Fotiniepa

 Keresve sem találhatnék jobbat erre a szeszélyes időjárású, de nyugodt hangulatú vasárnapra.

Aldous Huxley: Az érzékelés kapui

"Ha az érzékelés kapui áttetszővé válnak,

minden a saját végtelen

valójában jelenik meg az ember előtt."

  Ezzel a William Blake idézettel kezdődik Huxley meszkalinos elménye kapcsán írt esszéje. Nem újdonság: 1954-ben jelent meg. Mondhatnám, hogy messze megelőzte korát ezzel az írással, de az is lehet, hogy csak én vagyok műveletlen. Tény, ami tény: jó ideig nem voltak reflektorfénybe állítva a hasonló témájú írások. 

  Csak nagy vonalakban írok róla, amúgyis csak 50 oldal az egész, bár igen tömény, megspékelve vallásfilozófiai és művészettörténeti utalásokkal, feltételezve, hogy az olvasó képben van ezekkel. (A szükséges mértékben felfrissíthető, pótolható. Google, szeretlek.)

  A szert egy tudományos kísérlet részeként fogyasztja el, közben a kísérletvezető kérdéseket tesz fel az átélt élményekkel kapcsolatban. Talán ennek köszönhető, hogy a leírás nem spontán és áradó, hanem a hangszalagra vett  vezetett jellegű. A szer hatásának az eredményeként a tér-, és idő és a tárgyérzékelés olyan iszonyú erővel fordul át egy teljesen más minőségbe, amitől az énnek az egész világhoz, a nyelvhez és önmagához való viszonya megváltozik. Megrendítő erejű, ahogy ezekről a tapasztalatairól ír.

  "Szegény ördög, sosem láthatta meg a virágcsokrokat, ahogy belülről fakadó fényükben tündökölnek és szinte remegnek annak a jelentésnek a nyomása alatt, amivel feltöltötték őket; ő sosem érzékelhette, hogy az, amit a rózsa, az írisz és a szegfű oly erőteljesen képvisel, tulajdonképpen semmivel sem több és semmivel sem kevesebb annál, ami valójában − a múlékonyság, ami mégis azonos az örök élettel, a folyamatos pusztulást, ami ugyanaz, mint a színtiszta Létezés, egy perccsokor, kivételes hétköznapiság, amelyben valamilyen megfogalmazhatatlan, mégis önmagát magyarázó paradoxon révén fel lehet fedezni minden lét isteni forrását. Tovább néztem a virágokat, és eleven fényükben kezdtem felfedezni a lélegzés minőségileg más, de lényegileg azonos megfelelőjét − egy olyféle légzését, melynek nincsenek ciklikus, önmagát ismétlő fázisai, csupán egy ismétlődő áramlás jellemzi a szépségtől az egyre magasabb szintű szépség felé, a mélytől az egyre mélyebb jelentőség felé. Olyan szavak jutottak eszembe, mint „kecsesség” „megdicsőülés” és nem ok nélkül: a virágok, sok más mellett, éppen ezeket a fogalmakat képviselték."

vagy:

  "S miközben a tér elvesztette trónját, az idő jelentősége is megváltozott; még annyira sem volt fontos, mint a tér. 

− Úgy tűnik, bőségesen van belőle. − Csak ennyit tudtam válaszolni, amikor a kutató megkérdezte, hogyan érzékelem az időt.

Bőségesen van belőle, de hogy pontosan mennyi, az nem számított. Természetesen ránézhettem volna az órámra; de tudtam, hogy ez a szerkezet egy másik, tőlem független univerzumban létezik. Mindaz, amit tapasztaltam és érzékeltem, meghatározhatatlan időtartamú jelenségek sorozata volt, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a jelen folyamatosan létezett, és egy állandóan változó apokalipszisből jött létre."

   "Közben a kutató kérésére elfordultam Cézanne portréjától, és elkezdtem foglalkozni a fejemben lejátszódó folyamattal, mikor lehunytam a szemem. Ezúttal a befelé fordulás meglepően elégtelennek tűnt. A látómezőmet fényes, színes, folyamatosan változó alakzatok töltötték meg, melyek mintha plasztikból vagy zománcréteggel bevont bádogból készültek volna.

− Olcsó − jegyeztem meg. − Triviális. Mint a vásári játékárusok standja.

És ez az egész hitvány kacatság egy zárt, gyűrött univerzumban létezett.

− Mintha egy vásárvilágba kerültem volna − mondtam. − Ócska és hitvány minden.

