A feleségem története

Nagyon vártam már, mert Enyedi Ildikó filmjeit imádom. Gondolkoztam nagyon, biztosan írjak-e erről a filmről, nagy falat ez nekem...de azért röviden mégiscsak megemlítem a kronológiai hűség miatt és mert közben belekezdtem  a könyvbe: gyorsan írnom kell róla valamit, mielőtt elolvasom. 

A film történetéről röviden annyit, hogy egy hajóskapitányról szól, akinek egyetlen szenvedélye az evés: igazi ínyenc. Viszont gyomorfekélye lesz, és a hajószakács példájából merítve (aki házas), eldönti, hogy neki feleség kell, most. Egy kávéházban fogadásból megkéri az első arra járó nő kezét (aki persze gyönyörű és csábító), aztán feleségül veszi. Aztán mint aki jól végezte dolgát, elhajózik négy hónapra és hamarosan már a gyomorfekély lesz a lekisebb gondja.  

És amiről számomra szólt ez a csaknem háromórás film (2 óra 49 perc): az a szívfájdító tény, hogy a férfivilág és a női világ mint az olaj és a víz, egymás fölött-alatt áramlanak, de sosem elegyednek, ha nincs kölcsönös tisztelet. Anélkül minden hiába. (A végtelenben sem összeérő párhuzamosok.)

A sok-sok apró részletből egy: sötétben sejtetve, ahogy a matrózok egymással a tangót gyakorolják, majd a táncteremben, ahogy a kapitány tangót táncol a feleségével és egészen leveszi a lábáról ezzel a nem is sejtetett tánctudással, ennek a mélyen metaforikus tartalma és paradoxona. Hogy itt van egy tánc, amit férfiak egymással gyakorolnak, egymáson kísérletezik ki a csábításnak ezt a nagyon kifinomult és egyben erőszakos harcmodorát és hat. De ehhez egy olyan nő kell, aki mer tangót táncolni. És Lizzy nem fél.

Az utolsó párbaj

Egy film, ami nem is arról szól, amiről szól. Ez meglepetés volt Ridley Scottól, de azért volt olyasmi is, amiért szeretjük. A Gladiátort is számtalanszor újranéztem, igaz, a gyerekekkel. A Mennyei királyság mindent egybevetve is szerethető volt. A Nyolcadik utas a halál örök kedvencem. Stb. 

Ez a forgatókönyv valós (mármint annakidején leírt) történet alapján készült, és egy konfliktust mutat be három nézőponton keresztül: két hajdani barátét és a Nőét, akiért végre életre-halálra meg kell küzdeni. Vagy a becsületért? Vagy a birtoktárgyért? Vagy az egóért? Nüansznyinak tűnő, de nagyonis fontos különbségek teszik egészen mássá a történtek megítélését. A Metoo cunami után-közben nagyon érdekes és aktuális ez a nem itt és nem most távolságtartása ellenére. 

A végén a párviadal teljesen a rendezőre vallott: brutális és realista volt, elhittem, ott voltam. 

Nagyon jó film volt, még legalább egyszer meg fogom nézni.

Humán érdeklődés

 Mindenki hajlamos beskatulyázni az emberi lényeket, az is, aki azt hiszi, hogy nem. Volt egy időben egy titkos megállapodásom magammal. Ha új ismerőseim kiejtették azt a mondatot: humán érdeklődésű vagyok, menekülőre fogtam és attól a pillanattól kezdve csak a legszükségesebbekről beszéltem velük. Mert ha valaki ilyet mond, az csak egyet jelent: nem értem a matekot. És nagy eséllyel egy ilyen mondat mögött az is ott lappang, hogy a matekot se. 

A valóban "humán" érdeklődésű embert a figyelmes tekintetéről lehet felismerni. Aki tud hallgatni és jól kérdezni, arról elhiszem, hogy érti is, amit mondok neki. Van egy kolléganőm: Regina. Már egy jó éve figyelgetem, és azt hiszem, ennek a műfajnak (maratoni kifényesedett szemmel hallgatás) az örökös bajnoka. Egymásnak adják a kilincset nála az emberek mindenféle ügyes-bajos dolgaikkal és mindenkit meg tud úgy hallgatni, hogy az illető úgy lép ki abból a szobából, hogy: de jót beszélgettünk!

