"Ha az érzékelés kapui áttetszővé válnak,
minden a saját végtelen
valójában jelenik meg az ember előtt."
Ezzel a William Blake idézettel kezdődik Huxley meszkalinos elménye kapcsán írt esszéje. Nem újdonság: 1954-ben jelent meg. Mondhatnám, hogy messze megelőzte korát ezzel az írással, de az is lehet, hogy csak én vagyok műveletlen. Tény, ami tény: jó ideig nem voltak reflektorfénybe állítva a hasonló témájú írások.
Csak nagy vonalakban írok róla, amúgyis csak 50 oldal az egész, bár igen tömény, megspékelve vallásfilozófiai és művészettörténeti utalásokkal, feltételezve, hogy az olvasó képben van ezekkel. (A szükséges mértékben felfrissíthető, pótolható. Google, szeretlek.)
A szert egy tudományos kísérlet részeként fogyasztja el, közben a kísérletvezető kérdéseket tesz fel az átélt élményekkel kapcsolatban. Talán ennek köszönhető, hogy a leírás nem spontán és áradó, hanem a hangszalagra vett vezetett jellegű. A szer hatásának az eredményeként a tér-, és idő és a tárgyérzékelés olyan iszonyú erővel fordul át egy teljesen más minőségbe, amitől az énnek az egész világhoz, a nyelvhez és önmagához való viszonya megváltozik. Megrendítő erejű, ahogy ezekről a tapasztalatairól ír.
"Szegény ördög, sosem
láthatta meg a virágcsokrokat, ahogy belülről fakadó fényükben tündökölnek és
szinte remegnek annak a jelentésnek a nyomása alatt, amivel feltöltötték őket;
ő sosem érzékelhette, hogy az, amit a rózsa, az írisz és a szegfű oly erőteljesen
képvisel, tulajdonképpen semmivel sem több és semmivel sem kevesebb annál, ami
valójában − a múlékonyság, ami mégis azonos az örök élettel, a folyamatos
pusztulást, ami ugyanaz, mint a színtiszta Létezés, egy perccsokor, kivételes
hétköznapiság, amelyben valamilyen megfogalmazhatatlan, mégis önmagát magyarázó
paradoxon révén fel lehet fedezni minden lét isteni forrását. Tovább néztem a
virágokat, és eleven fényükben kezdtem felfedezni a lélegzés minőségileg más,
de lényegileg azonos megfelelőjét − egy olyféle légzését, melynek nincsenek
ciklikus, önmagát ismétlő fázisai, csupán egy ismétlődő áramlás jellemzi a szépségtől
az egyre magasabb szintű szépség felé, a mélytől az egyre mélyebb jelentőség
felé. Olyan szavak jutottak eszembe, mint „kecsesség” „megdicsőülés” és nem ok
nélkül: a virágok, sok más mellett, éppen ezeket a fogalmakat képviselték."
vagy:
"S miközben a tér
elvesztette trónját, az idő jelentősége is megváltozott; még annyira
sem volt fontos, mint a tér.
− Úgy tűnik, bőségesen
van belőle. − Csak ennyit tudtam válaszolni, amikor a
kutató megkérdezte, hogyan érzékelem az időt.
Bőségesen van belőle, de
hogy pontosan mennyi, az nem számított. Természetesen
ránézhettem volna az órámra; de tudtam, hogy ez a szerkezet egy
másik, tőlem független univerzumban létezik. Mindaz, amit tapasztaltam
és érzékeltem, meghatározhatatlan
időtartamú jelenségek sorozata volt, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a
jelen folyamatosan létezett, és egy állandóan változó
apokalipszisből jött létre."
"Közben a kutató kérésére
elfordultam Cézanne portréjától, és elkezdtem foglalkozni a
fejemben lejátszódó folyamattal, mikor lehunytam a szemem.
Ezúttal a befelé fordulás meglepően elégtelennek tűnt. A
látómezőmet fényes, színes, folyamatosan változó alakzatok
töltötték meg, melyek mintha plasztikból vagy zománcréteggel bevont
bádogból készültek volna.
− Olcsó − jegyeztem meg.
− Triviális. Mint a vásári játékárusok standja.
És ez az egész hitvány
kacatság egy zárt, gyűrött univerzumban létezett.
− Mintha egy vásárvilágba
kerültem volna − mondtam. − Ócska és hitvány minden.
Ahogy figyelni kezdtem,
egyre világosabbá vált, hogy ez a kacathalom valamilyen
módon kapcsolatban van az emberi önáltatással, Cézanne
arcképével, A. B.-vel a Dolomitok között, ahogy túljátssza kedvenc
regényalakját. Ez a kopott vásárvilág valójában az én személyes
énem volt; a plasztikkacatok és bádogholmik az én
személyes cselekvéseim voltak, melyekkel hozzátettem valamit a
világmindenséghez."
"Egy órával később, tíz
mérfölddel arrébb, a Világ Legnagyobb Drogériájában tett látogatás után ismét
otthon voltunk, és visszatértem abba a megnyugtató, de nem kielégítő állapotba,
amit úgy neveznek, hogy „észnél lenni”."
Az esszét ezekkel a szavakkal zárja:
"Valószínűtlen,
hogy az emberiség valaha is képes lesz megválni a Mesterséges
Paradicsomoktól. A legtöbb férfi és nő élete a legrosszabb
esetben olyan fájdalmas, a legjobb esetben pedig annyira monoton,
sivár és korlátolt, hogy a menekülés vágya, a még ha csupán néhány
percig tartó öntranszcendentáció utáni sóvárgás mindig is a lélek
fő igényei közé tartozott. A művészet és a vallás, a karneválok és a
szaturnáliák, a tánc és a szónoklatok meghallgatása − ezek mindegyike,
H. G. Wells szavaival élve: Kapuk a Falon."
