Erdély

Már második hete gondolkozom rajta, mit is írjak erről a kirándulásunkról. Talán ha elkezdem megfogalmazni, ami bennem kavarog, le is ülepedik. A viszonyom Erdélyhez eléggé ellentmondásos és némi zavarral, meg kollektív lelkiismeret-furdalással terhes. A kollektív lelkiismeret-furdalás és zavar oka bennem az a sok beszámoló, amit a rendszerváltás körül hallottam az erdélyi vendégszeretetről. Az a benyomásom alakult ki, hogy zabálni járnak ki a népek egy olyan országba, ahol sokkal nehezebb az élet, mint nálunk és ez végtelenül kínos érzésekkel tölt el azóta is. 

Az, hogy egy román lej pillanatnyilag 80 Ft, nem jelenti azt, hogy a kisemberek számára könnyebb ott az élet, mint nálunk. Az ottaniakkal beszélgetve egy, a miénknél is mostohább ellátórendszer képe rajzolódik ki előttem, ahol csak családi, kisközösségi összefogással működhet az élet. Nem tudom, a városokban mi van, én a vidéki életet láttam. És senki nem panaszkodott, ez ott nem szokás! 

Nagyon szorgosak ott vidéken, végtelennek tűnik a teherbírásuk. A feladat osztja be az időt, nem az ember. A gyerekek tisztelettudóak és egyszerre nagyon önállóak,  ez egy olyan kettősség, ami nálunk nagyon ritka. A társadalom nagyon patriarchális és szilárdnak tűnik, egészen más világ, mint nálunk. Időutazás.

Milyen is volt? A táj dús volt, termékeny, és nagyon gusztusos. Ami persze csalóka, mert ebben a bőségben nagyonis meglátták a szépet az olasz, holland gazdák: otthon a laptopjaikról nézegetik, hogyan fejlődnek a szép kis borjacskáik a gulyákban, szoros a kontroll. Innen viszik ki az olasz éttermek asztalaira a kövér legelőkön legeltetett, jóízű marhákat. Egy török üzeletember egyszer megkóstolta a zetelakai tejből főzött fagyit, azóta onnan viszik ki azt is: helyben csak egy fagyizóban ehetnek belőle a falubeliek. A helyi cukrászdában a pohárkrémben olyan zsíros, sárgás színű tejszínhab volt a pohárkrém tetején, amilyet gyerekkorom óta nem láttam. A szántók, legelők évente háromszor EU-s pénzből lekaszálva: olyan a táj a mezőgazdasági területeken, mint Toscanában, csak rendesebb. Megnyugtatóan nagyon a távolságok: jólesett végigjártatni a szemünket ezeken a tájakon és talán ezért hamar rá is állt a lábunk a hosszú túrákra. És még alig voltunk valahol! Kedvencem, a Békás-szoros környékére most el se jutottunk. (Ami késik, nem múlik.)

Végig ott lebegett előttünk a függetlenség, az ellenőrzihetetlenül távol, isten háta mögötti hely,  a saját törvényei szerint működő világ illúziója, ami alól nehéz volt kivonni magunkat. Úgy éreztük, hogy ide nem ér el a covid, a gazdsági válság, ez egy védett kis édenkert. Illúzió tudom, de a furfangos székely emberekből bármit kinézek.

Vasárnapra

 Éppen ehhez a csendes, napos vasárnap reggelhez illik ez a finom kis jazz. Beragyogja a szívemet. 

Stephen King: Az írásról

A megfilmesített történeteit nem vagyok képes végignézni, annyira frászos vagyok, ezért egy könyvét se olvastam még. Ez az első! És remek.

"David bátyám abban az évben átugrotta a negyedik osztályt, engem viszont kivettek az iskolából. Anyám és az iskola egyetértettek abban, hogy túl sokat hiányoztam az első osztályban; ősszel újra kezdem, ha az egészségem engedi.

Annak az évnek a nagy részét ágyban vagy szobafogságban töltöttem. Megközelítőleg hat tonna képregényt olvastam végig, Tom Swifttel és Dave Dawsonnal kezdve (utóbbi a II. világháború hős pilótája volt, akinek a gépe mindig „a propellerével kapaszkodott föl a magasba”), majd eljutottam Jack London vérfagyasztó állattörténeteiig. Közben valamikor elkezdtem írni a saját meséimet. Az alkotást az utánzás előzte meg; a Combat Casey képregényeket szóról szóra lemásoltam kis táblácskámra, néha kiegészítettem saját megjegyzéseimmel, ha szükségét láttam. „Letelepedtek a tanyaház nagy, huzagos szobájában”, ilyesmiket írhattam, amíg egy-két évvel később föl nem fedeztem, hogy más a huzatos, mint a huzagos. Emlékszem, ekkortájt meg voltam győződve róla, hogy a részeges azonos a részletessel, a kurva valami nagyon magas nő lehet, a kurafi pedig nyilván kosárlabdázó. Amikor az ember még csak hatéves, sokkal kevesebb az életében a korlát.

