2010. december 9., csütörtök

Laing - Bölcsek, balgák, bolondok


Ezt olvasom most. Nagyon izgalmas! Majd írok még róla, egyelőre egy jellemző kis sztori, amit Laing Jay Haleytől idéz:

"Visszaemlékszem egy bemutatóra., Ericksonéra, nagyközönség előtt. Önkéntes jelentkezőt kért, és egy fiatalember feljött, leült vele. Erickson egyetlen transz rávezetése az volt, hogy megkérte a fiatalembert, tenné a két kezét a két térdére. Majd azt kérdezte: "Lenne olyan szíves folyamatosan nézni a két térdén a két kezét?" A fiatalember azt felelte, hogy persze. Miközben így beszélt vele, Erickson jelt adott egy kollégájának, aki ott állt a fiatalember másik oldalán, és ez a kolléga fölemelte a fiatalember karját, és a kar ott maradt a levegőben. Erickson azt kérdezte a fiatalembertől: "Hány keze van?" "Természetesen kettő"- válaszolta a fiatalember. "Szeretném, ha számolná, úgy, hogy rájuk mutatok", mondta Erickson. "Hogyne.", mondta a fiatalember amúgy atyáskodva. Erickson a fiatalember térdén nyugvó kezére mutatott. A fiatalember azt mondta: "Egy". Erickson az üres térdére mutatott, ahol a fiatalember, a megegyezésük szerint, tovább nézte a kezét, és a fiatalember azt mondta: "Kettő."Most Erickson a levegőben lévő kézre mutatott. A fiatalember hökkenten meredt rá. "Hogyan magyarázza a másik kezet?"- kérdezte Erickson. "Nem tudom."- mondta a fiatalember. "azt hiszem, cirkuszba való vagyok." A hipnotikus rávezetés körülbelül annyi ideig tartott, mint nekem az, hogy ezt leírjam."  
"Decens". - ezt mondták az új frizurámra tegnap. Mégis megéri vasalgatni.

2010. december 7., kedd


"Anya, ma a zsákállatokról tanultunk. Miután szénből zsákot növesztettek maguk köré, befúrják magukat a tengerfenékbe és várják, hogy az áramlások hozzájuk sodorják a táplálékot. Tisztára, mint Zsófi."

2010. december 3., péntek

Nem tudom, írtam-e már, hogy kaptam Dávidtól egy sárkányos rajzot. (Ez a gyengém: a sárkányok és a gyerekrajzok - bár ő már nem sokáig mondható gyereknek, pedig az, nagyon is, egy szeleburdi gyerek). Jó gyerek: tűri a lányok és vendégeik örökös nyüstölését, minden játékban benne van, udvarias, Almát imádja (kölcsönös). Remélem, sokáig hasonlóan boldogok lesznek együtt.

Csáj


" Ha a nyilvános életet akarjuk tanulmányozni, először a teabódékat kell fölkeresnünk, melyek a különböző osztályok gyűlhelyei. A bokharai vagy a közép-ázsiai általában, ha nincs valami különösen sürgős teendője, bizonyára nem tud elmenni két vagy három teabódé mellett egymás utána. Mint már elmondottuk, mindenki magával hordja a teazacskóját, melyből, midőn belép, egy bizonyos adagot átnyújt a hely tulajdonosának, akinek a fő keresete inkább a melegvíz, mint a tea eladásában áll. Nappal s főleg nyilvános helyeken csak könnyű, cukor nélküli teát isznak, egy vagy két gulcse kíséretében; ez juhzsírból és lisztből készült pogácsa, melynek előállításában Bokhara kitűnik. Minthogy a tea megfúvását, bárminő meleg is legyen az, a legnagyobb illetlenségnek, sőt véteknek tartják, a közép-ázsiai addig himbálgatja a csészében kedvenc italát, míg megiható lesz. A jobb könyökét a bal kezére támasztva, különös bájjal kell a csészét rázogatnia, hogy illedelmes embernek tartsák, és egy cseppet sem szabad elöntenie. Órákon át képes csevegni a bokharai egy ilyen teakörben, és amilyen kevéssé fárasztja ki a társalkodás, éppoly kevéssé van ellenére a végtelen teaivás, s előre lehet tudni, mennyi idő szükséges, hogy bizonyos teanemeket végigizzadjon. Valahányszor a kanna kiürült, a kifőzött tealeveleket körbe nyújtják, s csak annyit szabad kivenni belőle, amennyit a két ujj között meg lehet fogni, minthogy ezt a hivatott teaivók valóságos csemegének tekintik."

(Vámbéry, persze.)

Ez a japán raku-csésze nem igazán ideillő, hááát...határeset.

2010. december 2., csütörtök

Ez olyan aranyos...


Nem kéne, de muszáj még idéznem kicsit a Vámbéry-könyvből:

"Az ablakok egyszerű nyílásokból állanak, kétfelé nyíló fatáblákkal; üveget sehol se találni, s még annyi fáradságot is kevesen vesznek maguknak, hogy zsírba mártott papírt használjanak. A bútordarabokat, melyek egész keleten ritkák még, itt nevükről is alig ismerik; s nem is igen csodálkozhatunk ezen, mert gyakran magam is hallottam Európában megfordult keletieket így beszélni: "Nem esztelen-e a frengiknek az a szokása, hogy szép, tágas szobáikat egy csomó asztallal, kanapéval, és egyéb eszközökkel úgy megtömik, hogy alig marad nekik annyi hely, ahová kényelmesen leülhessenek?" (Tudniillik a földre.)"