Kassai kirándulás

    Már jó régóta vetődik fel bennünk időről-időre, hogy kicsit önállóbban kellene már utazgatnunk, de valahogy mindig halogattuk. Óvatos duhajként valami könnyen megközelíthető helyet kerestünk, ami legalább az egyikünknek némiképp ismerős, így esett a választásunk Kassára. Ez olyan kint is vagyok, bent is vagyok érzés, mert sokan beszélnek magyarul, meg hát az félig-meddig a miénk ugyebár, legalábbis a múltbarévedős fantáziáinkban. Legyen Kassa, az jó lesz. 

  Laciék gyerekkorukban sokszor voltak itt, nagyon jó emlékek kötik ide, pontosabban a Tátrához. Szerencsére úgy esett, hogy a három lány közül Zsófi éppen ráért és volt is kedve elkísérni minket. Én az ilyen együtt töltött időkre mindig nagy ajándékként tekintek, nemsokára úgyis elsodorja őt is az Élet és vele is csak hébe-hóba találkozgatunk majd, mint a többiekkel. Jól van az úgy persze, de azért...

  Egy kis vonatozás után megérkeztünk Kassára. A pályaudvarról kilépve egy kis hídon keresztül rögtön a szépbe lépünk. Most itt hosszan taglalhatnám, amit az útikönyvekben és a prospektusokban úgyis el lehet olvasni, de nem fogom. Sokkal jobban csinálják a hozzáértők. 

   Amit soha nem fogok elfelejteni: a vonatállomástól elindulok a főutca felé, két ház között felbukkan a Szent Erzsébet katedrális tornya és beleborzongok, mert érzem, hogy ez valami nagyon szép lesz. És sokkal, de sokkal szebb, mint amire számíthattam, de ez az a fajta szépség, mikor kívülről is pontosan tudom, hogy belül is egy csomó meglepetés lesz. Nem lehet másmilyen. (És a hazautazásunk napján, mikor beosontunk, kiderült, hogy így is van.) Nekem nincs tehetségem, se felszerelésem, hogy a látványt fotókkal visszaadhatnám, és talán jobb is ez így.

Mi volt még emlékezetes Kassán? Ez az úr egy háztető ormán, ahogy kalapot emel a járókelők felé: 

Meg a sok magyar emlék, rendben tartva. 

A hangulatos óváros. A széles utca, aminek az egyik oldala a hangulatos óváros, a másik oldala egy fasorral elválasztva a el a szerteszét tagelt, szegényes házsor.

A pravoszláv papok a pályaudvaron, akik a sokszor gyerekekkel magukra maradt nőkre vigyáznak a pályaudvaron, de hálás voltam most értük. 

A körülöttük ólálkodó hiénák. 

Aztán, hogy mulattak rajtunk a boltosok időnként, akik értettek és beszéltek magyarul, de megvárták, mit szerencsétlenkedünk és csak a végén árulták el. (Mi ezen nevetünk persze.) a kalauzok és a jegypénztárosok viszont szuper kedvesek és segítőkészek voltak!

Nem ittunk rossz kávét sehol és a pohár vizet se felejtették el. 

Húsleves a Med Malinában.

Aztán a Tátra, hű, ez nagyon emlékezetes volt. Jópárszor át kellett szállnunk és a csatlakozás mindig patent volt. Lehet napijegyet is venni, és akkor még egyszerűbb utazás. Nem a legmodernebb szerelvények, de ezek között az egyszerűnek semmiképp nem mondható körülmények között is teljesen problémamentes volt az átszállás. Egy kis retro báj:

Ez nem hibásodik meg...

Aztán ahogy kapaszkodik a szerelvény felfelé és ráfordul a havas hegycsúcsokra. Ezekkel engem kilóra meg lehet venni, mindig megdobban a szívem a Balatontól is, mikor először pillantom meg. A tapadós hó Strbában, a Csorba tó jegén a hógolyózás. És szűzhó, de rengeteg. Micsoda pazar látvány volt! Két nap tömény szépség. De jó volt.