Kávé

Egy már nyugdíjból visszafoglalkoztatott, amúgy bombázó és fiatalokat meghazudtolóan energikus kolléganőm mesélte, mikor kávéval kínáltam: 

"Én egész életemben egyetlen kávét ittam. Az első munkahelyemen nagy szertartás volt a reggeli kávé, cigi. Engem is megkínáltak. Nem mertem persze megmondani, hogy még sosem ittam kávét! Megkérdezték: hány cukorral iszod? Hát mondom: kettővel. Kaptam bele két cukort. Kóstolom: nem jó. Kértem még bele cukrot. Kóstolom: ez még mindig nem jó. Így ment ez tovább: 4, 5, 6, 7...akkor már gyanakodva néztek rám: Biztos, hogy így szereted? Hát persze, így, így! Valahogy lehajtottam és onnantól kezdve reggelente mindig egy füllentéssel indult a nap: otthon már kávéztam!"

Én persze kávézom, és nem a hatása miatt. Egy firenzei ristretto varázsolt el még 2008-ban: egy kortynak is kevés volt, de micsoda intenzív aroma! Teljesen átírta, amit addig a kávéról gondoltam. Volt azóta egy-két hasonlóan meghatározó íz-élményem, de minél több jó kávét iszom, úgy tolódik magasabbra a küszöb, ami alatt a kávé egész egyszerűen nem kávé. Ezt Nescaféval orvosolom, az helyreteszi.

Egy-két éve olvastam róla, hogy a reggeli kávé teljesen felesleges, sokkal jobb, ha hagyjuk, hogy a szervezet saját élénkítő mechanizmusai beinduljanak. Hát gondoltam: próba, szerencse. Kiderült, hogy enélkül is fel tudok ébredni. Egy pohár víz ugyanolyan jó hatású és nem egy gyors kis tüskeként érzékelem a szervezetem felélénkülését, hanem egy lágyabb ívű emelkedőként, ami fent is marad, nem bucskázik alá, mint a kora reggeli kávé után. 

Sokáig abban az illúzióban ringattam magam, hogy nem vagyok alkalmas a függőségre. Egyszerűen mindent megunok, vagy megijeszt, hogy valami nélkül ne lehessek jól. Ahogy öregszem, rá kellett jönnöm, hogy az ember bármitől lehet függő, ha elég szarul van. Az, hogy ennek éppen mi a tárgya, csak szerencse és egy kis óvatosság dolga.

Kiskapuk

 Az útikönyvem most Harari: 21 lecke a 21.századra c. könyve. Sok egyéb érdekesség mellett egy gondolat szeget ütött a fejembe, amiről ír. Az egyik fejezet témája az, hogyan segíthetnek nekünk a vallások egy vízió megalkotásában az emberiség jövőjéről.

"A tradicionális vallások azért vesztettek annyi területet, mert őszintén szólva nemigen volt erősségük a földművelés és az egészségügy. A papok és a guruk soha nem az esőcsináláshoz, gyógyításhoz, jósláshoz vagy a varázsláshoz értettek jól. Hanem az interpretációhoz. A pap nem az, aki tudja, hogyan kell eljárni az esőtáncot és véget vetni az aszálynak. A pa az, aki meg tudja magyarázni, miért nem működött az esőtánc, és miért kell tovább hinnünk az istenünkben annak ellenére is, hogy látszólag süket az imáinkra. 

Csakhogy éppen ez a magyarázási képesség hozza hátrányba a vallási vezetőket, amikor a tudósokkal versenyeznek. A tudósok is ismerik a kiskapukat, és tudják, hogyan kell kiforgatni a bizonyítékokat, de a tudomány jellemzően hajlandó beismerni a kudarcot, és más úton próbálkozni. Ezért van az, hogy a tudósok végül megtanulják, hogyan érjenek el jobb termést, készítsenek jobb gyógyszereket, miközben a papok és a guruk csak kifogásokat tanulnak meg."

Számomra ebben a részben nem az a fontos, hogy papokról vagy tudósokról van szó, hanem a két hozzáállásbeli különbségről, mert a mechanizmus adott: ha egy fontos feladat adódik az életben és az energiát kifogáskeresésre használjuk a megoldás keresése helyett, azt akár tudomásul veszi a környezetünk a csodás retorikánk miatt, akár rossznéven veszi, mi területet veszítünk. Ilyen egyszerű. Annak a lehetőségnek annyi. 

Kodály módszer

 Mit szólna most? 

Grecsó-Hrutka Tandem

 

Amikor megkívánsz engem,

Cseresznye hullik öledbe,

Minden percemet elejtem,

Még sincs egy se kötegbe.

Láthatsz egy régi asszonyt:

Ott hintázik a kertben,

Minden emlékem vakfolt

Eleresztettek engem.

Mélyről a vágyak pihéi,

A galambok meg a magasból,

Ezek itt isten igéi,

Futotta ennyi garasból.

Megtelnek pőre korsói

A magánynak meg a létnek,

Járják az évek orsói,

Csalásaink beférnek.

A metszett vesszőn valaki,

És rügy bimbón nyit a reggel,

Csönd-szemérmed ajkai

Még elbujtathatnak egyszer.