Odüsszeia

Tegnap megnéztük a várva-várt Odüsszeiát. Fiatalkorom egyetlen abszolút, megkérdőjelezhetetlen hőse (na jó, Han Soloval fej-fej mellett) a leleményes Odüsszeusz. Direkt nem olvastam a filmmel kapcsolatban előre semmit, hogy ne torzítsa a saját élményemet másnak a lelkendezése, vagy kifogásai. Ez se kritika, mert ahhoz nem értek, csak néhány észrevétel. 

  A legfőbb gondom az volt, hogy a történet fő ívének azt kellene követnie, ahogy Télemakhosz férfivá érik. Hogy mindaz a kiválóság, ami Odüsszeuszé volt és aminek a csírája Télemakhoszban is megvolt, szárbaszökken. A filmben ez a végkifejlet nem valósult meg. 

Az istenek szeretik Odüsszeuszt, egyedül Poszeidón haragszik rá, mert Polüfémoszt, a küklopszot megvakította. (És persze Télemakhosz, akinek Odüsszeusz távollétében  kellett felnőni.)

Athéné azért látogatja meg Télemakhoszt, hogy segítse abban, hogy férfiként viselkedjen. Űzze el a kérőket, vegye át az irányítást.

A filmben ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy Zeusz törvénye, a vendégjog miatt nem űzik el a kérőket. Holott erről az Odüsszeiában szó sincs, már az elején letisztázzák az istenek,  hogy jogtalan, ami ott megy.

A másik gondom az a bűntudatos hozzáállás volt, ami Odüsszeuszt végigkísérte a filmben. Egy hadvezér, aki PTSD-ben szenved Trója miatt. Előre volt egy rossz érzésem Matt Damon miatt, be is igazolódott. Olyan benyomást keltett, mint akinek egy ötlete volt egész életében és azt is keservesen megbánta. Az Odüsszeia nem erről szólt.

Lenne még mibe belekötni, de amúgy a film látványos volt, hamar elröppent az a 3 óra.

Azt még sajnálom, hogy nem használtak fel narrációként az eredeti szövegből. A magyar fordítás nagyon szép, legalább olyan súlyú, mint maga a történet. A film párbeszédeiben úgy tűnt, mintha lett volna, ami időmértékes verselésben hangzott volna el, de ez kevés volt a bevonódáshoz. Az eredeti szövegű narráció emelte volna a film esztétikai értékét. Nagy dilemma: mit ért a ma embere az irodalmi szövegből. Mi az eredeti mű üzenete a mai kor számára. Ha nem bízunk meg az eredeti mű erejében, használhatjuk-e a brandet a saját céljainkra? Megbízunk-e a befogadó közönség kritikai gondolkodásában, biztos, hogy előre meg kell rágni a falatot a fiataloknak? Megengedjük-e Télemakhosznak, hogy férfivá érjen és átvegye az apja helyét?

Kézfogás

Néha évtizedek kellenek, míg igazán leesik valami.

Az előbb láttam egy ötvenes fickót a HÉV-en. Kicsit gondterhelt arccal nézelődött. Bőrdzsekis, farmeres, a haja olyan vikingesen felnyítva. Hát, mondom magamban, egy kicsit kivénhedt rocker. Aztán a Tímár utca előtt felállt és akkor láttam, hogy egy 13 év körüli kicsit kapafogú, kapucnis sráccal van. A srác mosolygott, kicsit úgy, mint aki nincs teljesen ott, de biztonságban van. Az apja szorosan beállt mögé az ajtónál. Mikor leszálltak, tempósan elindultak a peron vége felé. A srác mosolygósan, az apja komolyan, teljes fókuszáltságban, kézenfogva, de nem úgy, mint egy átlag apa-fiú kézfogás, hanem az ujjak egymásba kulcsolva. Hogy ki ne ránthassa a kezét és baja ne legyen. Elfacsarodott a szívem. 

Aşık Zevraki

 

"Ne törődj fehér hajaddal

Boldog vagy-e, arra gondolj.

Múló időd közepette

Jót tettél-e, arra gondolj.

Tegnap gőgös palotában,

Holnap egy szűk faládában,

Ma a szívnek hajlékában

helyed van-e, arra gondolj.

Zevrakinak nincsen gondja,

A jövő az Isten dolga.

Üvegedben egy kortyocska

borod van-e, arra gondolj."

(Sudár Balázs fordítása)

Hűség

"Lehet, hogy mégis a hűtlenség a hűség?

Nem úgy, hogy elhagyod, akit szeretsz,

és hátat fordítasz a múltnak. Egy háznak.

Egy utcának. Egy városnak. A hazádnak is,

hogyha van. Másképpen gondolom ezt az

egészet. El kell ugyanis döntened, hogy

mi az igazság. Vagyis melyik az igazi?

Az-e, ami az évek során egymásra rakódott

rétegek alatt talán még mindig érintetlen?

Vajon azt kell-e továbbra is szenvedéllyel

szeretned? Végül is némi képzelőerővel

még láthatod. Az elragadtatás ilyenkor

annyit jelent, hogy elragad titeket a múlt,

magával visz, és megmutatja, milyenek

voltatok egykor. Élhetnél így is. De nem ez

a hűség. Akkor sem, ha vadul leszaggatod,

amit azóta mindketten magatokra öltöttetek,

és akkor sem, ha csak óvatosan simogatod,

ahol a legérzékenyebb. Míg felforrósodik.

Mint egy értő restaurátor finom ecsettel

a reneszánsz festményt. Eltávolítja az időt,

és felragyognak a színek. Annyira valódiak,

hogy teljesen valószerűtlenek. Előbukkan

egy elfelejtett fénycsík, egy aranyló

ruhaszegély, egy kávébarna mellbimbó,

egy rózsaszín ágyék. Hiszen ez mind itt van

most is, ha tényleg tudod, hogy mi a hűség.