Mámor

"Rúgjatok be, szakadatlanul. Minden ebben van: ez az egyetlen kérdés. - Hogy ne érezzétek az Idő rettentő súlyát, mely vállatokat töri és a föld felé görnyeszt: be kell rúgnotok, szüntelenül. Csakhogy mivel? Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik. De rúgjatok be. És ha néha, egy palota lépcsein, egy árok zöld füvén, szobátok komor magányában felébredtek, mikor már csökkent vagy eltűnt a mámor, kérdezzétek meg a széltől, hullámtól, a csillagtól, a madártól, a toronyórától, mindattól, ami eltűnt, mindattól, ami sóhajt, mindattól, ami tovaring, mindattól, ami dalol, mindattól, ami beszél, kérdezzétek meg, hogy minek az órája van itt; és a szél, a hullám, a csillag, a madár, a toronyóra majd azt feleli nektek: - Itt az óra, hogy berúgjatok! Hogy ne legyetek marcangolt rabszolgái az Időnek, rúgjatok be; rúgjatok be, szüntelenül! Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik."

Baudelaire

Polcz Alaine: Együtt az eltávozottal

Aktuális a téma és ez egy igazán jó könyv. Nagyon szeretem Polcz Alaine-t és van valami vígasztaló  abban az elképzelésben, ami szép lassan kibontakozik a több évtizednyi tapasztalatból, összeszedett tudásból. És van valami kissé komikus és egyben szerethető abban, hogy eginkább ezt féltjük, hogy ez semmisül meg belőlünk: az emlékeink, a szokásaink, a kis hülyeségeink, érzelmeink, a mi kis lomjaink, amik a számunkra kincsek. Az örökkévaló, nemes, az egyetemesből kihasított és oda visszatérő részünk ehhez képest smafu. 

 "Képzeljünk el egy nyúlketrec nagyságú, négyszögekből forrasztott drótkalitkát - ez a Faraday-kalitka. A panelházak betonszerkezetének hálózata tulajdonképpen Faraday-kalitka, és hat a benne lakók gondolkozásmódjára. ...Érzékelésünk, gondolkozásunk, képzeletünk alakulását gátolja a betonház Faraday-kalitkája. 

Fölteszem magamban a kérdést: vajon nem a testünk-e az a Faraday-kaliltka, amely átengedi, vagy leárnyékolja a hullámokat?

Az összefonódást az élők és holtak között a vallások mindig is próbálták különböző szertartásokkal a maguk módján, a maguk nyelvén, a maguk megismerési szintjén, a maguk szimbólumrendszerével magyarázni, engedni vagy tiltani.

Arról, hogy a psziché a testtől elválva tovább él, több támpontunk is van, nemcsak különböző vallásokból, tapasztalatokból, hanem halálköeli élményekből is. Láttuk, hogy a beszámolók, azok verifikálása, összevetése a valóságos történésekkel azt mutatják, hogy a psziché képes létezni a testen kívül, mikor  néma EEG-t találunk, tehét az érzékszervi érzékelés, a testhez kötött gondolkodás kizárt. A keringés leállt, a szív megállt. 

A következő kísérletre szoktam hivatkozni: egy amerikai agysebésznek az volt a felfogása, hogy mindezt agyfiziológiai történések szabják meg, hogy a halálközeli élmény a képzelet működése, hallucináció következménye. Ennek bizonyítására a következő kísérletet végezte el: néhámy közepesen képzett egészségügyi dolgozót beültetett a műtőbe, akiknek nem volt más dolguk, mint megfigyelni, majd elmondani, mi történt a műtét alatt. A kikérdezett megfigyelők jegyzőkönyveit kiértékelték: átlag hatvan százalékos pontossággal tudták elmondani, mi történt a műtét alatt. (A műtét alatt sokminden történik, z aneszteziológus munkájától a sebész, a gépek működéséig, a fizikai tevékenységtől az egymás közt váltott szavakig. Jegyzőkönyvbe vették és kiértékelték annak a beszámolóját is, aki átesett a halálközeli élményen: tehát, ahol egyértelműen néma volt az EEG, nem működhettek az érzékszervek, sem a gondolkodás, és vissza tudtákhozni az életbe. Utóbbiak kilencven százalékos pontossággal tudták elmondani, mi történt a műtőben, sőt azt is, ami a műtőn kívül történt. Tehát amikor a mai tudományos eszközökkel egyértelműen kizárjákaz érzékszervi érzékelést, az a testen kívül mégis képes működni, és az érzékelés, memória, megfigyelés és koncentrálás - a megjegyzés és az események visszaadása - sokkal pontosabb, szélesebb körű, mint a testen belül. 

