Tízkönyv

Mika Waltari: Szinuhe

Sokat gondolkodtam, mi legyen az első könyv. Azért esett erre a választásom, mert ezzel a regénnyel történt a beavatásom ennek a fantasztikus írónak a világába, aki a hőseit nem kímélve utaztatott korokon és földrészeken át.

Faludy György: Pokolbéli víg napjaim

Bárhová vetne a Sors, biztosan magammal vinnél egy példányt ebből a könyvből, mert egy vallomás arról, hogy a gondolkodás és a kultúra nemcsak élvezetet ad, hanem a túlélést jelenti a legreménytelenebb helyzetekben is. És persze mert kalandos és humoros is.

A lakoma :  a görög-latin próza mesterei

Szórakoztató, kicsit pikáns, kicsit filozofikus. Igazi nagyágyúk abból a korszakból, mikor még megfért egymás mellett a boldogság és az ész.

Mihail Zoscsenko: Limonádé

Karcolatok a szovjet mindennapok groteszkjeiből. Tömör, közvetlen hangvételű, meredek és nem bánik szűkmarkúan a humorral. Zseniális és ismét egyre aktuálisabb sajnos.

Hankiss Elemér: Az emberi kaland

Az egyik leghumanistább nézőpontból megírt könyv, amit valaha olvastam. Alapjaiban változtatta meg a világképemet, tanított meg szeretni a sorsomat, jószerencsémet, hogy embernek születhettem.

Lion Feuchtwanger: Jud Süss

Ez volt az első könyv, amit Feuchtwangertől olvastam, némileg kétkedve, előítéletesen. De a pontossága, amit talán kíméletlenségnek is nevezhetnénk, megvett.

Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

Mit is mondhatnék? A filmmel ellentétben elsősorban nem szerelmi történet (bár az se lenne baj). Könyv arról, hogy lehet egy magunk választotta sorsot úgy szépen megélni, hogy közben kiderül: köszönőviszonyben sincs azzal, amit vártunk. Újra- és újraolvasom.

Világszép népmesék

Szerény borító mögött káprázatos válogatás európai és európán kívüli népek legszebb meséiből. Nincs agyonillusztrálva, hagy teret a képzeletnek.

Tóth Krisztina: Pixel

Egy viszonylag újkeletű szerzemény. Az írónőtől olvastam jót is, kevésbé jót is, ez a könyve egyszerűen remek. A novelláskötet úgy van felépítve, hogy a novellái egy-egy sorsot jelenítenek meg, és ahogy haladunk a könyvben, úgy derül ki, hogy mind összekapcsolódik valahogy és végül összeáll a kép.

Sylvia Plath: Az üvegbúra

Elsősorban azért volt meghatározó könyvélményem, mert olyan messze állt attól a felszépített világtól, amihez az addig olvasott írónőktől hozzá voltam szokva. A saját pszichózisba csúszásán keresztül hitelesen és érzékletesen mutatja be az ötvenes évek amerikai közegét, az amerikai álom mögötti felszínességet és ürességét, amire egy érzékeny, tehetséges fiatal nem tud igent mondan

Ez nem a 10 kedvenc könyvem, inkább úgy mondanám: 10 meghatározó olvasmányélményem. 

Felkészülés meghatározhatatlan ideig tartó együttlétre

A metróban láttam a plakátjait, félig zsibbadtan kúszott be az agyamba a tény, hogy megint készült egy magyar szerelmesfilm. A Testről és lélekről után elkezdtem hinni abban, hogy ilyen is van. Aztán lassan elkezdtek írogatni a filmről.

Jó korán érkeztem a moziba. Van egy-két hülye kis nosztalgiám, például szeretem a kis mozikat, a jegypénztárakat, ha tehetem, nem online veszek mozijegyet. Leültem a jegypénztárral szemközti kanapéra, ott lazítottam és figyeltem az embereket, mikor elkezdtek szállingózni. Mind azt mondta: Kérek egy jegyet a Felkészülés egy öööööööö.... a maszkomba bazsalyogva mulattam rajta, mert hát én is pont így vettem jegyet.  Sejtettem, hogy nem leszünk sokan, de azért meglepett, hogy csak nyolcan ültünk végül a teremben. 

A film történetének a kiindulópontja nagyjából annyi, hogy egy amerikában élő sikeres, fiatal, magyar idegsebész lány egy konferencián megismerkedik egy Budapesten élő sikeres, magyar, nem annyira fiatal idegsebésszel. Megegyeznek, hogy egy év múlva Budapesten, a Szabadság híd pesti hídfőjénél, délután 5-kor találkoznak újra és a férfi nem jön el. Az okokhoz az ember úgy gondolja, hogy - pestiesen szólva: nem kell agysebésznek lenni. Ennél többet nem is mesélnék erről, mármint a történetről. Mert természetesen kiderül, hogy ez is csak első látásra egyszerű, mert egy olyan helyzet tárul fel, amihez a szereplőknek nemcsak fejben, de szívben, tartásban és intuíciójukat tekintve is nagyon-nagyon topon kell lenni.  És az is kiderül, hogy mennyi bátorság kell a szerelemhez. De nemcsak a szerelemhez, hanem magához az élethez, ha jól akarjuk csinálni, a magunk módján, nem a sémák mentén. Talán erről szólt leginkább ez a nagyon izgalmas mozi. Mit ne mondjak: ez a nyolc ember nem nagyon akart kimozdulni a székből a vége főcím alatt.

