Fürdő

Hetek óta a hatása alatt tart ez a babafürdetős videó. Először rettentően irigykedtem a boldogabb országok lakóira ezért a bőségért. Hol vannak nekünk ilyen szakembereink, és nekik mikor van ennyi idejük egy-egy babára? Bár szakember még csak lenne, de az a cirkusz, ami az otthonszülés körül zajlik, az újszülött gondozására is rányomja a bélyegét - én legalábbis így látom. Húsz éve szültem az első gyermekemet, de állítom, ma rosszabb a helyzet, mint annak idején. 

Szerencsémre a fogadott orvosom éppen egy külföldi konferencián tartózkodott, mikor beindult a vajúdás és éppen Szeged egyik legjobb szülésze ügyelt a Női Klinikán. Tudtuk, hogy farfekvéses a baba, úgyhogy megkérdezte, szeretnék-e császárral szülni vagy inkább természetes úton? Persze eszem ágában sem volt műtőbe menni. Az a legjobb az egész történetben, hogy nem csinált ügyet az egészből, hagyta, hogy minden a maga útján menjen. Sétálgathattam, amíg jólesett, néha megvizsgált és kész. Szülőszékben is szülhettem volna, csak nem mertem. A sok hűhó helyett szépen megszületett egy gyerek, ahogy már annyian előtte. 

Akkoriban kezdtek kísérletezni Magyarországon a baba-mama szobákkal, érezhető volt egy szemléletváltozás a szülés és az apa-anya-gyermek kapcsolatot illetően. Fiatal anyaként bele se gondoltam, hogy nem csak a szülő nő megy át egy kisebbfajta metamorfózison, mikor életet ad, de az apa számára is sorsdöntő lehet, mikor végigsegíti a feleségét a vajúdáson-szülésen, nem beszélve arról a csodáról, ami ezek után következik (és most nem a gátseb összevarrására gondolok, hanem hogy megszületik a család). 

A nagy spórolásban végülis iszonyú pazarlás folyik, ha azt nézem. Futószalagon születnek a babák, de ha úgy alakul, hogy fejlesztésre szorulna egyik-másik, a szülő gyakorlatilag magára marad, futkoshat egyik szakembertől a másikig. A korai fejlesztés, korrigálás anyagilag is sokkal kisebb terhet jelentene az államnak,   nem beszélve a sok hiperaktív, túlérzékeny idegrendszerű gyerekről az iskolában-óvodában. Vagy ami igazán nem pénzkérdés: úgy fordulni a másik felé, hogy érezze, idetartozik.

Rám-szakadék

Ha még egyszer hosszú hétvégén indulnék a hegyekbe, nyugodtan rúgjon bokán bárki és emlékeztessen a mai bejegyzésemre. Ma a Rám-szakadéknál túráztunk. Ákosra hallgatva Dömös felől indultunk, és még a tömött buszon se fogtunk gyanút  - gondoltuk, majd lemorzsolódik a tömeg, csak elférünk a hegyekben.

Olyan szép volt minden, repeső szívvel indultunk útnak. Mikor a feljáró felé kezdett beállni a sor, akkor se hittük volna, hogy hosszan el fog húzódni a várakozás. Ahogy az első létra felé közeledtünk, és kezdtek beelőzgetni az élelmesebb kirándulók, már láttuk, hogy nem lesz egy gyors menet. Másfél órán keresztül haladtunk csigatempóban előre. Sokan pici gyerekkel, kutyával jöttek, nem is értem... Mások visszafordultak félúton, ezzel tovább lassítva a haladást az egyébként is csúszós, alig járható szakaszokon. Hála Istennek olyan gyönyörű volt minden, hogy még így is megérte végigjárni, a harmadik létrán túl pedig olyan szakasz következett, ami minden bosszúságért kárpótolt. 

Hogy fog ez nekem hiányozni, ha beáll a hideg, nyirkos idő. Az, hogy az ember kimozdul kicsit a hétköznapi útvonalaiból és kicsit messzebbre láthat: mélység-magasság, a színek, formák változatossága, egy tőlünk szinte független rend, amibe beletartozik a bomlás, pusztulás és az örökös újjászületés. Az agyag és az avar illata, napfény, pára. Bimbók, rügyek, bogyók, levelek. Gyökerek.             

Mindig eszembe jut, ha jól érzem magam, mennyire tetszenének Ébennek ezek az erdei séták. Már egy szimpla kertvárosi séta is mennyire feldobja, hát még egy ilyen helyen milyen boldogan rohangálna. Erre ki kell találnom valamit, mert a mi túráinkat nem biztos, hogy bírná az öreglány. 

Na szóval: Dobogókő. Az Eötvös Lóránd menedékháznál isteni bográcsos halászlét (harcsával) ettünk, puha fehér kenyérrel és olyan finom házi sörrel, amilyet még életemben  nem ittam. Borostyánszínű volt és zamatos, nagyon komoly ízemlékeket hagyott bennünk. 

