Vaslady

Margaret Thatcher mindig érdekelt. Meryl Streepet meg egyszerűen imádom. Tünde is. Úgyhogy nem volt kérdés, hogy mire váltsunk jegyet nőnapi hajde-görbe esténken, mikor kiderült, hogy az Ajtót már lekéstük. A film nem volt rossz. De annyira jó se: a szenilitás köde lengi be az egész alkotást , ezen  át sejlik  fel időnként a küzdelmes, illetve dicső múlt. Egy ennyire rendkívüli ember történetét lényegesen érdekesebben is el lehetett volna mesélni, ha már ennyi pénzt költöttek rá. Kíváncsi vagyok, hogy tíz év múlva megnézem-e és ha igen, hogy fog tetszeni. Egyelőre négyes alá nálam és ebben már a Művész mozi ülései is benne voltak.

Óda

A vers, amit a legjobbak se tudnak elmondani.



"Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)"

József Attila

Lejátszatlan játszmák

Anyám nem könnyű ember, de legalább nem hétköznapi. Sőt, nagyonis rendkívüli. Úgyhogy rendszerint elijeszti a férfiakat az elvárásaival meg a hihetetlen érzelmi intenzitásával. Meglépnek, aztán 10-20 év múlva megjelennek, mikor egy normális emberrel kötött házasságuk csődbemegy. Fel nem foghatom, hogy ezek az érzelmi szálak rendszerint csúnya szakítások után hogy maradhatnak meg két ember között. Apám is képes volt 20 évig várni rá, hátha meggondolja magát. Mikor hozzáment a következő férjéhez, apám akkor keresett magának másik nőt. Most meg Esben, az egykori nagy szerelem jelent meg hipp-hopp Európa másik végéből.

És miért nem lehet akkor értékelni valamit, mikor még friss, miért vesztegetik az emberek az éveket? Lehet, hogy pont ezekkel az évekkel lehet lemérni valaminek a súlyát? Vagy ez csak nosztalgia, szentimentalizmus? 

Hogy van ez?

Az összes spanyol és latin-amerikai táncot imádom, de mind közül a flamenco a kedvencem. Úgy képes egy komplett szerelmi drámát lejátszani, hogy a szereplők szinte egymáshoz sem érnek. Minden mozdulatnak, kis csettintésnek szerepe van, és sosem közönséges, vagy nevetséges. Ennek a véleményemnek némileg ellentmond, hogy van, amelyik műfajt meg éppen azért szeretem, mert tele van humorral. Akkor is a flamenco a táncok királynője. Ezt a videót meg napok óta nézegetem, egyszerűen nem tudom megunni, ahogy ez az Esmeralda Merche táncol és persze a partnere is kitűnő. Na meg az énekesek.

Hónapok óta nem álmodtam egy normálisat, most meg kettőt is egymás után. Végre.
Ma éjszaka azt álmodtam, hogy egy család jött megnézni a házunkat. Kimentünk a gyömrői tóhoz és ott úszkáltunk, de nem a strand részen, hanem a tó horgászós felén, ahol sokkal szebb, kicsit elvadultabb. Már törölköztünk, beszélgettünk, mikor ébresztett a telefon.

Az egyik kolléganőm a Van egy helyben masszíroz, ő mesélte, hogy csütörtökönként van közös meditáció és minden hónapban egy szombati napon nyílt nap, mikor ingyenes a masszázs, kineziológus, stb. , csak előre be kell jelentkezni. A következő ilyen nyílt nap március 10.-én lesz.