Visszanézhetsz persze. Miért ne? Ám csakis

akkor leszel hűséges, ha képes vagy

hűtlen lenni ahhoz, aki voltál. Aki volt ő is.

Tudom, nehéz ezt megérteni. Pedig egyszerű.

A régi szerelem csak akkor ér valamit,

ha nap mint nap új is. Ha úgy szereted

a másikat, mintha sohasem láttad volna.

Ha ő is így szeret téged. Próbáld végigsimítani,

ami még megvan romló hazádból. Hegyeket,

völgyeket. Ne képzelődj! Ne emlékezz közben!

Amíg enélkül is érzed őket, hűséges vagy."

~ Markó Béla: Mi a hűség?

Ligák

 

  Olyan érdekes időszak ez, egyre-másra a középszerűségemmel szembesülök. Ez nem önostorozás és igazából az önbizalmamnak se tesz rosszat. Kék pont a térképen: Ön itt áll. Egyszerűen nézem az élet különböző területein bármit elért embereket, mármint akiket én is hitelesnek találok, azt a mérhetetlen energiát, amit a tehetségük mellé beleraktak ezekbe a teljesítményekbe és világosan látszik, hogy ez egy másik liga.  A tehetségből akkor lesz bármi is, ha valaki odaszánja magát. Sokszor még úgy se. 

  Talán a szakdolgozatírással kezdődött. Nem jó ezt 50 évesen végigcsinálni először, de arra jó volt, hogy kicsit elhelyeztem magam egy szellemi  koordináta-rendszeren. Sokáig kerülgettem, mert túl sok unalmas szakdolgozatot és tanulmányt olvastam az elmúlt években és sehogy sem fűlt hozzá a fogam, hogy ilyet tegyek. Rengeteg mindent lehet és kell is számszerűsíteni, tendenciákat vizsgálni, szóval jó dolog ez amúgy. De óvodapedagógia témakörben? Mugli okoskodás. Meg nem is dolgozom ebben a körben, hagyjuk már. Végül két nap alatt (hála neked, arany Monster) összehoztam egy kis szörnyszülöttet, kicsit aránytalan, picikét szerintem kusza, de legalább nem unalmas. Ránézek, mosolygok és ő visszamosolyog rám a kis torz mosolyával: Anyu...

Viszont megnőtt a tiszteletem azok iránt, akik érdekes, értékes, előremutató kutatásokat végeznek, vége a ciccegő flegmaságnak részemről. Hamarabb is eljuthattam volna idáig.

  Rákattantam nemrég a Spotify-on az Utazási Podcastra, házimunka és utazás közben ezzel szórakoztatom magam. Ráakadtam egy 2021-es részre, amiben nyíltvízi úszó Mányoki Attila meséli el, hogyan teljesítette az Ocean's Seven kihívást. Annyira élménydús, izgalmas beszámoló lett, hgy két részben, vágatlanul tették fel a csatornára. Igaza van, nehéz itthonról, a biztonságos környezetünkből elképzelni, milyen kihívás ez testileg, mentálisan, (na meg persze szervezésileg, anyagilag, kísérőhajót, személyzetet fizetni, szállás, autóbérlés). Milyen lehet kíséret nélkül lemenni a tenger, óceán vizébe, miközben imádkozol, hogy legalább a papucsodat hagyják ott, ha a cuccodat el is viszik. Tigriscápák, oroszlánmedúzák között úszni a hideg vízben (ő kishíján ott is maradt, mikor egy oroszlánmedúza csapatba beleúszott), átvergődni mindenen, hogy a végén partot érve a sziklán feltarthasd a kezed: megcsináltam. 

Fülelek a kis praktikákra. Ugye a víz, amiben 10-12 órákat eltöltenek, időnként 8-12 fok hideg (viszonyításként: a szauna merülőmedencéje 14 fokos és ebbe nem melegtartalékokkal érkezik az ember), erre nagyon sokat kell kondicionálni a testet. Egy pszichológus csapattárs azt mondta erre: ne tömd ilyenekkel az agyad, hogy a víz hideg! A víz friss! Mindig csak friss!

  És a közérdeklődésre számot tartó teljesítményeken túl vannak a mindennapi élet teljesítményei, mit küzdenek emberek egy méltó életért és ez bizony ugyanaz a liga. Hősök mindenhol.  

A fattyú

 

"Mért bélyegeznek korcsnak, fattyunak?

Miért volnánk mi korcsok? Fattyu és korcs!

Kik a természet fürge meglopása

Közben hatalmasb alkatot, szilajb

Erőt nyerénk, mint egy egész sereg

Fajankó, kik pállott, fáradt, megúnt

Ágyban félálom és ébrenlét között

Fogamzanak."

(Shakespeare: Lear király)

Ismét egy jó film az egérmoziból. Ez most egy másféle fattyú, mint a Lear királyban, de az ambíció és a kitartás ugyanolyan rendkívüli. A főszereplő Ludvig Kahlen, aki 25 év háborús szolgálata során a teljes ismeretlenségből a kapitányi rangig vitte. Ez a XVIII.századi, feudális berendezkedésű Dániában nem kis szó. 

A kezdő képkockákon a háborús veteránok szegényházában szedi össze a kis cókmókját, innen látható, hogy nincs mire várni: vagy maga csinálja meg a szerencséjét, vagy a nyomor nyeli el. Megtudja, hogy a király fejébe vette  a jütlandi mocsárvidék termővé tételét. A Kahlen, aki egy földesúr balkézről született fiaként annak birtokán eredendően kertész volt, engedélyt kér a királytól, hogy a mocsárvidéket megpróbálhassa termőre bírni, az új termőterületekért cserébe birtokot és nemesi címet kér. Nem ő az első próbálkozó, de mindaddig mindenkinek beletört a bicskája a vállalkozásba. Így a miniszterek, akiknek igazából kedvez a mostani status quo, némi hezitálás után engedélyeztetik a kérést: úgyis reménytelen, a koronának semmibe nem kerül, de addigis elmondhatják a királynak, hogy már folynak a munkálatok, ők mindent megtettek. 

