Frank McCourt: Tanárember

 

Folytatólagosan ezzel szórakoztatom magam a holtidőkben, zseniális! Mindenképpen megszerzem nyomtatott formában is.

Jóga

   Kisebb-nagyobb szünetekkel 2016 óta járok Vikihez jógázni. A Szarvascsárda téren volt egy igazi retro edzőterem jó nagy terekkel, ósdi gépekkel, rettenet légkondival és érdekes közönséggel. Viszont hihetetlenül kedvező árú volt a havibérlet, sőt: volt egy ún. páros bérlet, ami meg igazán nevetségesen olcsó volt. Ezzel a bérlettel a teljes nyitvatartási időben az egyéni edzésen túl minden csoportos órán részt lehetett venni ingyenes szaunahasználattal. Az nem fogyott le, aki nem akart. 

   Láttam én a jógás csapatot, mindig a mi edzésünk után özönlöttek be a terembe, de nem éreztem, hogy annyira nekem való lenne. Edzés után gyors zuhany és húztam be a szaunába lazítani. 

   A testedzés és a testem határainak örökös feszegetése mámorító érzéssel töltött el, de hol itt feszült, hol ott húzódott, és nem nagyon tudtam, mit csináljak. Az a pár perces nyújtás, ami az edzés végén volt, nem sokat ért. Aztán egyszer kíváncsiságból ottmaradtam jógán. Mit árthat? Hát kb. meghaltam. Akkor még nem tudtam, hogy Viki amúgy tesitanár és fociedző is, nála nincs kecmec. Akkor tudtam meg, hogy a jógagyakorlatok nem arról szólnak, hogy egyszercsak megtanulom és szépen végigcsinálom: mindig húzok egy kicsit rajta, mindig egy icipicit kijjebb tolom a határaimat. Aztán másnap azt veszem észre, hogy a régi állapotom és a végsőkig kifeszített között ott van egy ruganyosabb, fiatalosabb állapot. Úgyhogy sokáig így jártam: leedzettem egy jó kemény csoportos órán és mentem meghalni jógára. Elmúltak a feszülések és látványosan elkezdett javulni a teljesítményem a többi edzésen is. (Meg voltak még egyéb nemvárt hatásai is, pl. máshogy kezdtem tekinteni az életemben felmerülő kényelmetlenségekre, lehetetlennek tűnő feladatokra. Vagy pl. a páros gyakorlatok hatására elkezdtem megbízni másokban.)

    Pár éve sajnos bezárták azt a termet, aztán jött a pandémia, online órák - hát azokkal én nem tudtam mit kezdeni. Leszoktam a jógáról. Aztán megint járni kezdtem, heti egyszer, már egy másik helyre, de ugyanúgy Vikihez.

   Hazafelé mindig sétálok ebben a finom, friss hidegben, sokszor csillagos ég alatt. Tegnap óra után ballagva azon gondolkoztam, hogy Viki nem is tudja, hogy tavaly, mikor kishíján elváltunk és nekem új lakást kellett keresnem, milyen súllyal esett latba a lakóhelyválasztásnál, hogy az óráira el tudjak járni. Vontam egy kb. 1,5 km-es kört a kis edzőteremtől, ahová csak az ő órái miatt jártam és azon belül keresgéltem. Néha milyen sokadrangúnak tűnő szempontok bizonyulnak sziklaszilárdnak.

Teljes búcsú

Tegnap olvastam egy blogban a teljes búcsúról, ahol úgy írták le: a gyónás, mikor törölsz egy fájlt a számítógépedről, a teljes búcsú pedig, amikor a lomtárat is kiüríted. Sokat gondolkozom azon, hogy milyen feltételek szükségesek ember és ember közötti teljes búcsúhoz. Jobb a bosszú ördögi köréből kivonódni, egyrészt azért, hogy élhessük az életünket és ne ragadjunk a múltban, másrészt mert az ember ezt nem tudja jól csinálni: vagy túlkapások, vagy ami még rosszabb: valami ócska, kicsinyes bosszú lesz belőle. Ezért, és mert nagy szükségem van a nyugalomra, meg kicsit gyáva is vagyok, nem vagyok bosszúálló, de a neheztelés sokszor bennem is nehezen oldódik fel. Az a baj, hogy még ez is mérgezi a lelket. A teljes búcsú, az igazán segítene. 