Idővel megmutattam anyámnak ezeket a hibrideket, ő pedig el volt bűvölve. Emlékszem kicsit meglepett mosolyára, mintha el se tudná hinni, hogy az egyik gyereke ilyen okos – sőt valóságos csoda! Még sosem láttam az arcán ezt az imádni való kifejezést, legalábbis velem kapcsolatban.

Megkérdezte, hogy a történetet én találtam-e ki, mire kénytelen voltam bevallani, hogy javarészt a képregényfüzetből másoltam ki. Csalódottnak látszott, és ez jelentősen apasztotta az örömömet. Végül visszaadta a táblácskát. – A magad fejéből írjál, Stevie -mondta. – Ezek a Combat Casey füzetek olyan szemetek – mindig kiverik valakinek a fogát. Lefogadom, ennél többre vagy képes. írd meg a saját történetedet."

Weöres Sándor: Örök pillanat

 

Mit málló kőre nem bizol:

mintázd meg levegőből.

Van néha olyan pillanat

mely kilóg az időből,

 

mit kő nem óv, megőrzi ő,

bezárva kincses öklét,

jövője nincs és multja sincs,

ő maga az öröklét.

 

Mint fürdőző combját ha hal

súrolta s tovalibbent –

így néha megérezheted

önnön-magadban Istent:

 

fél-emlék a jelenben is,

és később, mint az álom.

S az öröklétet ízleled

még innen a halálon.

Chuck Palahniuk: Cigányút

 A Kortárs irodalom kurzuson tette fel az előadó az ajánlott könyvek listájára. Hm, ugyanaz írta, aki a Harcosok Klubját...gondoltam, belenézek, mi bajom lehet. Pár oldal után válaszút elé állított, folytatom-e. Volt az elején valami kicsit erőltetetten közönséges, valami orrfacsaróan penetráns hatása a szövegnek. Fertelmes - ez a szó jutott eszembe, ahogy olvastam, de valahogy bíztam benne, hogy megéri. Két szenvedélybetegről szól, meg úgy általában a függőségekről és arról a kínkeserves útról, amivel egy fenntartható élet kialakítása jár. Meg még nagyon sokmindenről: a szülő-gyermek viszonyról, a barátságról, a dacról, mint zsákutcáról. Komolyan elgondolkodtatott arról, hogy amit barátságnak nevezünk, az néha nem egyenrangú kapcsolat, csak annak az igényünknek a kielégítése, hogy valaki számára fontosak, nélkülözhetetlenek legyünk, megváltók, akit naponta imádni kell. Fontoskodás, a létünk igazolása.

...

"Ott vannak azok a helyszínen kapható szexterápiás kézikönyvek, bennük amit csak tudni akartál a dugásról, de gőzöd se volt, hogy láss hozzá. Természetesen csak azért írják le az összes fogást, hogy kideríthesd, valóban szexmániás vagy-e. Akár azok a kérdéssorok, amelyeknél „ha igazak Önre az alábbi állítások, forduljon szakemberhez”. A praktikus ötletek tárházai.
Kivágja Ön a bélést a fürdőnadrágjából, hogy átlátsszon a pénisze?
Előfordul, hogy nyitott sliccel beszélgetést színlel egy telefonfülkében, hogy szétnyíljon a ruhája, és kiderüljön, nem visel alsóneműt?
Szokott Ön hiányos ruházatban nyilvános helyen sportolni, hogy ezzel szexuális partnereket szerezzen?
Válaszom ezekre a kérdésekre: Most már igen!"

Kassai kirándulás

    Már jó régóta vetődik fel bennünk időről-időre, hogy kicsit önállóbban kellene már utazgatnunk, de valahogy mindig halogattuk. Óvatos duhajként valami könnyen megközelíthető helyet kerestünk, ami legalább az egyikünknek némiképp ismerős, így esett a választásunk Kassára. Ez olyan kint is vagyok, bent is vagyok érzés, mert sokan beszélnek magyarul, meg hát az félig-meddig a miénk ugyebár, legalábbis a múltbarévedős fantáziáinkban. Legyen Kassa, az jó lesz. 