Főhősünk elindul és a kapitányi nyugdíjából fedezve megkísérli a lehetetlent: krumplit termeszteni a mocsárban. Csakhamar számos megpróbáltatáson megy keresztül: meg kell birkóznia az ellenséges, könyörtelen és pusztító közeggel, maga mellé kell állítania azokat, akik szintén a rendszer kiszolgáltatottjai.  Olyan döntéseket kell meghoznia, amikben az ambíció már önmagában nem megbízható viszonyítási pont. Segítőtársai szükségből szegődnek mellé, de végül részesül abban, amire nem is számított: megtanulja és megtapasztalja a végsőkig tartó összetartást és a szeretetet. Ez lesz végül a legnagyobb jutalma az ádáz harcnak, amit a kegytlen földeúrral és az összes haramiával vív.

A történetet több helyen westernként jellemzik, és tényleg olyasmi, aminek én nagyon örülök, mert kedvelem a műfajt. (Nem nagykanállal eszem, de szeretem.) A karakterek nem túl árnyaltan megrajzoltak, de Amanda Collin remek volt, hiteles. Mads Mikkelsen kérges, fókuszált. Tegnap hallgattam egy TED-es előadást Góg Anikótól, aki azt mondta, egy 100 méteres síkfutásnál a rajt pillanatában meg lehet mondani, hogy kinek van esélye a győzelemre: csak annak, akinek a szemében ott van, hogy most fel fogja szántani a rekortán pályát. Mads Mikkelsen Ludvig Kahlenként a jütlandi mocsarakat szántotta fel és az első pillanatban látszott rajta, hogy ebben senki nem tudja megállítani. 

Varga Bence kiváló írása a filmről a Fidelioban: https://fidelio.hu/vizual/a-pusztasagot-nem-lehet-megmuvelni-kritika-a-fattyu-cimu-filmrol-180220.html

Wim Wenders: Tökéletes napok

 

Gyorsan megírom, mielőtt ez is a filmélmény is az elvetélt bejegyzések temetőjében végzi. Bár nem hiszem, hogy valaha elfeledkeznék erről a filmről.

Vannak olyan filmek, amikhez nem kell ám a 4D, mert átütnek a legmostohább technikai körülményeken is. Majdnem azt írtam: vannak történetek. De a Wim Wenders filmek története általában nem túl izgalmas. Mitől annyira lebilincselőek mégis? Hogy tele vannak titkokkal. A forgatókönyv olyan, mint valami csipke: kevés párbeszéd, sok intim pillanat, ahogy egy figyelmes szemlélő látja a másik embert, ha szerencséje van. Ismerni véled, de csupa titok. Szöges ellentétben a megszokott filmekkel, ahol minden hülyére van magyarázva.... Istenem, de unalmas is az a sok duma.

A főszereplőről, aki wc-tisztítóként keresi a kenyerét, hamar kiderül, hogy valaha jobb napokat látott. Erről egy szó se esik, de az a derű, természetesség, a rendszeretet és együttérzés, ami az egész viselkedését áthatja, a könyvekhez, zenéhez, szépséghez való vonzódása egyértelművé teszi, hogy ez egy választott életforma. Persze kell hozzá egy ilyen színész, mint Köji Yakusho, akinek a kislábujja is játszik. 

Az a kérdés, hogy mennyire lehet egy életformát leegyszerűsíteni, hogy ne fájjon az élet. Meddig lehet kihátrálni, szinte szerzetesként élni, hogy ne szakadjanak fel a régi sebek. Időről-időre betüremkedik az élet ebbe a biztonságos kis zugba és minél kedvesebb dolgokkal ajándékoz meg, annál jobban fáj, mikor visszaveszi és fityiszt mutat. Nem lehet megúszni.

Maestro

A végén kezdem, mert ott hangzik el ez a mondat, mikor Bernstein egy zenekari dinamikát tanulgató fiatal karmestert szakít félbe egy próbán:

" Jó ez a rész, de mi a terved azutánra, mikor továbbmégy? Kiáradsz, vagy csak elcsöppensz?" 

A film a tehetség, a művészi szabadság és az erkölcs kérdését feszegeti : eddig lerágott csont. Régi kérdés, hogy a művész magánélete mennyire számonkérhető, összevethető a művészetével. Alkothat-e valami forradalmian újat, ha nem tudja keresztülharapni magát a gúzsba kötő konvenciókon? Nagyon érdekes a zsenikultusz. Nem lehet könnyű egy sikeres művésznek, mert egyik oldalról a zsenit ajnározó szolgalelkűség, a másik oldalról meg az erkölcscsőszök hada veszi körül. Kevés az igaz barát. Milyen szabályok vannak értünk és mik ellenünk? A művésznek ezeket a kérdéseket is dolga a saját maga számára megválaszolni, hogy a nagy kiáradásban ne essen szét az élete. És ebben csakis a szeretet mutathat neki utat.

Ezt a témát elég jól kibontotta a film, de a történetmesélés film hosszához képest aránytalanul nagy hangsúlyt helyezett Bernstein biszexualitására. Úgy is mondhatnám, a történet kissé farnehéz lett. Bernstein életműve. alkotói munkássága viszont mintha csak marginálisan lenne jelen, aláfestő zene itt-ott. Igaz, ami igaz, inkább karmesterként, mint zeneszerzőként ismeri a világ. A West Side Story jellemző eleme a bernsteini életműnek: levegős, modern, kicsit botrányos, pezsdítő és szétfeszíti az energia.  A történetnek is jobbat tett volna, ha a 129 percben a kicsapongó művész úr munkásságáról egy kicsit több szó esik. 