   Ma a véletlen egy fura bácsi mellé sodort a vonaton. Rögtön udvarolni kezdett, csak hogy beszélgessünk. Ezt ismerem. Valaha jólöltözött és házas ember lehetett: tweedzakó, pecsétes ing, gyapjúszövet nadrág, a kasmírsáljáról félig lelógott a cimke. Vonalzó fölött egyenesre nyisszantott bajusza fölé durcásan biggyesztette a viseltes maszkot. Keresztrejtvényt fejtett és félhangosan motyogva a kérdést rámpillantgatott, mint aki tőlem várja a megfejtést. A telefonomba temetkeztem, mert éreztem, hogy baj lesz. A beszélgetésünk akkor kezdődött, mikor kiderült, hogy rossz vonatra szálltam, a szobi zónázóra, ami éppen akkor indult, mint az enyém, csak teljesen máshová. Azonnal lecsapott és elkezdett mesélni nekem a könyvről, amit ő írt és jelentetett meg. Az ilyen sorsszerű egymás mellé sodródások mindig kíváncsivá tesznek, úgyhogy kicsit hallgattam a rögtönzött kiselőadását.

    Azt mondta: A vallás is ugyanúgy axiómákra épül, mint a matematika. A vallás esetében ilyen axióma, hogy szeresd ellenségedet. És innen egy hosszú és cizellált elődás következett arról, hogy miért nem kell ezt szó szerint venni és miért nagy könnyebbség ez a számára. Csak szórta, szórta a lábam elé a gyöngyeit, és ezek nem voltak ám butaságok: mesteri kifogásai voltak egy művelt embernek, akit bánt, hogy nem tudja szeretni az ellenségeit. Az egész eszmei felépítmény nagyon érdekes volt, és idézett egy jó mondatott egy francia írótól, amit a Google sem ismer, ez különösen üdítő volt. Valami ilyesmi: a világ olyan gyorsan változik, hogy minden reggel nosztalgiával emlékszünk vissza tegnapi ellenségeikre. 

Érdekes volt.

The Goat Rodeo

 Szomorú nap volt, de itt egy kis zene a kedves Yo-Yo Mával. Az egész album nagyon jó!

A vaják

    

 Normál esetben annyira szóródik a figyelmem, hogy képtelen vagyok egy sorozatot végignézni. Mikor covidosan fetrengtünk itthon tavaly, akkor Netflixeztünk sokat, azóta hébe-hóba nem alszom el este, vagy lesz más dolgom. A vajákot is végignézte már a család, Laci el is olvasta, én meg valahol itt voltam a környéken, a rizsporos jellegű hajra emlékeztem, de ez a történet se tudott első körben a bűvkörébe vonni, illetve zavart (és még mindig zavar), hogy a filmzenéje annyira hasonlít a Trónok harcára.

    A hosszú noszvaji estékre találtuk ki, hogy újranézzük a sorozatot és most megfogott. A könyvet ugyebár nem olvastam, csak arról írhatok, ami a sorozatból lejött nekem. A fantazy műfajt gyakran vádolják azzal, hogy erősen támaszkodik a népmesei-mítikus hagyományokra, ezeket összegyúrja, kicsit megbolondítja pár érdekes karakterrel és kész is. Ez erre a sorozatra is igaz, de az egyveleg koherens egész, és erkölcsiségében, szabályrendszerében is megfelel ezeknek a hagyományoknak. 

