Illúziók

Szívesen szórjuk el a javainkat erre-arra, de az életünk legdrágább portékái az illúziók. Gyakorlatilag bármit megér az a tudat, hogy nem öregszünk: feszes bőr, fiatalos potencia, vagy hogy a világ egy kedves hely, és egyébként szőnyegpadlóval van borítva, ami se túl hosszú, se túl rövid szálú és sosincs benne morzsa, vagy hogy fontos, mi több: nélkülözhetetlen szaktekintélyek vagyunk, vén rókák, és persze igen kedvelt a moccanatlan világ illúziója is, ahol minden úgy és csak akkor lesz, ahogy mi megmondtuk, amit letettünk, az ottmarad és még sorolhatnám. 

Vagy itt vannak a negatív hangulatú illúziók: hogy egyedül vagyunk, elszigetelve a világtól a magány sziklás, kietlen szigetén. Ez ugyanúgy az őrület. 

Bármennyit sorolnék fel, mindegyikben lenne egyetlen közös tulajdonság: végletesen énközpontú. Mindnek az az infatilis, hisztis kis manó a megálmodója, aki azt követeli, hogy igenis körülöttünk forogjon a világ és nekünk ne kelljen semmit megtanulni. 

Ideál

" Légy, mint a szirtfok, melyet a hullámok folyton csapkodnak; az pedig rendületlenül áll, s körülötte elcsöndesül a habzó forgatag.

"Milyen szerencsétlen vagyok, hogy ez történt velem!" Ne így! Hanem így: Boldog vagyok, mert bár ez történt velem, továbbra is derűs az életem: a jelen nem tört meg, a jövőtől nem félek. Ilyesmi bárkivel megeshetik, de nem mindenki őrizte volna meg közben lelki békéjét. Miért inkább szerencsétlenség az, mint amennyire szerencse ez? Egyáltalán szerencsétlenné teheti-e az embert az, ami nem kudarca az emberi természetnek? Vagy talán az emberi természet kudarcának tartod-e azt, ami nincs természetének szándéka ellenére? Hát akkor? Ezt a szándékot jól ismered. Vajon, ami veled történt, meggátol-e téged abban, hogy igazságos, nagylelkű, józan, belátó, megfontolt, igazmondó, szemérmes, szabad légy és más olyan tulajdonságokkal ékes, melyeknek birtokában az emberi természet teljesnek mondható? Mindenben, ami bánatot okoz neked, jusson eszedbe a következő alapelv: nemcsak hogy nem szerencsétlenség, ami történt, hanem olyasmi, amit derekasan elviselni egyenesen szerencse."

(Marcus Aurelius: Elmélkedések)

Georges de la Tour

Van nekem egy igencsak kedvelt oldalam a facebookon, Studiolum címen fut. Egy igazi világcsavargó töltögeti nagyon érdekes, rövid kultúrtörténeti, utazási témájú posztokkal, amiket aztán időnként blogjában, a Wang folyó verseiben bővebben is kifejt. A napokban a milánói George de la Tour kiállításról tett fel képeket rövid szöveggel kísérve. 

Engem egészen lenyűgöznek ennek a barokk festőóriásnak a képei. Csak néztem és ámultam, hogy szerethet bele valaki ennyire az éjszakába, az elmúlásba, abba a fénycsóvába, amit egyetlen gyertya, zsarátnok adhat. Ezt csak az ismeri, aki virrasztott már fenn egyedül az alvó világmindenség közepén. Ez az óra, ez a fény nem az objektív tudásé: merőben szubjektív, nagyon elevenbe vágó és szuggesztív. A magány órája, amit akár rezignáltan, akár kétségbeesetten veszünk tudomásul, nem megosztható.  Mintha az ilyenkor megszülető gondolatoknak köze se lenne a reggeli pragmatikus, optimista világlátásunkhoz. Többnyire a kettő között van az igazság és egyiket se szabad elfelejteni. 

Juhász Gyula: Éjszaka

Ki homályba bevilágolsz,

Sivatagban vezetve lángolsz,

Ki a ködön túl élsz az égben,

Ragyogj felettem minden éjen!

Az árnyak titkosan közelgnek

Kétsége megnő a szívemnek,

Mint a homály, miként az éjjel,

Te űzd fényeddel szanaszéjjel!

Az égen csillagok lobognak

Visszfényei örök napodnak.