De Bradley Cooper nagyon jó volt, le a kalappal az alakítása előtt. 

Matar Paneer

 Számtalan recept van már a neten, én most azért írom le, ami nálunk bevált, hogy ne kelljen keresgélni. Mert ez durván finom lett. 

A recept úgy kezdődik, hogy egész fűszerköményt majdnem szárazon lepirítunk egy wok-szerű serpenyőben. Az az aroma, ami így felszabadul, valami olyan revelációszerű élményt okoz, mint amikor 16 évesen meglátod a szemüveges szomszéd lányt és rájössz, hogy egy csodálatos nő, vagy mint amikor Szürke Gandalf kibontakozik a köpenyéből és elkezd varázsolni. Én se akartam hinni a szaglószerveimnek, ahogy kibontakozott ez a csodálatosan mély és telt aroma, az igazi lelke : hol voltál te eddig????

Szóval miután leborultam a kömény varázslata előtt, meglocsoltam némi olajjal és rádobtam az apróra vágott vöröshagymát és a fűszereket. Együtt pirultak a hagymával. Én most chaat masalával főztem, ami kicsit garam masalás, de nem annyira édeskés, inkább a szerecsendió dominál benne. Meg én a dahlt is garam masalával főzöm és nem szeretném, ha mindennek ugyanolyan íze elnne. 

Mikor a hagyma a fűszerekkel ekészült, akkor egy maréknyi finomra őrölt kesudiót dobtam mellé, hogy még piruljanak egy kicsit, ja és asafoetidát! Ez fontos! Utána két konzerv hámozott paradicsomot öntöttem hozzá és együtt rotyogtak még egy kicsit. Addig egy másik edényben megpároltam a zöldborsót a zöldbabbal és a brokkolival és kockákra vágtam a paneert. Mikor a zöldségek megpuhultak, akkor összefőztem a fűszeres mártással és a végén hozzáadtam a paneerkockákat. 

Az egyik vendégünk gluténmentes étrenden van, úgyhogy rizst főztem mellé, de azért egy naan-szerű kenyeret is sütöttem. A naan-nal az a helyzet, hogy száraz serpenyőben kéne sütni, amiket én rendszerint szenersre égetek, mire a vendégseregnek elegendő kisül. Nem tudtam még ráérezni a technikájára. Úgyhogy most elővettem a franciapalacsinta sütönket és a legmagasabb fokozaton szépen kisütöttem az asztalnál. Ez a cucc az egyik legjobban bevált partikellékünk lett: imádják az emberek, mikor ott az asztalnál készül valami, beszélgetés, evés közben. 

Ami  a naant a szokványos recept szerint készítem: kicsit lágyabb kenyértészta, csak víz mellett joghurttal készül. Én kb. 60 dkg. liszthez két kis pohár joghurtot tettem. Mikor kisült, fokhagymás, olvasztott vajjal kentük meg. Ez egyébként a tésztába is mehetett volna, de az emberek annyira imádnak malackodni az étellel, szerencsére. Nem véletlenül nincs az asztalon terítő, szeretem a felszabadult társaságot. Szalvéta legyen elég. Kulturáltabb népeknek a tésztába belekeverve süssük a fokhagymás vajat, úgy is nagyon finom. 

Citromlekvár

Szeretem a lekvárokat, de csak a citrusfélékből készülteknek vagyok a rabja. A recept eléggé közismert, és szinte égbekiáltóan sok cukrot tartalmaz, de mit csináljak, ha így finom? És a cukortól lesz ilyen gyönyörű színe és karamelles íze:

Hozzávalók (3 üveg lesz belőle):

4 db kezeletlen, érett citrom

750gr cukor

1 ek pektin vagy Zseléfix

  A citromokat megmosom, a végeit levágom és annyi vízben teszem fel főni, ami ellepi. Kb. egy óráig tart, míg puhára főnek, közben ha kell, pótolgatom a vizet.

Ha puhára főttek, kiveszem a citromokat a vízből, kicsit hagyom kihűlni, aztán vékony csíkokra vágom, közben az összes magtól megszabadítom őket. A vágódeszkát egy kicsit magasabb peremű tálcába tettem, hogy a lecsorgó nedveket felfogja - ezekre mindre szükség lesz.

  Lemérem, mennyi maradt a főzővízből, és 750ml-re kiegészítem. 750 gr. cukrot keverek bele és a vékonyra vágott citromokat minden lével együtt, ami a vagdosás közben keletkezett. Most jön az a rész, hogy addig főzzük, míg egy hideg porcelán tálkára cseppentve már kissé zselészerűen megmarad a lé.  Hosszú folyamat! Cserébe órákig tartó aromaterápia zajlik, ahogy mindent belemg ez a finom, friss illat. Ekkorra már szép, borostyánsárga színe és enyhén karamelles íze lett a lekvárnak. Én még belekevertem egy ek. Zseléfixet, biztos, ami biztos. Itt kétfelé szedtem a lekvárt, kísérleti célból a nagyobbik részbe belekevertem egy kis vaníliás cukrot, a másikba egy kanálnyi friss mentát, üvegekbe töltöttem és a Jóistenre bíztam reggelig.  

  Természetesen reggel kibontottam az egyik üveggel. Tanulság, hogy a cukros lében már nem puhul tovább a citrom héja, szóval, ha a sima vízben nem főtt teljesen puhára, utána már nem fog, inkább olyan kandírozott, kicsit kemény állaga lett. Én persze így is imádom. 

  A vanília kicsit behízelgően kedves íze majdnem kiegyensúlyozta viszont a citrom fanyarkásságát, de a karaktere azért megmaradt. Legközelebb igazi vaníliával főzöm majd, jól is fog kinézni az üvegben. A mentásról majd később nyilatkozom, ha sikerült kibontatni...