Ahogy figyelni kezdtem, egyre világosabbá vált, hogy ez a kacathalom valamilyen módon kapcsolatban van az emberi önáltatással, Cézanne arcképével, A. B.-vel a Dolomitok között, ahogy túljátssza kedvenc regényalakját. Ez a kopott vásárvilág valójában az én személyes énem volt; a plasztikkacatok és bádogholmik az én személyes cselekvéseim voltak, melyekkel hozzátettem valamit a világmindenséghez."

  "Egy órával később, tíz mérfölddel arrébb, a Világ Legnagyobb Drogériájában tett látogatás után ismét otthon voltunk, és visszatértem abba a megnyugtató, de nem kielégítő állapotba, amit úgy neveznek, hogy „észnél lenni”."

Az esszét ezekkel a szavakkal zárja:

  "Valószínűtlen, hogy az emberiség valaha is képes lesz megválni a Mesterséges Paradicsomoktól. A legtöbb férfi és nő élete a legrosszabb esetben olyan fájdalmas, a legjobb esetben pedig annyira monoton, sivár és korlátolt, hogy a menekülés vágya, a még ha csupán néhány percig tartó öntranszcendentáció utáni sóvárgás mindig is a lélek fő igényei közé tartozott. A művészet és a vallás, a karneválok és a szaturnáliák, a tánc és a szónoklatok meghallgatása − ezek mindegyike, H. G. Wells szavaival élve: Kapuk a Falon."

Normális vagy

 Gyönyörű az idő és a tegnapi halászléparty után kissé másnaposan üldögélek itt. Bármit, de bármit szívesebben csinálnék, mint hogy a dallistámat csiszolgassam (micsoda pökhendi dicsekvés, hiszen még el sem kezdtem...) a szombati ének vizsgámra. Mumusok ide vagy oda, van valami azért, amiről mégiscsak szeretnék írni, mert ez most aktuális: úgy látszik, 50 éves koromra csak helyrekattannak az életemben a kiugrott fogaskerekek (ha nem is mind, de néhány fontos). 

Nemrég elolvastam dr. Máté Gábor : A sóvárgás démona, illetve most olvasom a Normális vagy c. könyvét. Nem vagyunk mi hozzászokva az ilyen alapos munkához, azt kell, hogy mondjam. Nálunk valahogy a guruk, meg a Besenyő Pista bácsi-féle megmondók sikeresek, meg az ezotériába hajló kellemes léleksimogatók. Erre jön egy családorvos évtizedes addiktiológiai múlttal és elkezdi okosan elmesélni, amit tapasztalt, a korszerű kutatásokkal összevetve. Humánusan. 

Olvasom, olvasom és közben elkezdek vissza-visszaásni az emlékezetemben, közben felidéződik csomó minden, amire én már egyáltalán nem akartam emlékezni. Kicsit, néha meg nagyon fájdalmas, de harag helyett megértés és megbocsátás születik belőle, ahogy szépen a helyére kerülnek a kirakós elemei. Magamat is megértem és magamnak is meg tudok bocsátani, annak a fura kislánynak, aki voltam, meg annak a fiatal lánynak és felnőtt nőnek, aki lettem, a sok értetlenségemet is, hajmeresztő hibákat is. Abból a kicsit torz perspektívából, amivel én szemléltem a világot, már értem, hogy miért nem érthettem, hogyan működik. A hajdan hasznos, mára értelmetlen túlélési taktikák rengeteg szenvedést okoztak. A dac is. A némaság is. A megfelelési kényszer is. A szándékos vakság is. Ezek már csak kacatok. Felnőttem. Vagy valami olyasmi.

És zene ;)

Vad Fruttik: Kegyelem

 

Gyomorsav a nyelőcsőben, szem kipattan

leborul, akár egy mohamedán

Gyógyszerhalom a polcon, egy tablettán fognyom -

anyatej - édes a klonazepám

A wc ben már dúdolja, mint a cigányzenét

hogy megbűnhődte már e nép

Majd a konyhában matat maradék után

A bögrében hűlt tea, felszínén barna celofán.

Az asztalon csíkos tigris szofik, vérpiros szimfóniák

penészes sarokban vázányi műdáliák

Kavargó cigifüst, acetonszagú pára - 

betölti a lakást a tv rizsája

Alumínium egyforintos, meg egy régi kokárda

fehér sávja gépzsírsárga

A nyeremény, amit a fiókból kikotor

némi apró - jobbjában reklámszatyor

rajta a divatos szlogen, ami jól idomul a korhoz:

Dolgozz, hogy fogyaszthass, fogyassz és dolgozz

Mellkasi fájdalom , gyalázkodó feliratok a liftben

"Nincsen hangotok" Hát, hangunk az nincsen

Aluljáró neoncsöve rebben, húgyszag, graffiti

a másnapos szorongást lábon hordja ki 

Kint plakátokra nyomják ki, hogy éppen kit kell utálni

és poszterekről fenyeget a keresztényi szeretet

de tudja, hogy mindjárt véget ér, nemsokára véget

Csörgeti a fémpénzt, fizet , kortyol :

átöleli a szentlélek.