Szívemben mint csillag égen,

A te örök visszfényed égjen!

Korai Öröm, Kobuci

Ha bármikor meglátom a facebookon, hogy Korai Öröm koncert lesz, azonnal zsibogni kezd a lábaimban a vér. Nem véletlen, mert életem legfelszabadultabb bulijait ezeken éltem meg. Ez több, mint pavlovi reflex, majdhogynem rajongás. 

A Kobuci Kerthez amúgy is jó élményem fűződik, mert tavaly is volt szerencsénk egy nagyon klassz Palya Bea koncerten résztvenni. Ez a félig szabadtéri, mégis falak által behatárolt tér, némi tánctér, lazán elhelyezett sok pad, nagy büfé bejön nekem. Kint is vagyok, bent is vagyok. Amúgy is nagyon szeretem a koncerthangulatot, mikor sok-sok ember zenei ízlésének halmaza közös metszőpontba ér.  Itt vagyunk, kis köröcskék, háromszögek és persze kockák a metszetben és arra várunk, hogy valami nagyon jó történjen velünk. Ennek vitathatatlanul megvan a varázsa.

Félórás késéssel kezdődött a koncert, addig iszogattak, ettek, beszélgettek az emberek, nyugodt, laza volt a hangulat. Számomra majdnem ugyanolyan érdekes a közönség, mint az előadók: mindig átvizslatom a sorokat. Vannak az igazi kiéhezett rajongók: ők a tánctér elején foglalnak helyet és szinte azonnal transzbaesnek, úgy ropják. Vannak, akik simán jól érzik magukat, táncolnak. Aztán vannak a ringatózók és végül a pasik sörrel. Ennek a minősített esete a mindenről, de főleg a nőkről lemondás 1.számú jelképével, a zsíros-lilahagymás kenyérrel lézengő ürge.   Van akinél viszont időzített bomba: láttam az első sorokban valakit, aki két sörrel ropta... na, neki nem lettem volna a szomszédja. Nem morgás a részemről, számomra tényleg érdekes, hogyan szórakoznak az emberek. Az meg különösen tetszett, hogy ahogy kigyúltak a reflektorok, már húzódtak középre, elölre a népek. Tapintható volt a várakozás, a vágy arra, hogy kicsit sodortassák magukat a zene hullámai által, ringasson el, korbácsoljon fel, hadd éljék át az eksztázist egy kicsit. És én is, én is, én is!

És akkor még semmi sincs, csak egy kis füst kezd el a színpad mögül gomolyogni. Egymás után felkapcsolódnak a reflektorok. A zenészek elfoglalják  a helyüket és megjelenik Vécsi Tibor, aki mióta nem láttam, hosszú, fehér szakállat növesztett. Akárhányszor meglátom a színpadon, megúszhatatlan az első megrökönyödésem azon, hogy szinte artikulátlanul potyognak a szájából a szavak. Nem kínos ez ennyi tanult zenész között? És mindig ugyanaz van: elkezdődik a zene és ez a szétcsapott narkós csövesnek látszó ember valami sámánfélévé változik, és nélküle az egész produkció szegényes és szürke lenne. Nem tudok rájönni ennek a titkára. Hajszálpontosan addig tart ez az illúzió, amíg szól a zene.  Amint két szám között egy összekötő mondatot kell mondani, elillan. De most mégvalami volt, ami miatt egészen elszorult a szívem. Amire ebben az ordas 2020-as évben mindenki rádöbbenhetett, az is, akinek eddig bárminemű illúziói voltak arról, hogy megéri Magyarországon zenésznek lenni. Nemcsak rockzenésznek, hanem bármiféle zenésznek. Vagy előadóművésznek. Tökmindegy hol játszol, mit játszol, ha nincs előadás, nincs bevételed. Ha Schubert, ha rock'n'roll, éhen dögölhetsz. Ezt nem tudtam teljesen kizárni a gondolataim közül. Mindezek ellenére nagyon jó hangulatú volt a koncert, mert a zenészek igazán odatették magukat, az emberek felszabadultan táncoltak, szórakoztak, jól mulattunk.

