" -- Elvtársak, ahhoz, hogy egy pohár vizet beszéddel föl lehessen melegíteni, halk beszéd esetében kétezer évre, hangos kiabálás esetén hetvenöt évre van szükség. De csak ha közben a meleg nem távozik el a pohárból. Ennek alapján mérjétek fel, mennyi haszna a fecsegésnek."

                               (Szolzsenyicin, vagyis Vagyim nevű hőse)

Márai Sándor Szegények iskolája c. könyvéből szerettem volna bemásolni egy idézetet, hogy Attilát köszöntsem a László kórház intenzív osztályáról való sikeres hazaérkezése örömére, de nem megy: az otthoni gépünk szervízben van, a benti meg semmiképp nem akar megnyitni egy megfelelő hivatkozást. Holnap behozom a könyvet és bemásolom, amit gondoltam. Addig is: üdv:) Örülök, hogy jobban vagy.

Már régóta készülök masszázsgyertyát önteni, ennek a bejegyzésnek köszönhetően. Nem mintha bármi bajom lenne az olivaolajos masszázzsal, de szeretem az édeskés illatokat, és hát a méhviasz, sheavaj, kakaóvaj többszörösen hoz mindent illatban is, bőrápolást tekintve is, ami nekem kell. Több heti egyeztetés után végre sikerült méhviaszt szerezni egy mendei méhésztől. Csak szagolgatni akartam, amíg a többi összetevőt beszerzem, de persze nem bírtam ki: meg kellett olvasztanom egy kicsit. Betettem a mikróba és 800watton adtam neki egy kicsit, közben izgatottan figyelgettem az üvegen át. Hát, szép feketén kezdett az olvadt méhviasz csorgadozni, ez gyanús volt. Telefon Tündének: ilyennek kel ennek lenni? Persze nem. A szilárd darabokat kimentettem, de a maradékot sajnáltam volna kidobni, úgyhogy öntöttem belőle egy mécsest. Na, ezután nem volt megállás, szépen beolvaszottam (egy másik üvegben, a tűzhelyen, vízfürdőben) az összes elcseszett, letört kanócú, szétfarigcsált gyertyát, teamécsest. Először az elhanyagolt mécsestartókat töltöttem meg, Ikeás fűszeres edénykéket, Ákos első osztályos cserépkéit, a balatoni fagyistálkát. Akkor nyugodtam meg, mikor az utolsó dióhéjat is használatba vettem. Lett fehér, rózsaszín, narancssárga. Citrusillatú (Dóri kérésére), Kelet varázsa és Káma Szútra-illóolajos. A kedvencem továbbra is a sima méhviasz-gyertya, bár nem ég olyan szép fénnyel, mit a fehérek. A csili-viliknél pedig jobban tetszenek a rusztikus darabok. Minél természet-közelibb, annál jobb (dióhéj, csigaház, kivájt fatörzs).

Minden kézműves-tevékenység meg tud nyugtatni, bár életvitelszerűen nem tudnék vele foglalkozni. Ahhoz, hogy valaki profi kézműves legyen, egyszerre kell nagyon alaposnak, hagyománytisztelőnek és újítónak lenni. Ehhez még fejlődni kell. 

Szolzsenyicintől olvasom a Rákosztályt.
Ez a blog már kezd egy kicsit olvasónapló-szerűvé válni, mintha nem is történne velünk semmi, csak amit olvasok, vagy látunk. Jövő héten hétfőn-kedden szabadságon leszek, akkor kicsit összeszedem a gondolataimat.

Apák könyve

A színes fátyol megviselt kicsit, úgyhogy úgy döntöttem, áttérek a magyar írókra, amíg kipihenem ezt a sokkot. Most Vámos Miklóstól olvasom az Apák könyvét.  Majd leírom, milyen volt. Egyelőre nagyon tetszik. Szeretem, ha valaki ilyen szabadon mer kísérletezni.
Azon "gondolkodám" , hogy azért sokat köszönhetek a félig-meddig vallásos neveltetésemnek, például hogy a Biblia Károli-féle fordítása révén teljesen otthonos számomra a régebbi idők nyelvezete. Úgyhogy rám nem hat a Vámos-féle mágia és szétnyílik előttem ez a nyelvi csipkerózsa-bozót, amibe a történetét ágyazta. De a gyerekeim és a korosztályuk már nem biztos, hogy el fogják olvasni, még ha egyébként érdekelné is őket a történet. Gondolom, nem lesz kötelező olvasmány, (bár tanulságos lenne, de maradjunk a realitás talaján) mert erre a legtöbb magyartanár nyilvánosan tökön szúrná magát. (És csak a kalandorok, meg a zsenik maradnának a szakmában....hmmm.)

Hogy egészen aktuális legyek...

...igen, ő a H1N1 vírus, üvegből.

A Sálimár bohóc még a Mór utolsó sóhajánál is jobb volt. Újraírt bennem egyet s mást és felébresztett egy kis félelmet a jövővel kapcsolatban - talán alaptalanul.

Egyszer Márti azt mondta nekem: jó kis hely ez a Kárpát-medence: termékeny, védett, maga a Paradicsom. Ahogy a világ folyik, minden jel arra mutat, hogy a jövő háborúit az ivóvízért fogják vívni. A globális felmelegedés miatti tengerszint-emelkedés egy csomó embert arra kényszerít majd, hogy elhagyják a hazájukat és valami biztonságosabbat keressenek. Mivel mi itt ülünk egy csinos kis édesvíz-készleten, nem túl fényes jövőt jósolok a gyerekeinknek, unokáinknak. Azt kell, hogy mondjam, ha szerencsések leszünk, még éppen időben fogunk majd meghalni Attilával ahhoz, hogy ezt ne érjük meg.

Erre csak legyintettem, amíg el nem olvastam ezt a könyvet a Kasmír-völgyi etnikai tisztogatásokról, ahol egy hasonlóan kívánatos vidéket és kultúrát tiportak el, mint a a miénk (lehetne). Elintéztem annyival: nyilvánvaló, hogy erre megy ki a játék, ezért annyit tehetünk, hogy ragaszkodunk ahhoz, amink van, ahhoz a talpalatnyi földecskéhez, ami a miénk és nem megyünk sehova, bármilyen nehéz is lesz az élet. Most már azt gondolom, hogy hiába vagyunk itt, Európa szívében, előállhat olyan helyzet, amikor az ember örülhet, ha a kis életét átmentheti valahová.

"Nehéz megbocsátani az életnek azt az erőt, mellyel a létező nagy gépezetek ránehezednek az élők lelkére. -mondta hanyagul, amikor már egy napernyős kávéházi asztal mellett ültünk, melyen erős feketekávé gőzölgött és Funadoros üvegek álltak.- Hogyan bocsássuk meg a világnak a szépségét, mely egyszerűen csak rútságát álcázza; a kedvességét, mely pusztán kegyetlenségét leplezi; azt az illúziót, hogy zökkenés nélkül halad, ahogy az éj a nappalt követi, hogy úgy mondjam...miközben a valóságban az élet durva viszályok sorozata, melyek úgy zuhognak védtelen fejünkre, akár a favágó  fejszéjének csapásai?" (S.R.)