Csörgeti a fémpénzt, fizet, kortyol:

átöleli a szentlélek

Csörgeti a fémpénzt, fizet, kortyol:

átöleli a szentlélek.

Átöleli a szentlélek...

Elcsitítom végre, ami a bensőmben remeg

Ami összeszorít, gyötör, meglapulva fenyeget

Könnyű leszek, tiszta, végezetül meglelem:

nem érdemlem ki, ajándék a kegyelem.

No nos moveran

 Jó rég írtam már ide. (És ez nem is olyan nagy baj...) Aztán tegnap Robi csak teszthallgatásra feltett egy általam már régen hallott lemezt, és most annyira jólesett. Túlzás nélkül mondhatom, hogy zenei nagyfogyasztó vagyok. Sok kedvencem van, és a Spotify, meg a Tidal is sok újdnoságot dobál fel, kicsit el is vagyunk kényeztetve, ez tény. 

Ami mostanra kiment a divatból, hogy egy dal egyszerűen csak egy dal legyen. Valaki kiálljon egy szál gitárral és a tiszta, erős hangján elénekeljen egy dalt, aminek akár jelentése is van. Ezek a dalok egyszerű emberekről és egyszerű érzésekről szólnak, akiknek és amiknek joguk van az élethez.  Anyákról, munkásokról, akiknek nehéz az életük, akik itt-ott eltűntek, akiket megkínoztak, megöltek. 

Engem ez is őrült módon aggaszt: jogokat, amikért nagyon sok ember harcolt, szenvedett, meghalt, hagyunk veszendőbe menni, annyira megszoktuk, hogy vannak. Ma már senki nem harcol, de még csak ellen sem tart: a pénz, a fogyasztás diktatúrája mindent ledózerol. A kényelem és a biztonság illúziója megvett minket kilóra.

De nem is keseregni akartam. A 60-as, 70-es évek semmivel nem volt reménytelibb időszak, mint a miénk. Mekkora durranás lehetett a hippimozgalom a 60-as évek bemerevedett amerikai társadalmában. Minden vadhajtásával, a sok hajmeresztő hülyeséggel együtt is éltető erő volt, értékteremtő, gazdagító hatású. Remélem, nem felejtjük el, hogy milyen erő van a dalban.

Búcsúzóul a 2022-es évtől: 

 

Mézes szivar

 Már napokkal ezelőtt megnéztük, de még mindig újabb és újabb hullámokat ver bennem ez a film. 

Egy libanoni, berber származású, de már Franciaországban született lány története. Az édesanyja valaha szülész-nőgyógyász volt, az apja ügyvéd, mindketten felvilágosult gondolkodásúak, nem vallásosak. A lány éppen egy egyetemi képzésre nyer felvételt: új közeg, új lehetőség, hogy elhajítsa magától a bevándorló lányokról kialakult sztereotípiákat és szabad, modern lányként éljen. Mindeközben szülei finoman már elkezdenek neki férj-jelölteket keresgélni és találkozókat szervezni fiatal libanoni fiúkkal. Csetlés-botlásai az egész családot mély szembenézésre késztetik valódi értékrendjüket illetően: hogyan is valósul meg a gyakorlatban az egyenjogúság, a kölcsönös tisztelet. A tradíciók felülvizsgálata az örökkévalóságért.  

Eric Berne: Emberi játszmák

Ezt olvastam legutóbb. Egy kis gyanakvással, de kíváncsian álltam neki, mert a könyv eredendően 1964-ben jelent meg, mennyire lehet ez aktuális most? Ez a tizedik, átdolgozott kiadás. Berne alapvetően szakembereknek írta, segédletként. Az volt a tapasztalata, hogy a pszichoterápiás munka sok esetben megfeneklik a  résztvevők közötti játszmák miatt. Az volt a célja, hogy a tranzaktív játszmaelemzés eszközeivel segítse a hatékony pszichoterápiás munkát.

Miért tranzaktív? Berne a hospitalizálódott csecsemők és kisgyeremekek példájára utalva azt mondja: a fizikai érintés, a fizikai intimitás egész életünkben alapvető igényünk. 