Imogen Cunningham

Hiába a képek özöne, a vizuális cunami, én változatlanul rajongok a jó fotókért. És szerencsére azokból is van szép számmal. A héten egy múltszázadi fotográfusnő, Imogen Cunningham munkásságában mazsoláztam. Rövid életrajz ITT

Én magam nem vagyok valami nagy fotós, valahogy mindig sokkal kevesebb van a képeimen, mint amit a szememmel (és persze az agyammal) látok, ezért mindig ámulatra késztet, ha valaki a kamerájával színvallásra készteti a teremtett világot. Mutasd magad! És akkor kiderül, hogy a porcelánfinomságú szirmok mögött zavarbaejtően erotikusak azok a bibék, hogy duzzad az Élet az aloésarjakban, hogy milyen hamvas egy fiatal lány mellbimbója és hogy mit mesél el egy vetetlen ágy. Ettől a mélyrehatoló, alapos tekintettől válik feledhetetlen mesterművé a mindennapi.

Füred

Vannak olyan dolgok az életben, amikről nem lehet ujjongás nélkül beszélni és ezek egyike a kora reggeli fürdőzés a Balatonban. Még Balatonberényben szoktam rá, annak persze volt még egy plusz luxusa. Minden élővíznek megvan a maga illata, szaga, jellege és tudom, hogy milyen a kritálytiszta tengervízben úszni és szeretem is. Az illatát is, a színét is, meg hogy olyan megbízhatóan csábít a vízbe mindig. De a Balatonnál éppen az a legjobb az egészben, hogy olyan más mindig. Most szerencsénk is volt, mert elég heves esőzések voltak, ezért tiszta és viszonylag hűvös volt a víz, ezt nagyon szeretem.  Mondjuk ez pénteken délután még nem nagyon látszott: habos volt és zavaros. Annál csodásabb látni, ahogy reggelre kitisztul, kipiheni magát: acélkéken, ezüstös csillogással, enyhén fodrozódva vár. Tiszta agyagszagú, hűvös és selymes. A vízi, vízparti madarak is a vízparton tollászkodnak, sokan még a szárnyuk alá dugott csőrrel bóbiskolnak. Ilyenkor még a vízinövények sincsenek felborzolódva, a sima homokon lépegetünk be a mélyebb víz felé, ahol már érdemes kicsit nekirugaszkodni. Mindig mi voltunk az elsők a vízben Zsófival és még sokáig nem jött senki - kiválasztottnak éreztük magunkat, hogy valami olyasmit élhetünk át, amiről a többieknek sejtelmük sincs. És ez így is volt. Kicsit áhítatosan, halkan beszélgettünk tempózás közben, meg ne zavarjuk ezt a nyugalmat. Ez volt a legjobb ebben az egészben.

Brad helyzete

A HBO2-n láttuk ezt a filmet a napokban. Se az Amerikai szépség előtt, se azóta nem láttam ilyen jó filmet az életközepi válságról.

És bár Ben Stillert sose szerettem, meg kell, hogy mondjam: remek volt. Egy jóravaló fickót játszik, aki az egyetem után kitalálta annakidején a maga kis vállalkozását, amiből tisztességes jómódban megél a család. A fia kiemelkedő zenei tehetségként lehetőséget kap arra, hogy a Harvardon tanulhasson. Brad elkíséri a fiút Bostonba, a felvételire, és csak ott derül ki, hogy elnézték a megmérettetés időpontját. Hogy ne essen kútba a lehetőség, Brad elkezdi hívogatni a hajdani, időközben hírességgé vált hajdani barátait, és az egyik segítségével mégiscsak lehetőséget kap a fiú a meghallgatásra. 

Az, hogy egy időre földrajzilag és életvitelileg is kiszakad a mindennapjaiból, ráadásul még az egykori osztálytársai, barátai sikerét látja, más perspektívába helyezi a sorsát, erőfeszítései eredményét. Óhatatlanul összehasonlítgatja a saját sorsát az övékkel és egyre kisszerűbbnek látja a tulajdon életét. Hirtelen átjárja a keserűség és vívódni kezd a féltékenység, az elvesztegetettnek hitt évek és a hirtelen rászakadt öregedés pokoli érzésében. Cseppet sem vígasztalja, milyen remek srácot nevelt, sőt: előveszi a rettegés, hogy a fia sikereinek fényében micsoda lúzernek látja majd mindneki őt.  Ahogy halad a történet, szép lassan azért árnyalódik a kép és kiderül, hogy mi minden is lappang az ún. sikeres életek mögött. Mindezzel együtt nincs semmi elkenve, megszépítve, a beszélgetések és a belső monológok okosak és igazak.  Remek film volt!