben is szülhettem volna, csak nem mertem. A sok hűhó helyett szépen megszületett egy gyerek, ahogy már annyian előtte. 

Akkoriban kezdtek kísérletezni Magyarországon a baba-mama szobákkal, érezhető volt egy szemléletváltozás a szülés és az apa-anya-gyermek kapcsolatot illetően. Fiatal anyaként bele se gondoltam, hogy nem csak a szülő nő megy át egy kisebbfajta metamorfózison, mikor életet ad, de az apa számára is sorsdöntő lehet, mikor végigsegíti a feleségét a vajúdáson-szülésen, nem beszélve arról a csodáról, ami ezek után következik (és most nem a gátseb összevarrására gondolok, hanem hogy megszületik a család). 

A nagy spórolásban végülis iszonyú pazarlás folyik, ha azt nézem. Futószalagon születnek a babák, de ha úgy alakul, hogy fejlesztésre szorulna egyik-másik, a szülő gyakorlatilag magára marad, futkoshat egyik szakembertől a másikig. A korai fejlesztés, korrigálás anyagilag is sokkal kisebb terhet jelentene az államnak,   nem beszélve a sok hiperaktív, túlérzékeny idegrendszerű gyerekről az iskolában-óvodában. Vagy ami igazán nem pénzkérdés: úgy fordulni a másik felé, hogy érezze, idetartozik.

Rám-szakadék

Ha még egyszer hosszú hétvégén indulnék a hegyekbe, nyugodtan rúgjon bokán bárki és emlékeztessen a mai bejegyzésemre. Ma a Rám-szakadéknál túráztunk. Ákosra hallgatva Dömös felől indultunk, és még a tömött buszon se fogtunk gyanút  - gondoltuk, majd lemorzsolódik a tömeg, csak elférünk a hegyekben.

Olyan szép volt minden, repeső szívvel indultunk útnak. Mikor a feljáró felé kezdett beállni a sor, akkor se hittük volna, hogy hosszan el fog húzódni a várakozás. Ahogy az első létra felé közeledtünk, és kezdtek beelőzgetni az élelmesebb kirándulók, már láttuk, hogy nem lesz egy gyors menet. Másfél órán keresztül haladtunk csigatempóban előre. Sokan pici gyerekkel, kutyával jöttek, nem is értem... Mások visszafordultak félúton, ezzel tovább lassítva a haladást az egyébként is csúszós, alig járható szakaszokon. Hála Istennek olyan gyönyörű volt minden, hogy még így is megérte végigjárni, a harmadik létrán túl pedig olyan szakasz következett, ami minden bosszúságért kárpótolt. 

Hogy fog ez nekem hiányozni, ha beáll a hideg, nyirkos idő. Az, hogy az ember kimozdul kicsit a hétköznapi útvonalaiból és kicsit messzebbre láthat: mélység-magasság, a színek, formák változatossága, egy tőlünk szinte független rend, amibe beletartozik a bomlás, pusztulás és az örökös újjászületés. Az agyag és az avar illata, napfény, pára. Bimbók, rügyek, bogyók, levelek. Gyökerek.             

Mindig eszembe jut, ha jól érzem magam, mennyire tetszenének Ébennek ezek az erdei séták. Már egy szimpla kertvárosi séta is mennyire feldobja, hát még egy ilyen helyen milyen boldogan rohangálna. Erre ki kell találnom valamit, mert a mi túráinkat nem biztos, hogy bírná az öreglány. 

Na szóval: Dobogókő. Az Eötvös Lóránd menedékháznál isteni bográcsos halászlét (harcsával) ettünk, puha fehér kenyérrel és olyan finom házi sörrel, amilyet még életemben  nem ittam. Borostyánszínű volt és zamatos, nagyon komoly ízemlékeket hagyott bennünk. 

Remélem, egyszer megérem, hogy a Volánbusz vezetősége az óránkénti buszindítás helyett félórás, netán húszperces időközönként indít majd járatokat Pomázra ezeken a zsúfolt napokon, hogy mindenki felférjen a buszra. Hátha nem egy órás heringparti lesz a napot lezáró emlék egy dobogókői kirándulás után.

Mindezzel együtt, megérte. 

Bükk III.