"Amikor lezárul az anyához fűződő intim kapcsolat időszaka, az ember élete végéig dilemma elé kerül, melyben sorsa és életbenmaradása a tét. A csecsemő-szintű fizikai intimitásnak társadalmi, pszichológiai és biológiai erők állják útját; ugyanakkor soha nem adjuk fel törekvésünket annak elérésére. A esetek többségében kompromisszum születik. Az ember megtanulja, hogy érje be rejtettebb, sőt akár jelképes gondozási formákkal is, egészen addig, míg hogy olykor már az elismerés apró jele is elegendő a számára, ugyanakkor szemernyit sem csökken a fizikai kapcsolat iránti eredendő igénye. " 

Úgy tűnik, hogy a fizikai létezésünk tudata annyira ingatag, hogy örökös visszaigazolást keresünk erre a tényre. ("Ha nem ingerled a gerincagyad, kiszikkad.") Az agy biokémiája szempontjából az számít, hogy a másik ember nyugtázza, hogy vagyunk. Létezünk. Ezért az érintés fogalmát minden olyan aktusra vonatkoztatja, amely a létezésünkben megerősít, még azokra is, amik nem egyértelműen pozitívak.

Az érintések cseréje a tranzakció, ez pedig a társas érintkezés egysége. 

Van még valami, ami kedvez a társas érintkezéseknek: az idő strukturálásának kényszere. Röviden összefoglalva: mit tehetnek az emberek, miután kölcsönösen üdvözölték egymást. 

"Sok ember úgy érzi, nincs kényelmetlenebb dolog, mint az érintkezésben támadt folytonossági hiány, a néma, strukturálatlan időtartam." Az időt rituálékkal, időtöltésekkel, játszmákkal és tevékenységekkel strukturálhatjuk. Értelmet adunk az időnek. 

Bevezeti az én-állapotok fogalmát. Azt írja: "Kitűnik, hogy az emberek időről-időre figyelemreméltó módon változtatnak a magatartásukon, nézőpontjukon, hangjukon, szókincsükön és egyéb viselkedési sajátosságaikon. A viselkedésbeli változásokat gyakran érzelmi eltolódások kísérik. Három én-állapotot különböztet meg: a Gyermeki, a Felnőtt és a Szülőit. 

Röviden:

Szülői: most ugyanabban a lelkiállapotban vagy, mint valamelyik szülőd szokott lenni: úgy reagálsz, ahogy ő reagálna, ugyanolyan kedélyállapotban, ugyanolyan gesztusokkal, szókészlettel, érzésekkel, stb.

Felnőtt: Most éppen autonóm módon, tárgyilagosan értékeled a helyzetet, és előítélet-mentesen fejezed ki a gondolataidat, a benned felemerült problémákat és következtetésket.

Gyermeki: reagálásod módja és mozgatórugója ugyanaz, mint lett volna kisfiú vagy kislány-korodban." 

Egyik se jó vagy rossz, mindenki szokott mindhárom én-állapotában lenni és ezeknek meg is van a funkciója. De azt jó tudni, hogy a kommunikáció addig gördül simán, amíg szint a szinttel társalog. Kivéve a Felnőttet, ami az adu ász és mindkét én-állapottal megtalálja a közös hangot. A játszmák alapjául a duplafenekű, vagy rejtett tranzakciók szolgálnak, amelyekben valamilyen nyereséget akarunk kicsiholni azáltal, hogy a másikat kimozdítjuk a Felnőtt én-állapotából, ami a valóság. 

"A játszma nemegyszer ismétlésekbe bocsátkozó, a felszínen hitelt érdemlő, rejtett indítékú tranakciók ismétlődő készlete." Két ismertetőjegye különbözteti meg az egyszerű időtöltéstől: a rejtett jelleg és a nyereség. 

Ezek után felállít egy játszmatárat a legtipikusabb játszmákból, amikkel mi a hétköznapi életünk során ügyeskedünk: életjátszmák, házassági játszmák, társasági játszmák, szexuális játszmák, alvilági játszmák, játszmák a rendelőben...mindenkire ráhúzza a vizes lepedőt az alkoholistáktól a szociális munkásokon át a pszichiáterekig. Minden játszma külön-külön elemezve cél, dinamika, üzenetek,  és nyereségek szempontjából. Nagyon tanulságos, amit az egymást kiegészítő játszmákról ír: mennyi önigazolás van ezekben, talán ez a legnagyobb nyereség mindegyikben. És egy fejezetet szentel a jó játszmáknak is, amikben ugyan rejtett tranzakció zajlik, de a cél a másik ember nyeresége. A könyv végén arról ír röviden, hogy érhetjük el az autonómiánkat. Ezt szó serint idézem:

"Le kell mondaniazokról az önkényeztető és másfajta jutalmakról, amelyek a "Duzzogó", vagy a "Nagyra nőtt óvodás" játszmából származhatnak. ...Ekkor megérett arra, hogy játszmamentes kapcsolatokat építsen ki és ezen a ponton kibontakoztathatja az autonómiára való képességét."