Vega wellington

 Ezt is régóta ki akartam már próbálni. Ma lesz a hagyományos karácsony előtti halászléparti, a dínomdánomba és lakomába mi idén vega fogásokkal szállunk be. Eljött az idő!

 Egy Nosalty-s recept volt az ihlető, ezt variáltam át egy kicsit. 

Egy fej apróra vágott vöröshagymát olivaolajon megdinszteltem

500gr csiperkegombát vékony szeletekre összevágtam, a hagymával együtt pároltam tovább.

Fűszerek: rozmaring, kakukkfű, tárkony, feketebors

Egy fej vöröshagymát vajon megdinszteletem, 

2 ek zsmlemorzsát dobtam rá és együtt pirítottam egy kicsit.

300 gr főtt gesztenyét vékony szeletekre vágtam, a hagymás, morzsás keverékkel együtt pároltam egy kicsit

Kellett volna még egy kis fehérbor, de nem volt itthon. Úgyhogy szórtam hozzá 2 ek reszelt parmezánt.

Fűszerek: mint fentebb.

2 cs Lidl levelestésztát kihajtogattam, félbevágtam. A tepsibe helyeztem 1-1 lapot.

Először a nedvszívóbb gesztenyés keveréket oszlattam el a tésztacsíkokon, arra jött a gombás töltelék.

Lefedtem mindkettőt 1-1 tésztacsíkkal, megkentem tojássárgájával, villával összelapítgattam a széleket, megszurkáltam a tetejét és ment a 200 fok-os sütőbe. Kb. 20 perc alatt meg is sült.

Egy kis díszítést elbírt volna a teteje, hogy igényesebben nézzen ki, de remélhetőleg a tányérokból ez is elfogy majd valahogy. 

Cékla halwa

 Ez szintén a delhi-i Dwarka Hotelben megismert hagyományos indiai édesség receptje. Az íze, állaga egyszerűen feledhetetlen. 

Hozzávalók:

kb. fél kg kisebbfajta cékla

6-7 dl tej

10 dkg ghí vagy teavaj

20 dkg cukor

1 tk őrölt kardamom

200gr kesudió (2/3-át ledaráljuk, a többi egészben marad a díszítéshez

A céklákat meghámozzuk, a kisebb lyukú reszelőn lereszeljük. Egy magasabb falú serpenyőbe öntjük, hozzáöntük a tejet és ebben a tejben addig főzzük, amíg az egész szinte krémszerűvé összefő. Ez egy örökkévalóságnak tűnik, de megéri rászánni az időt.  A céklaszálakat átitatja  tej és együtt szépen kiszikkadnak. 

Sokáig ilyen reménytelenül néz ki. Egy zen mester nyugalmával időről-időre megkeverjük és várunk.

Bármilyen reménytelennek tűnik, nem szabad feladni, előbb-utóbb minden rostocska megadja magát. Sajnos erről a momentumról nem készült fotó, majd legközelebb beillesztem ide. Mikor ez a pillanat eljön, akkor belemehet a vaj (ghí), a cukor és a darált kesudió a kardamommal. Itt kicsit megint híggá válik, de mi már tudjuk, hogy hamarosan a vaj és a cukr megteszi a hatását: gyönyörű bordóvá mélyül a színe és olyan sűrűvé válik, mint egy jóféle házi szilvalekvár. Ekkor lehet átsímítani egy kerámiaformába, ahol szépen megdermed. 

Lazacos bagett

"Izraelbe mennék ki, ha tehetném. Persze nem most, hanem amúgy. Az tetszett nagyon, ahogy a különféle nemzetiségűek, meg vallásúak viselkedtek ott egymással. A kisemberek persze. Betlehemben is teljesen normális, barátságos volt a hangulat. 

A nyugdíj előtt külügyben dolgoztam, ahol eléggé sok volt a zsidó. Ami nekem nagyon tetszett, és ez a mai napig hiányzik, az az összetartás. Négyszemközt, meg úgy általában egymás között aztán úgy lehordták, aki hibázott, hogy nem állt meg a lábán, de  a külvilág felé megvédték egymást.

Fiatalabb koromban egyszer három hetet kint töltöttem Kanadában a nagynénémnél. A nagynéném úgy tért be a zsidó vallásba. Zsidó családba is házasodott be, és rengeteg energiát ölt bele abba, hogy elfogadják őt, és rajta keresztül a fiát. A női ágú öröklés miatt ez nem volt egyszerű. Minden kóser volt abban a háztartásban az utolsó szalvétáig. Két hűtő, két tűzhely, mindenből kettő. Egyszer aztán el is rontottam ezt a szép zsidó konyhát, mert amíg ők odavoltak valami ügyet intézni, gondoltam, hogy meglepem őket és főztem egy igazi, finom, magyaros, tejfölös... csirkepaprikást. Aztán hazajöttek, a nagynéném elsápadt és lehetett takarítani, meg hívni a rabbit, hogy megint használni lehessen a konyhát.

Nem olyan könnyű ám áttérni a kóser konyhára, ha valaki a magyar házikoszton nőtt fel. Szerencsére két utcával odébb lakott a nagybátyám, aki nem dédelgetett ilyen betérési terveket és rendes konyhát vitt. Úgyhogy ha valami olyat szerettünk volna enni, akkor hozzá mentünk át vacsorázni. De jókat ettünk ott! 

Aztán volt még valami, amit azért otthon is meg lehetett oldani. Mert amit nagyon imádtak, és azt én is ott tanultam meg kint, hogy milyen jó, az a krémsajtos bagett fülstölt lazaccal. Elmondom, hogy ettük abban a kóser konyhában: Újságpapírt terítettünk az asztalra, aztán azokra a papírokra, amikben hazavittük a krémsajtot, meg a lazacot, felvágtuk szépen a bagetteket, megkentük sima krémsajttal, arra ment a füstölt lazac és egy kis citromlé. Ezt próbáld ki, isteni!" 