Vagyis a testen kívül sem fal, sem a gondolkodás zártsága nem érvényesül, tehát a "lélek" érzékeli, hallja, ami bent és kint történik. A gondolatokat is tudja fogni, és mindezeket pontosan vissza tudja adni. Ez mindenképp arra enged következtetni, hogy a testen kívül sokkal szabadabb a lélek, hogy fal, távolság nem jelent akadályt, mások gondolatait, ki nem mondott szavait tudja fogni, érteni. Ha ez érvényes, akkor joggal feltételezhetjük, hogy a halál bekövetkezte után is fennáll.

....

Gondolom, ez azt jelenti, hogy az ember egy bizonyos megkötözöttségből, határok közé szorítottságból kiszabadulva más, sokkal tágasabb, sokkal szélesebb, sokkal magasabbrendű megismerésre képes.

...

Kapcsolatunk az eltávozottal nem azt jelenti-e, hogy az eltávozott a saját élményvilágával lép át a teljességbe? ... Az én tapasztalatom, elképzelésem és hitem szerint az eltávozó és az itt maradott, egyik a másikat segítheti, gátolhatja, visszatarthatja. És mind a kettőnek szüksége van olyan útra, amivel fölszabadul. Annak is, aki elment, annak is, aki itt marad. "

Frank McCourt: Tanárember

 

Folytatólagosan ezzel szórakoztatom magam a holtidőkben, zseniális! Mindenképpen megszerzem nyomtatott formában is.

Jóga

   Kisebb-nagyobb szünetekkel 2016 óta járok Vikihez jógázni. A Szarvascsárda téren volt egy igazi retro edzőterem jó nagy terekkel, ósdi gépekkel, rettenet légkondival és érdekes közönséggel. Viszont hihetetlenül kedvező árú volt a havibérlet, sőt: volt egy ún. páros bérlet, ami meg igazán nevetségesen olcsó volt. Ezzel a bérlettel a teljes nyitvatartási időben az egyéni edzésen túl minden csoportos órán részt lehetett venni ingyenes szaunahasználattal. Az nem fogyott le, aki nem akart. 

   Láttam én a jógás csapatot, mindig a mi edzésünk után özönlöttek be a terembe, de nem éreztem, hogy annyira nekem való lenne. Edzés után gyors zuhany és húztam be a szaunába lazítani. 

   A testedzés és a testem határainak örökös feszegetése mámorító érzéssel töltött el, de hol itt feszült, hol ott húzódott, és nem nagyon tudtam, mit csináljak. Az a pár perces nyújtás, ami az edzés végén volt, nem sokat ért. Aztán egyszer kíváncsiságból ottmaradtam jógán. Mit árthat? Hát kb. meghaltam. Akkor még nem tudtam, hogy Viki amúgy tesitanár és fociedző is, nála nincs kecmec. Akkor tudtam meg, hogy a jógagyakorlatok nem arról szólnak, hogy egyszercsak megtanulom és szépen végigcsinálom: mindig húzok egy kicsit rajta, mindig egy icipicit kijjebb tolom a határaimat. Aztán másnap azt veszem észre, hogy a régi állapotom és a végsőkig kifeszített között ott van egy ruganyosabb, fiatalosabb állapot. Úgyhogy sokáig így jártam: leedzettem egy jó kemény csoportos órán és mentem meghalni jógára. Elmúltak a feszülések és látványosan elkezdett javulni a teljesítményem a többi edzésen is. (Meg voltak még egyéb nemvárt hatásai is, pl. máshogy kezdtem tekinteni az életemben felmerülő kényelmetlenségekre, lehetetlennek tűnő feladatokra. Vagy pl. a páros gyakorlatok hatására elkezdtem megbízni másokban.)

