Ezt olvastam legutóbb. Egy kis gyanakvással, de kíváncsian álltam neki, mert a könyv eredendően 1964-ben jelent meg, mennyire lehet ez aktuális most? Ez a tizedik, átdolgozott kiadás. Berne alapvetően szakembereknek írta, segédletként. Az volt a tapasztalata, hogy a pszichoterápiás munka sok esetben megfeneklik a résztvevők közötti játszmák miatt. Az volt a célja, hogy a tranzaktív játszmaelemzés eszközeivel segítse a hatékony pszichoterápiás munkát.
Miért tranzaktív? Berne a hospitalizálódott csecsemők és kisgyeremekek példájára utalva azt mondja: a fizikai érintés, a fizikai intimitás egész életünkben alapvető igényünk.
"Amikor lezárul az anyához fűződő intim kapcsolat időszaka, az ember élete végéig dilemma elé kerül, melyben sorsa és életbenmaradása a tét. A csecsemő-szintű fizikai intimitásnak társadalmi, pszichológiai és biológiai erők állják útját; ugyanakkor soha nem adjuk fel törekvésünket annak elérésére. A esetek többségében kompromisszum születik. Az ember megtanulja, hogy érje be rejtettebb, sőt akár jelképes gondozási formákkal is, egészen addig, míg hogy olykor már az elismerés apró jele is elegendő a számára, ugyanakkor szemernyit sem csökken a fizikai kapcsolat iránti eredendő igénye. "
Úgy tűnik, hogy a fizikai létezésünk tudata annyira ingatag, hogy örökös visszaigazolást keresünk erre a tényre. ("Ha nem ingerled a gerincagyad, kiszikkad.") Az agy biokémiája szempontjából az számít, hogy a másik ember nyugtázza, hogy vagyunk. Létezünk. Ezért az érintés fogalmát minden olyan aktusra vonatkoztatja, amely a létezésünkben megerősít, még azokra is, amik nem egyértelműen pozitívak.
Az érintések cseréje a tranzakció, ez pedig a társas érintkezés egysége.
Van még valami, ami kedvez a társas érintkezéseknek: az idő strukturálásának kényszere. Röviden összefoglalva: mit tehetnek az emberek, miután kölcsönösen üdvözölték egymást.
"Sok ember úgy érzi, nincs kényelmetlenebb dolog, mint az érintkezésben támadt folytonossági hiány, a néma, strukturálatlan időtartam." Az időt rituálékkal, időtöltésekkel, játszmákkal és tevékenységekkel strukturálhatjuk. Értelmet adunk az időnek.
Bevezeti az én-állapotok fogalmát. Azt írja: "Kitűnik, hogy az emberek időről-időre figyelemreméltó módon változtatnak a magatartásukon, nézőpontjukon, hangjukon, szókincsükön és egyéb viselkedési sajátosságaikon. A viselkedésbeli változásokat gyakran érzelmi eltolódások kísérik. Három én-állapotot különböztet meg: a Gyermeki, a Felnőtt és a Szülőit.
Röviden:
Szülői: most ugyanabban a lelkiállapotban vagy, mint valamelyik szülőd szokott lenni: úgy reagálsz, ahogy ő reagálna, ugyanolyan kedélyállapotban, ugyanolyan gesztusokkal, szókészlettel, érzésekkel, stb.
Felnőtt: Most éppen autonóm módon, tárgyilagosan értékeled a helyzetet, és előítélet-mentesen fejezed ki a gondolataidat, a benned felemerült problémákat és következtetésket.
Gyermeki: reagálásod módja és mozgatórugója ugyanaz, mint lett volna kisfiú vagy kislány-korodban."
Egyik se jó vagy rossz, mindenki szokott mindhárom én-állapotában lenni és ezeknek meg is van a funkciója. De azt jó tudni, hogy a kommunikáció addig gördül simán, amíg szint a szinttel társalog. Kivéve a Felnőttet, ami az adu ász és mindkét én-állapottal megtalálja a közös hangot. A játszmák alapjául a duplafenekű, vagy rejtett tranzakciók szolgálnak, amelyekben valamilyen nyereséget akarunk kicsiholni azáltal, hogy a másikat kimozdítjuk a Felnőtt én-állapotából, ami a valóság.
"A játszma nemegyszer ismétlésekbe bocsátkozó, a felszínen hitelt érdemlő, rejtett indítékú tranakciók ismétlődő készlete." Két ismertetőjegye különbözteti meg az egyszerű időtöltéstől: a rejtett jelleg és a nyereség.
Ezek után felállít egy játszmatárat a legtipikusabb játszmákból, amikkel mi a hétköznapi életünk során ügyeskedünk: életjátszmák, házassági játszmák, társasági játszmák, szexuális játszmák, alvilági játszmák, játszmák a rendelőben...mindenkire ráhúzza a vizes lepedőt az alkoholistáktól a szociális munkásokon át a pszichiáterekig. Minden játszma külön-külön elemezve cél, dinamika, üzenetek, és nyereségek szempontjából. Nagyon tanulságos, amit az egymást kiegészítő játszmákról ír: mennyi önigazolás van ezekben, talán ez a legnagyobb nyereség mindegyikben. És egy fejezetet szentel a jó játszmáknak is, amikben ugyan rejtett tranzakció zajlik, de a cél a másik ember nyeresége. A könyv végén arról ír röviden, hogy érhetjük el az autonómiánkat. Ezt szó serint idézem:
"Le kell mondaniazokról az önkényeztető és másfajta jutalmakról, amelyek a "Duzzogó", vagy a "Nagyra nőtt óvodás" játszmából származhatnak. ...Ekkor megérett arra, hogy játszmamentes kapcsolatokat építsen ki és ezen a ponton kibontakoztathatja az autonómiára való képességét."