Mikor ilyen történeteket hallok, mindig úgy átmelegszik a szívem, mert arra gondolok, hogy az olyan lélektelen konstrukciók, mint pl. egy vallás, vagy ideológia, mégiscsak érintetlenül hagyhatnak bizonyos részeket a lélekben.

India 3.nap

A dzsaipuri éjszakai sokk után egyesek felvillanyozva szálltak fel a buszra, ami majd a Borostyán Erőd lábáig visz bennünket. Én továbbra is egy zsákmányállat beszűkült tudatállapotában gubbasztottam. Valahogy ezt is túléljük. Egy kis reményt adott a naphoz ez a látvány a hotelszobánk ablakából, illetve, hogy tudtam, ma több kuriózum is vár ránk.

Az első napirendi pont a Borostyán Erőd volt. A buszok csak a domb lábáig visznek, onnan elefántháton lehet megközelíteni az erődöt. Az állatvédő szervezetek nyomására megint szigorítottak a szabályokon: kevesebbet mehetnek az elefántok, ezért négyszeresésre emelték a tarifát. Mi azért még felmehettünk az előre megbeszélt áron. Hozzáteszem: nem sokat élvezhettünk az egészből, mert már az emelvényhez menet körbesereglett az alkalmi árusok számunkra iszonyúan erőszakos hada, és egészen addig nem táoztak tőlünk, amíg be nem léptünk az erőd tényleges területére. Még az elefánt hátára is dobálták fel az árujukat, mit sem törődve azzal, hogy mi azokat visszadobáljuk. Ezzel a játékkal telt el az a 10 perc, amíg feljutottunk az erőd bejárata előtti térre, ahol újabb hadak szálltak meg minket. 

Egyik-másik festett elefánt szerintem a tegnap esti buliban is szerepelt.

De azért a kilátás szép volt.

Maga a Borostyán Erődről sok esetben kissé lefitymáló hangon írnak, főleg a Vörös Erőddel való összehasonlítás kapcsán. "Istálló" - még ezt a kifejezést is hallottam. Nekem egészen más a vélményem: engem megfogott az a finom elegancia, ami az épületek színvillágát, díszítéseit illeti. Hogy mire gondolok pl.: 

Sok-sok-sok képet szeretnék feltenni, de vissza kell fognom magam, mert ez csak egy személyes blogbejegyzés. Aki írja, mindig megveregeti a saját vállát, hogy milyen mértéktartó is volt, aztán ember legyen a talpán, aki elolvassa a sok ömlengést.

Mi tetszett még a Borostyán Erődben? Ahogy az indiaiak használják, ahogy az összes műemléket is. Mindenhol esküvői fotózásokba, kisebb forgatásokba botlottunk, a hangszerárus gyerekek kicsit odébb élőzenés bemutatókat adtak, pár szemfüles helyivel némi borravalóért lehetett fotózkodni. 

Mi történt itt még? A kávézóban magyar szó ütötte meg a fülünket: két magyar beszélgetett egy indiai fiatalemberrel. Megszólítottuk őket: kiderült, hogy az indiai srác, Manish Magyarországon tanult. Helyi idegenvezetőként keresi a kenyerét. Éppen egy magyar házaspárt vitt egy kéthetes kis körútra. Pont úgy, ahogy mi szerettük volna, ha van egy kis bátorság bennünk: végigautókázva, körbemutogatva minden, amit mi is láttunk, de a földhöz sokkal közelebb, bemenve azokba a sikátorokba, ahová amúgy nem mégy be egyedül (hát még csoporttal), ott enni, ahol nem mernél, vagy nem tudnád, hogy merhetsz-e, egy helyivel. Csakhamar elöntött a sárga irígység mindkettőnket. 

   Pedig más csodák is vártak ránk ezen a napon. Még Dzsaipurban: a City Palace, amelynek egy részében a jelenlegi maharadzsa is lakik, a többi viszont műemlékként látogatható. A City Palace-ban és környékében testesül meg az a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenség, ami Indiában is annyira jellemző. Amit földi halandó is láthat (de nem fotózhat) a gyönyörűen díszített trónterem, ahol az egymást követő dzsaipuri maharadzsák portréi vannak kiállítva. 

Rám a legnagyobb hatást ez az okos, kissé kiábrándult arc tette. Nyoma sincs elődeinek és utódjainak hagyományosan önbizalomtól és optimizmustól duzzadó arckifejezésének. Egy okos, józan, magányos uralkodó portréja. Kesőbb még visszatérek rá, mert az élettörténete igazán érdekes.

II. Ram Szingh

A másik nagyhatású látnivaló a City Palace-ban a fegyvergyűjtemény volt. Nem teljes, de óriási tárlata azoknak az eszközöknek, amivel az emberi testet szét lehet lőni és fel lehet trancsírozni, ha háborús helyzet adódik. Iszonyú és bámulatos volt egyszerre, számomra örök élmény. (És a sorkizárást is elcsesztem.)

A palotából kifelé jövet azonnal a parttalan szutyokáradat birodalmába léptünk. A külső kapunál két, három oldalról nyitott nyilvános vizelde várta a vendégeket, de a kapu mögül kigőzölgő szag nagyobb dolgokról árulkodott. Szerintem valami rothadt is ott.

Kicsit távolabb a koszban nagy jégtömböket pakoltak a legnagyobb koszban. 

Ezután szélnek eresztettek minket a bazársoron. Az alkudozásban való járatlanságunk miatt, na és a forint-rúpia-dollár árfolyamoktól megzavarodva kötöttünk pár igazi palimadarakra valló üzletet. Ezt valahol sejtettük, de kisvártatva egy igazi boltban bizonyossággá is vált. Napokig mardosott a szégyen emiatt az epizód miatt. 

