Hajnalban azt álmodtam, hogy (nekem, aki nem én voltam és a férjemnek, aki nem Laci volt) volt egy két év körüli kislányunk. Gyorsan orvoshoz kellett vinni, mert kezdett belázasodni. Felöltöztettem valami bolyhosan puha kis holmiba, ráültettem a robogó elejére és én is mögéültem. A férjem ki volt borulva, nem akarta felvenni a bukósisakot, mert rajtunk se volt, úgy kellett ráparancsolnom. Mikor elindultunk volna, ébresztett az óra.
Minden egy.
Valójában én nem vágytam ide, de Lacit már megrontotta a Netflix és annyira be volt sózva a sok indiai krimi után, hogy hagytam magam rábeszélni. "Miért ne? Gyerekem nem lesz tőle." mondaná Zsuzsi. Nem is nagyon hittem el, hogy lesz belőle valami, a covid óta valahogy mindig elönt a kétely, ha hónapokkal előre tervezni kell bármilyen programot. Meg hát India úgy tűnt fel nekem, mintha egy másik bolygón lenne, ahol történetesen emberek élnek. Pár héttel az utazás előtt olvasni kezdtem a Bengáli tüzet, hogy egy kicsit bele tudjak helyezkedni az ottani miliőbe. Gyerekkoromban úgy elvarázsolt.
Nagyjából az utazás előtti héten eszméltünk rá, hogy tényleg megyünk. Én le is betegedtem (nem a tudattól, hanem éppen akkor söpört át a munkahelyen egy vírusos nyavalya, ami egy napra teljesen ágynak döntött.
Márti, mint rutinos világjáró ellátott egy csomó hasznos tanáccsal, listát diktált a szükséges holmikról. Most nem sorolnám fel itt, mi mindent szereztem be az esetleges fertőzések elkerülésére. Beoltattuk magunkat Hepatitis B ellen, biztos, ami biztos. Én malária elleni gyógyszert is akartam szedni, (erről a körzeti orvosunk lebeszélt), beszereztem kifejezetten trópusi szúnyogok elleni szúnyogriasztót. Ha a bőröndökbe belefért volna, még törölközőt is vittem volna, amit én mostam ki, az a tuti. (Így csak párnahuzatot csomagoltam...) Lacit persze nem igazán aggasztotta az egész, tíz perc alatt bepakolta a bőröndjét (meg az általam rátukmált mindenféle kiszerelésű fertőtlenítő kendőt...).
A Türkish Airlines gépén utaztunk Isztambulba. Hű, de örültünk a médiaboxnak, meg a kis szottyadt szendvicseknek, mi kis züldfülűek.
Az isztambuli repülőtér pár éve épült, hatalmas létesítmény. A központi épületből polipszerű csápokként lehet a különböző terminálokba eljutni. A modern, plázára hasonlító belső tér a szokásos üzleteken kívül múzeumnak és vitrinekben modern műalkotásoknak ad helyet. Ez a nagyszabású épületkomplexum méltó egy ilyen közlekedési csomóponthoz.
"Ez a jó ízlésű embereket
gyönyörködtető, kiváló könyv ennek a felbecsülhetetlen értékű drágaköveket
rejtő óceánhoz hasonló férfinak a szerelem szította parancsából, örömszerzés
céljából íratott.
Élt hajdan egy
Trailókjacsandra nevű király, a Hold-nemzetség sarja, tisztaszívű, aki
nagylelkűségéről volt híres és arról, hogy ellenségeit forró hevességű tűzzel
égette el.
Volt annak egy
Gadzsamalla nevű fia, aki a háborúban mindig győzedelmeskedett az ellenség
felett, a béke idején sok szép tulajdonságát bizonyította, s akinek dicsősége a
holdsugarak folttalan fényességével vetekedett.
Az ő fia a fenséges nagy
költő, a végtelenül sok művészetben jártas, híres királyi bölcs, Kaljánamalla írta
ezt a szép nők seregének kedves Anangaranga című könyvet.
A bölcsek eltérő
véleményeit áttanulmányoztam, leszűrtem lényegüket, és most mindezt közreadom,
hogy mostantól fogva a nőkkel folytatott szerelmi játék művészetében
szenvedéllyel elmerült férfiak szüntelen odaadással sajátítsák el.
Az értéktelen,
káprázatszerű világban az egyetlen lényeges dolgot – az őzszeműek élvezetéből
származó gyönyört – egyenlőnek tudták a Brahmától elnyerhető legnagyobb
boldogsággal. Azok az emberek, akik ostoba elméjükkel nem képesek
megkülönböztetni a nők különböző fajtáit, s a szerelem tudományában is
járatlanok, olyanok, mint az állatok: megszerzik ugyan a nőt, de a gyönyört nem
érik el.
Csak az az ember ér el
mindent felülmúló sikert, aki megértette a legfőbb igazságot, aki a szerelem
tudományának ismerője, aki a különféle gyönyörszerző módszerekkel, szerelemtől
hajtva, naponta boldoggá teszi a szerelmes nő lelkét."
Azért is jó, ha az embernek vannak gyerekei, mert nem hagyják (vastagon) begyepesedni. Csak itt-ott, foltokban. Úgyhogy az egyik szombaton jegyet váltottunk erre az azóta sokat méltatott és szidott filmre.
Számomra az egész Barbie jelenség eléggé ellentmondásos volt mindigis. Eddig nem nagyon volt a köztudatban az a szándék, amivel a feminista törekvésekhez kapcsolódott a Barbie baba intézménye. Nem véletlenül, mert a női egyenjogúsági törekvések mintha nem lettek volna hangsúlyosak a Barbie baba reklámokban, kollekciókban. Bizonyára készültek tudós, mérnök és politikus babák, de hozzánk valahogy csak az az üzenet jutott el, hogy Barbie remekül néz ki, a rózsaszín különféle árnyalataiban öltözködik, sokat bulizik, van egy háza, egy pudlija, görkorija, autója, hintója és lovai. Szóval, leginkább a cuccokról, amiket ki lehetett sírni a szülőktől. Semmiféle eszmei áramlat nem volt ebben, csak marketing.
A film mégse volt szörnyű. Vicces volt és provokatív. Annyira nevettem azon, ahogy azt modellezték élő szereplőkkel, ahogy egy kislány játszik ezekkel a babákkal, annyi tipikus mozzanat volt. Ahogy összefüggenek az események és a szereplők gondolkodásmódja azzal, ahogy a velük játszó kislány érik, komolyodik. Nagyon sok szerethető részlet volt a filmben.
A vicces jelentek többsége természetesen Kennel volt kapcsolatos, aki persze semmi máshoz nem ért, mint hogy jól nézzen ki a strandon. Elindul Barbieval a való világba, ahol ráeszmél a patriarchátus szépségeit és puccsot hajt végre Barbielandben. Jelszava: Kenergy! Ezt persze a lányok sem hagyhatják annyiban...
Sztereotípia sztereotípia hátán: egy sima, egy fordított. De azért sokat nevettünk ezen a sok csetlés-botláson, útkeresésen. Sajnos a film vége lapos és didaktikus lett és amúgy sok veleje nem volt az egésznek. Lett volna ebben még lehetőség.