    Pár éve sajnos bezárták azt a termet, aztán jött a pandémia, online órák - hát azokkal én nem tudtam mit kezdeni. Leszoktam a jógáról. Aztán megint járni kezdtem, heti egyszer, már egy másik helyre, de ugyanúgy Vikihez.

   Hazafelé mindig sétálok ebben a finom, friss hidegben, sokszor csillagos ég alatt. Tegnap óra után ballagva azon gondolkoztam, hogy Viki nem is tudja, hogy tavaly, mikor kishíján elváltunk és nekem új lakást kellett keresnem, milyen súllyal esett latba a lakóhelyválasztásnál, hogy az óráira el tudjak járni. Vontam egy kb. 1,5 km-es kört a kis edzőteremtől, ahová csak az ő órái miatt jártam és azon belül keresgéltem. Néha milyen sokadrangúnak tűnő szempontok bizonyulnak sziklaszilárdnak.

Teljes búcsú

Tegnap olvastam egy blogban a teljes búcsúról, ahol úgy írták le: a gyónás, mikor törölsz egy fájlt a számítógépedről, a teljes búcsú pedig, amikor a lomtárat is kiüríted. Sokat gondolkozom azon, hogy milyen feltételek szükségesek ember és ember közötti teljes búcsúhoz. Jobb a bosszú ördögi köréből kivonódni, egyrészt azért, hogy élhessük az életünket és ne ragadjunk a múltban, másrészt mert az ember ezt nem tudja jól csinálni: vagy túlkapások, vagy ami még rosszabb: valami ócska, kicsinyes bosszú lesz belőle. Ezért, és mert nagy szükségem van a nyugalomra, meg kicsit gyáva is vagyok, nem vagyok bosszúálló, de a neheztelés sokszor bennem is nehezen oldódik fel. Az a baj, hogy még ez is mérgezi a lelket. A teljes búcsú, az igazán segítene. 

   Ma a véletlen egy fura bácsi mellé sodort a vonaton. Rögtön udvarolni kezdett, csak hogy beszélgessünk. Ezt ismerem. Valaha jólöltözött és házas ember lehetett: tweedzakó, pecsétes ing, gyapjúszövet nadrág, a kasmírsáljáról félig lelógott a cimke. Vonalzó fölött egyenesre nyisszantott bajusza fölé durcásan biggyesztette a viseltes maszkot. Keresztrejtvényt fejtett és félhangosan motyogva a kérdést rámpillantgatott, mint aki tőlem várja a megfejtést. A telefonomba temetkeztem, mert éreztem, hogy baj lesz. A beszélgetésünk akkor kezdődött, mikor kiderült, hogy rossz vonatra szálltam, a szobi zónázóra, ami éppen akkor indult, mint az enyém, csak teljesen máshová. Azonnal lecsapott és elkezdett mesélni nekem a könyvről, amit ő írt és jelentetett meg. Az ilyen sorsszerű egymás mellé sodródások mindig kíváncsivá tesznek, úgyhogy kicsit hallgattam a rögtönzött kiselőadását.

    Azt mondta: A vallás is ugyanúgy axiómákra épül, mint a matematika. A vallás esetében ilyen axióma, hogy szeresd ellenségedet. És innen egy hosszú és cizellált elődás következett arról, hogy miért nem kell ezt szó szerint venni és miért nagy könnyebbség ez a számára. Csak szórta, szórta a lábam elé a gyöngyeit, és ezek nem voltak ám butaságok: mesteri kifogásai voltak egy művelt embernek, akit bánt, hogy nem tudja szeretni az ellenségeit. Az egész eszmei felépítmény nagyon érdekes volt, és idézett egy jó mondatott egy francia írótól, amit a Google sem ismer, ez különösen üdítő volt. Valami ilyesmi: a világ olyan gyorsan változik, hogy minden reggel nosztalgiával emlékszünk vissza tegnapi ellenségeikre. 

Érdekes volt.

The Goat Rodeo

 Szomorú nap volt, de itt egy kis zene a kedves Yo-Yo Mával. Az egész album nagyon jó!