  A következő látványosság, amit kár lett volna kihagyni, a játékos nevű Dzsantar Mantar királyi csillagvizsgáló volt. (Mielőtt szárnyra kelne a fantáziánk: Jantar Mantar urdu nyelven sajnos nem jelent egyebet, mint számításokra alkalmas eszközt.) A szenvedélyes csillagász II. Dzsaj Szingh építtette, az akkoriban ismert csillagászati eszközök felnagyított másai találhatóak egy kertben. Még úgy is izgalmas ezek között mászkálni, hogy a legtöbbről gőzöm sincs, micsoda. Egy napot el tudtam volna itt tölteni, persze a Google társaságában, hogy kiderítsem, mi mire is való. 

A csoport nagy része nem volt ilyen lelkes persze. Hogy megint lehessen egy kis pénzt költeni, elvittek minket egy szőnyeg- és sálkereskedésbe. Már nem sok kedvünk volt bemenni, úgyhogy addig mással szórakoztattuk magunkat.Még a Borostyán Erődnél vettem egy turbánhoz való sálat Lacinak, amit a sofőrünk segédje, aki egy kedves szikh, hagyományos módon feltekert Laci fejére. (Majdnem azt írtam: a mi kedves szikhünk...jaj, de gyorsan megfertőzött ez a indokolatlan gyarmati hangnem.) A látvány meglepő és mulatságos perceket szerzett a helybelieknek és egy kis irígységet az útitársainknak...később volt, aki követte ezt a példát.

 Ilyen szép lett, bár az anyag kicsit merevebb, maharádzsa stílusú turbánokhoz készült, nem olyan puha és rugalmas, mint a szikheké, a srác megoldotta a feladatot.

Ez a nap már csak egyvalamit tartogatott: egy gyönyörű hindu templomot, a jaipuri Birla Mandirt. Ez nem régiség: 1988-ban építtette a Birla család, a Mandir hindu szentélyt jelent. India-szerte több Birla Mandir is van, csak a helységnevekkel különböztetik meg őket. Ezt a csodaszép fehérmárvány épületet Laksminak és Visnunak szentelték. Az épületben tilos fényképezni, így hát csak kintről teszek fel ide néhány képet. 

Na jó, egyet azért bentről is....

Ezek után az élményekkel teli nap után visszamentünk a szállásunkra. Én még megpróbálkoztam a konditeremben edzeni egyet, de hiába a sok csillag, erre a szolgáltatásra nem fektettek valami nagy hangsúlyt: pár ósdi, használhatatlan szobabicikli és elliptikus tréner volt benne, meg néhány súlyzó. Volt viszont egy gyönyörű medence, amit senki nem mert használni, annyira belénk sulykolták, hogy az itteni vízzel vigyázni kell. Utólag sajnálom egy kicsit, hogy kihagytam.

Kerala sambar

 Ezt a szuper indiai ételt Delhiben, a Welcomhotel Dwarkában ismertem és szerettem meg. Azért vettem fel a repertoárba, mert könnyen elkészíthető, és nem kötött a receptúrája: amilyen zöldség éppen otthon van, azt bele lehet dobálni és kész. Melegítő, laktató, de nem ültet le, erőt ad. Na és persze kiválóan alkalmas fogás az indiai élménybeszámolók mellé is. Van egy hagyományos, időzítős, meditatív receptúrája is, amit majd ki fogok próbálni, mikor csak úgy lelkigyakorlatként főzök, ez most az egyszerűsített verzió lesz.

Hozzávalók:

- hidegen sajtolt kókuszolaj (én a DM-eset használom erre)

- 3 fej fehér hagyma

- kerala sambar fűszerkeverék (a Szép kis India nevű boltban vettem a Wesselényi utcában)

- 1/2 tk asafoetida 

- 1 bögre (ha van kéznél frissen reszelt) kókusz, az a legjobb, nekem most illatos, de csomagolt kókuszreszelékem volt itthon, ezt használtam

- ízlés szerinti zöldségek (mi Indiában züldhüvelyű zöldbab, brokkoli, sárgarépa és padlizsán, vagy főzőtök keverékével ettük) én most mirelit ázsiai zöldségkeverékkel csináltam

- hámozott paradicsom (friss, vagy konzerv, ahogy adja magát)

Elkészítése:

1. a kókuszolajon megdinsztelek 2 fej apróra vágott hagymát, majd rászórom kb. 2 ek fűszerkeveréket és az asafoetidát és pirítani kezdem. Mikor pattogni kezd,

2. hozzáadom a kókuszreszeléket és együtt pirítom tovább, amíg a kókuszreszeléknek is kicsit sült illata lesz. Félreteszem, amíg kicsit kihűl.

3.  1 fej hagymát megdinsztelek és rádobom a felkockázott (vagy mirelit) zöldségeket és pirítani kezdem, hogy éppen csak átpárolódjon, ne legyen túl puha.

4. amíg a zöldségek pirulgatnak, a fűszeres kókuszt késes aprítóba öntöm és egy kis vízzel krémes állagúra darálom.

4. ráöntöm a zöldségekre, 1 konzerv hámozott paradicsommal és egy ek. mézzel együtt és készre főzöm.

Foxtail kölest főztem hozzá, mert ki akartam próbálni és persze bamati rizst. 

India 2.nap

 Pénteken reggel összecsomagoltuk a kis cókmókunkat és elindultunk Dzsaipur felé. Mielőtt elhagytuk volna várost, még megnéztük a Kutur Minábot, A világ legmagasabb (72 m magas) minaretjét és a hozzá tartozó épületegyüttest. Viszonylag korán érkeztünk, elég jó fények voltak és nem nagy tömeg. Volt pár indiai iskoláscsoport, kis kék egyenruhákban, imádták, ahogy fotózgattuk őket. Innentől lesz nehéz a fotóválasztás. Nem tudom eléggé méltatni azt a mesterségbeli tudást, ami megmutatkozik ezeken az építményeken.