   Az egyik legerősebb tanulság számomra az volt, hogy az önzés és a hatalomvágy önmagában milyen szegényes indíték és milyen szűklátókörűvé és unalmassá teszi az embert. A szexivé varázsolt torzszülött Yennefer az esze és a tehetsége ellenére milyen lelki nyomorék maradt, amíg át nem lépett az önös érdekein. Van valami vonzó és valami nagyság is abban, ahogy emberek átlépnek a szabályokon, meg ettől nagyon erős és szilaj a karakter, illetve újdonsült varázslóként muszáj is, hogy így tegyen, ha nem akarja, hogy a sok manipulátor eszközként használja, mert csak így járhatja a saját útját. De mi az az út? Az öncélúság hosszútávon unalmas. Ellenben az, amikor a hatalmát az ember valami jóra használja: segítségre, gazdagításra, felvirágoztatásra, az egy igazi megújuló erőforrás: igazából csak ennek van értéke. Attól lép igazán szintet valaki, ha fel tudja áldozni a saját érdekeit vagy akár az életét valaki másért. 

Szép volt. Egy Ikea Kallax rekesznyi a könyvsorozat, csak elolvasom valamikor. 

Noszvaj és 30

 

Jó kis kirándulás volt és egy olyan közös évforduló, amiért egy éve egy lyukas garast sem adtunk volna. Mit is írhatnék, ami se túl érzelgős, se el nem bagatellizálja a tényt, hogy a teljes felnőtt életünket egymás mellett éltük le? Nézem a közös szelfinket, amit Laci a Kaptár-köveknél lőtt rólunk: már régen nem az a fiú és lány, sőt férfi és nő, hanem hamarosan bizony néni és bácsi és idővel már csak pár szétfoszló emlék. Kiiramlik a kollagén a bőr alól meg az ízületi tokokból, mélyülnek az árkok itt-ott, egyre erősebb olvasószemüveg kell és már nem azt csináljuk, amit szeretnénk, hanem amit tudunk: lassan bekerít a négy fal, ha nem vigyázunk. De néha még akkor is. Akkor majd az emlékekből merítünk majd egy kis fényt, meg a humorérzékünkből, ha megtréfálnak az istenek. Meg a szeretetből, csak legyen.

A feleségem története

Nagyon vártam már, mert Enyedi Ildikó filmjeit imádom. Gondolkoztam nagyon, biztosan írjak-e erről a filmről, nagy falat ez nekem...de azért röviden mégiscsak megemlítem a kronológiai hűség miatt és mert közben belekezdtem  a könyvbe: gyorsan írnom kell róla valamit, mielőtt elolvasom. 

A film történetéről röviden annyit, hogy egy hajóskapitányról szól, akinek egyetlen szenvedélye az evés: igazi ínyenc. Viszont gyomorfekélye lesz, és a hajószakács példájából merítve (aki házas), eldönti, hogy neki feleség kell, most. Egy kávéházban fogadásból megkéri az első arra járó nő kezét (aki persze gyönyörű és csábító), aztán feleségül veszi. Aztán mint aki jól végezte dolgát, elhajózik négy hónapra és hamarosan már a gyomorfekély lesz a lekisebb gondja.  

És amiről számomra szólt ez a csaknem háromórás film (2 óra 49 perc): az a szívfájdító tény, hogy a férfivilág és a női világ mint az olaj és a víz, egymás fölött-alatt áramlanak, de sosem elegyednek, ha nincs kölcsönös tisztelet. Anélkül minden hiába. (A végtelenben sem összeérő párhuzamosok.)

A sok-sok apró részletből egy: sötétben sejtetve, ahogy a matrózok egymással a tangót gyakorolják, majd a táncteremben, ahogy a kapitány tangót táncol a feleségével és egészen leveszi a lábáról ezzel a nem is sejtetett tánctudással, ennek a mélyen metaforikus tartalma és paradoxona. Hogy itt van egy tánc, amit férfiak egymással gyakorolnak, egymáson kísérletezik ki a csábításnak ezt a nagyon kifinomult és egyben erőszakos harcmodorát és hat. De ehhez egy olyan nő kell, aki mer tangót táncolni. És Lizzy nem fél.