Remélem, egyszer megérem, hogy a Volánbusz vezetősége az óránkénti buszindítás helyett félórás, netán húszperces időközönként indít majd járatokat Pomázra ezeken a zsúfolt napokon, hogy mindenki felférjen a buszra. Hátha nem egy órás heringparti lesz a napot lezáró emlék egy dobogókői kirándulás után.

Mindezzel együtt, megérte. 

Bükk III.

Bükk II.

Bükk I.

Szombat

Hogy a hétvége teljes legyen, na meg a roggyant térdeimre való tekintettel szombatra egy laza kisvasutat terveztünk, ebéddel ,majd délutáni barlangfürdővel. Mert tudunk élni, igen.

Busszal közelítettük meg a kisvasút végállomását. Szinte végig a sínekkel párhuzamosan haladtunk és már akkor tanyát vert szívünkben a dögunalom. Ezért fogtuk magunkat és az sem tántorított vissza a gyaloglástól, hogy igazán nem voltunk túrázáshoz öltözve és térkép se volt nálunk. Némi útbaigazítást követően elindultunk a vélt irányba, Lillafüredre.  Olyan félórányi gyaloglás után találkoztunk egy családdal: nagyszülők, szülők, kisgyerek. Együtt jöttek ki a forráshoz, meg gombászni. Itt meg kell, hogy jegyezzem, hogy a helyi emberek mindig nagyon kedvesek, segítőkészek voltak, bár sokszor nem tudtuk megjegyezni a tájékozódási pontokat, amiket megadtak. Ezekkel a kedves emberekkel is jól elbeszélgettünk. Megmutatták, honnan kell a víznyelőből vizet venni, kaptunk tőlük poharat, megosztották velünk a pesti élményeiket. Nagyon tetszett, hogy nagyon sok helybelit láttunk a hegyekben gombászni, sétálgatni, kicsi gyerekekkel is. Ez azért nem mindenhol jellemző. Felmásztunk a Sebesvízen, onnan követtük a sárga jelzést. Egy ideig. Egyszercsak azt vettük észre, hogy elmaradoznak a sárga jelzések a fákról. Annyira egyértelműnek tűnt az út, hogy eleinte gyanút sem fogva mentünk tovább. Sok szép, meg kevésbé szép helyen jártunk, de hát gyanúsan hosszúnak bizonyult az út és már beszélgetni sem volt kedvünk. Csak itthon a térképen rekonstruálva döbbentünk rá, mennyit tekeregtünk egy bizonyos körön belül. Na, azért a végén sikerült a Hámori-tónál kilyukadnunk a Kastély-szállónál. Ismét a Park büfében ebédeltünk, ezúttal isteni sült pisztrángot fokhagymás tartárral.

Sajnos sikerült úgy eltekeregni az időt, hogy végül a barlangfürdőről le kellett mondanunk. Jobban megérte volna autóval jönni, bár nem szeretem. Miskolcon az egyik helyről a másikra jutni tömegközlekedéssel annyira nyögvenyelős és drága, hogy szinte megbénítja az embert. Volt annyi eszünk, hogy háromnapos turistajegyet vettünk, de az időt nem lehet megvenni, a várakozás pedig felőrli az embert. (Pedig én viszonylag jól bírom.)

Szóval barlangfürdő helyett bementünk a városba mozizni, de semmi értelmeset nem játszottak, úgyhogy betértünk egy Alexandra könyvesboltba és mazsolázgattunk. Innen is vittünk haza egy szatyor könyvet, ez immár hagyományosnak mondható - bárhová megyünk, végül mindig egy könyvesboltnál lyukadunk ki.

Egy miskolci ismerősünk melegen ajánlotta a Falánk Fanni cukrászdát, úgyhogy feltétlenül vásárolnunk kellett egy-egy sütit. Laci egy nagyon guszta mákos rétest választott, én meg Mozart-szeletet, ami pont olyan jellegtelen volt, amilyennek kinézett. Ajándékba kaptam egy mini túrós képviselőfánkot, fantasztikus házi tésztával és viszonylag finom krémmel.

El ne felejtsem. (Mivel már félek vidéken kávézni a sok rossz tapasztalat miatt.) A sétálóutcán van egy nagyon jópofa kávézó, a Miskolci Grand Café. Nagyon elegáns, de nem valami barokk pompára kell gondolni: fekete-fehér, nagy belmagasságú, a heti menü táblafilccel a kirakatüvegre van kanyarítva. (És a menühöz bodzaszörp is jár.) Minőségi porcelánban hozzák ki a pincérek a finom, krémes ristrettót a kedves vendégnek. Kellemes meglepetés volt.

Szóval így telt ez a három nap Miskolcon és környékén. Én meg nem tudok aludni, bár lehet, hogy már kár is lenne, mindjárt kelhetek is fel.