Van egy érdekes jelenség Indiában, szerintem nagyon okos ötlet. A belépőjegyek a hazai turisták számára kb.tizedannyiba kerülnek, mint a külföldiek számára. Ennek egy csomó hozadéka van, mert így a látogatók kb. 2/3-a indiai. Mindenképpen üdvös, hogy a helyiek (mit is jelent ez egy ekkora országban?) látogassák, befogadják a kulturális örökségüket, ez mindig megemeli a közösség nívóját. Másrészt, ami számunkra, külföldi turisták számára egy hozadéka ennek a szabálynak: hogy éppen miattuk válik autentikussá a hely, mondhatnám, az indiaiak statiszták a mi kis kirándulásunkon. Lehet, hogy ez egy cinikus gondolat. 

Bár Barnus az indiai út előtt felhívta a figyelmemet, hogy ne turista legyek, hanem utazó. Ez sokszor a fülembe csengett, de nem tudtam megfogadni. Egy ilyen buszos kirándulás nem adja meg ezt a szabadságot, ami ehhez szükséges, más műfaj. Hozzáteszem, első kirándulásnak nem volt rossz ez így, légkondis busszal utazgatva, esténként visszatérve a kényelembe. 

Szóval, ez után a bámulatos épületkomplexum után elindultunk Dzsaipurba. Az oda vezető út szegény, poros falvakon át vezetett, A poros utcákra kiszórt szemétben kóbor kutyák és tehenek keresgéltek valami ehetőt. Az út mentén olyan hihetetlen (és amúgy nagyon veszélyesen működő) gépészeti lelemények voltak, amikhez képes a magyar buhera sehol nincs. Bármiből bármi teljesen más is született. A szükség, tudom. Mindenhol volt egy magasfalú betonmedence, ebből locsolták magukra a vizet az emberek, így tisztálkodtak. 

Milyen kilátástalannak tűnhet innen kitörni. Hatalmasak a távolságok, és az embernek az az érzése, hogy nincs is hová, mert mindenhol úgyis ugyanez van. És ez csak a horizontális vetület, társadalmilag szintén nagyon behatároltak a lehetőségek. Sokak számára a fegyveres szervekbe való betagozódás jelenti a társadalmi mobilitás egyetlen lehetőségét. Nagyon jól néztek ki az indiai rendőrök, katonák. A szikh turbán, a szafarikalap és a hidzsáb ugyanolyan jól állt az egyenruhához.

De visszatérve az úti beszámolóhoz: hosszú-hosszú buszozás következett Dzsaipurba. Estére értünk oda. Már előzőleg felvetődött a lehetőség, hogy egy ayurvédikus masszázsra be lehet nevezni, ha érdekel valakit. Természetesen érdekelt. Gyorsan ledobáltuk a csomagjainkat és mentünk ki a "taxihoz", ami egy dzsip volt, aminek a nyitott platóján foglaltunk helyet öten. (Már megint nekem volt a legnagyobb csípőméretem persze, úgyhogy fésűs elrendezésben ültünk.) Dzsaipurban a szállodák a városon kívül, zöldövezetben találhatóak, de csakhamar az este is kaotikus városi forgalomban találtuk magunkat. A látvány egyszerre volt izgalmas és félelmetes is, de ami örökre belemarta magát az érzékeimbe, az a szag. A hajléktalanszaggal keveredő állati ürülékek és fűszerek szaga felkúszott az orromba és megcsavarta az agyamat. Mégsem hánytam el magam, talán még ehhez is féltem. Csak azt éreztem, hogy csapdába kerültem. Nincs menekvés. Persze, mindenhol a szemét, stb., stb., ami eddig is, csak Delhiben vagy akkora volt a szmog, hogy amiatt nem éreztük, vagy a vizuális sokk, a teljesen más, hihetetlen világ tapasztalatára kapcsoltak ki bölcsen a szaglószerveink, nem tudom. 

A három hölgy a robogón sokat incselkedett velünk: tetszett nekik a figyelem, nekünk pedig a vagányságuk. 

Jó sokat autókáztunk, mert a sofőr többször is eltévedt a forgalomban, míg végre megérkeztünk a masszázsszalonba, ahol mind az ötünket kezelésbe vett egy masszőr. Nem is volt kérdés, hogy férfiakat férfiak, nőket pedig nők masszíroztak. Számomra nagyon tanulságos volt, több szempontból is: pl.  a fartájék kitüntetett szerepe az alsó végtag és a felső végtag masszírozásánál is, teljesen jogosan. Nálunk, Európában még kicsit tabu téma ennek a nagyon fontos testrésznek a masszírozása. A másik az a természetesség, ahogy a masszőz a mellemet masszírozta: nem volt benne sem szégyenlősség, sem érzékiség: egy testrész volt a többi között. Amúgy maga a masszázs nem volt különösebben új, vagy különleges, ez a neutrális, minden hozzátett tartalomtól mentes hozzáállás viszont örök emlék marad.  Sajnos engem még mindig kísértett a szag, nem tudtam kiűzni az orromból. Mindenki más viszont újjászületve kelt fel a masszázságyról, ezt jó volt látni. 

Visszafelé jövet egy pazar esküvői menet mellett haladtunk el: elől díszesen kifestett elefántok, mögöttük tevék, azok mögött lovak és a résztvevők feldíszített kocsikban, kristálycsillárok sorfala által övezve. Ez egy különleges ajándéka volt a sorsnak.

Feldobódva és kizsigerelt érzékekkel tértünk vissza a szállásunkra, azzal az ígérettel, hogy másnap csak fotózkodás céljából megint mehetünk egy kört.