  Laciék gyerekkorukban sokszor voltak itt, nagyon jó emlékek kötik ide, pontosabban a Tátrához. Szerencsére úgy esett, hogy a három lány közül Zsófi éppen ráért és volt is kedve elkísérni minket. Én az ilyen együtt töltött időkre mindig nagy ajándékként tekintek, nemsokára úgyis elsodorja őt is az Élet és vele is csak hébe-hóba találkozgatunk majd, mint a többiekkel. Jól van az úgy persze, de azért...

  Egy kis vonatozás után megérkeztünk Kassára. A pályaudvarról kilépve egy kis hídon keresztül rögtön a szépbe lépünk. Most itt hosszan taglalhatnám, amit az útikönyvekben és a prospektusokban úgyis el lehet olvasni, de nem fogom. Sokkal jobban csinálják a hozzáértők. 

   Amit soha nem fogok elfelejteni: a vonatállomástól elindulok a főutca felé, két ház között felbukkan a Szent Erzsébet katedrális tornya és beleborzongok, mert érzem, hogy ez valami nagyon szép lesz. És sokkal, de sokkal szebb, mint amire számíthattam, de ez az a fajta szépség, mikor kívülről is pontosan tudom, hogy belül is egy csomó meglepetés lesz. Nem lehet másmilyen. (És a hazautazásunk napján, mikor beosontunk, kiderült, hogy így is van.) Nekem nincs tehetségem, se felszerelésem, hogy a látványt fotókkal visszaadhatnám, és talán jobb is ez így.

Mi volt még emlékezetes Kassán? Ez az úr egy háztető ormán, ahogy kalapot emel a járókelők felé: 

Meg a sok magyar emlék, rendben tartva. 

A hangulatos óváros. A széles utca, aminek az egyik oldala a hangulatos óváros, a másik oldala egy fasorral elválasztva a el a szerteszét tagelt, szegényes házsor.

A pravoszláv papok a pályaudvaron, akik a sokszor gyerekekkel magukra maradt nőkre vigyáznak a pályaudvaron, de hálás voltam most értük. 

A körülöttük ólálkodó hiénák. 

Aztán, hogy mulattak rajtunk a boltosok időnként, akik értettek és beszéltek magyarul, de megvárták, mit szerencsétlenkedünk és csak a végén árulták el. (Mi ezen nevetünk persze.) a kalauzok és a jegypénztárosok viszont szuper kedvesek és segítőkészek voltak!

Nem ittunk rossz kávét sehol és a pohár vizet se felejtették el. 

Húsleves a Med Malinában.

Aztán a Tátra, hű, ez nagyon emlékezetes volt. Jópárszor át kellett szállnunk és a csatlakozás mindig patent volt. Lehet napijegyet is venni, és akkor még egyszerűbb utazás. Nem a legmodernebb szerelvények, de ezek között az egyszerűnek semmiképp nem mondható körülmények között is teljesen problémamentes volt az átszállás. Egy kis retro báj:

Ez nem hibásodik meg...

Aztán ahogy kapaszkodik a szerelvény felfelé és ráfordul a havas hegycsúcsokra. Ezekkel engem kilóra meg lehet venni, mindig megdobban a szívem a Balatontól is, mikor először pillantom meg. A tapadós hó Strbában, a Csorba tó jegén a hógolyózás. És szűzhó, de rengeteg. Micsoda pazar látvány volt! Két nap tömény szépség. De jó volt.

Mámor

"Rúgjatok be, szakadatlanul. Minden ebben van: ez az egyetlen kérdés. - Hogy ne érezzétek az Idő rettentő súlyát, mely vállatokat töri és a föld felé görnyeszt: be kell rúgnotok, szüntelenül. Csakhogy mivel? Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik. De rúgjatok be. És ha néha, egy palota lépcsein, egy árok zöld füvén, szobátok komor magányában felébredtek, mikor már csökkent vagy eltűnt a mámor, kérdezzétek meg a széltől, hullámtól, a csillagtól, a madártól, a toronyórától, mindattól, ami eltűnt, mindattól, ami sóhajt, mindattól, ami tovaring, mindattól, ami dalol, mindattól, ami beszél, kérdezzétek meg, hogy minek az órája van itt; és a szél, a hullám, a csillag, a madár, a toronyóra majd azt feleli nektek: - Itt az óra, hogy berúgjatok! Hogy ne legyetek marcangolt rabszolgái az Időnek, rúgjatok be; rúgjatok be, szüntelenül! Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik."

Baudelaire