Tökéletlen

 Egy fotós csajszival beszélgettem nemrég, aki azt mondta: egyre jobban kedveli a közhelyeket. Én meg arra gondoltam, hogy én meg egyre jobban szeretem a paradoxonokat. A paradoxonok nélkül talán nem is lenne értelme végigélni az életünket, harmincéves korunkra mindent láttunk volna, és ami a legrosszabb: előre is.

A túlszabályozott rendszerekre mondják, hogy ha minden szabályt betartunk, működésképtelenné válnak. Olyan fura ez az egész ősz, minden olyan rohadtul nehezen, de mégiscsak megy, minden meglesz az utolsó pillanatban. Mindig valami emberi gesztus az, ami kibillenti a szekeret a sárból, valaki kicsit túllépi a hatáskörét, ellentart a nehezkedési erőnek. Van ebben valami nagyon szép és vígasztaló. Foszlányokban még fellelhető a szolidaritás. Saját bőrömön is tapasztalom, de most ettől kicsit eltávolodva egy képet osztok itt meg, amibe ma reggel szaladtam bele: 

Na, ilyenekért érdemes felkelni. Biztos más is, én egyre nyűgösebb vagyok és jólesik egy-egy emberi gesztust látni. Persze még jobb lenne, ha értelmesen szabályozott keretek között élhetnék, ahol teljesjogú állampolgárnak érezhetném magamat. És még ne sírjon a szám, hogy szépen mondjam. Nem is kenyerem a panaszkodás, meghagyom másoknak, csak magamban morcogok. 

Érdekes, hogy a nyűgösködés közepette néha hogy le tud lazítani egy kis lo-fi hangzás. Hogy ennek is mekkora keletje lett: hogy ugrottak rá a high end világa által kinyalt fülű népek erre a kicsit karcos, pattogólemezes, rafináltan és hivalkodóan tökéletlen, analógos jellegű hangzásvilágra. Pedig sok hasonló van, érdemes kicsit keresgélni. Talán készítek egy kicsit változatosabb lazulós válogatást magamnak egyszer. Hogy az én korosztályomban miféle sárgazsigulis-szotyis nosztalgiát ébreszthetett, azt tökéletesen megértem, de mit jelenthet ez egy olyan generációnak, akik már eleve ebben a digitális vilgában nevelkedtek fel? És ők is értik, érzik és szeretik. Kíváncsi lennék, hogy a bakelitlemez túléléséhez és újbóli divatossá válásához mennyit tettek éppen a dj-k, az olcsó, de megbízható lemezjátszók, a sokak számára feleslegessé váló hanglemezek. Érdekes lenne a zenei kereslet-kínálat dinamikáját kielemezni. Itt egy jólismert szám:

Kézjelek

 - Hogy tetszett az énekóra?

- Hát, nem lesz a  kedvencem. Olyan hülyén érzem magam, mikor egy csomó felnőtt emberrel énekelgetjük a csipcsipcsókát, aztán el is szolmizáljuk, na meg persze el is furulyázzuk.

- Aha, akkor te tudni fogod a Kodály-féle kézjeleket és tudsz kommunikálni az ufókkal.

- Igen. Meglátják a tökéletes fejformámat, benne a koponyámat, amit a bálnahangokkal akartál kilőni az űrbe annakidején, ha meghalok. Lehet, el is visznek magukkal és tiéd az egész lakás. 

- Azon gondolkozom mi tart tovább, a válás vagy az eltűntté nyilvánítás, hogy tisztázhatnám a helyzetemet a leggyorsabban? 

- Szerintem a válás gyorsabb. Meg milyen jól nézne ki, ha leülsz kávézni valakivel és megkérdezné az illető, mi van a volt feleségeddel? Hát, őt elvitték az ufók. 

- De már folyamatban van az eltűntté nyilvánítás!

Háy János: Ne haragudj, véletlen volt

 De jó könyvet olvastam megint. ( Köszi, Tünde a facebookon a posztot.) Nagyon szeretem a kortárs irodalmat (is), ez meg kifejezetten friss témájú. A "Szükségnapló" alcímet viseli, de karanténnaplóként is emlegetik a méltató cikkek. És erről is szól, meg arról, hogy az illúzióink, a virtuális valóság, bakancslisták hogyan feledtetik el velünk, teszik zárójelbe a valóságos életünket. Most szándékosan egy olyan fejezetet idézek ide, ami éppen nem érzelmileg érintett meg nagyon (mert ilyen is sok volt), hanem egyszerűen csak úgy jó, ahogy van. Úgyis az Olvasóról szól, tehát mindannyiunkról.

"Mindenki rá mos, mindenki rá főz, mindenki rá vár. Ebben a szövegben mindenki arra mos, arra főz és arra vár, aki olvassa. Senki nem akar kimaradni a könyvből, úgy nézni a könyvben zajló eseményeket, ahogyan egy természetbúvár vizsgálja a kutatása tárgyát, s mindegy, hogy az egy mikroszkópon keresztül észlelhető lény vagy egy aranyos állatka, a gyerekek kedvence, amely állatka olyan szépen beszél a rajzfilmekben, ahogy a gyerekek szoktak, mert a gyerekek, gondolják a rajzfilmek készítői, így tudnak azonosulni egy fontos szereplővel, s megélni élményszerűen azt, ami történik, akár kalandokról, akár érzelmekről van szó. Nem, a könyvet senki nem akarja úgy olvasni, mintha egy ismeretterjesztő előadás lenne az ott szereplő férfiakról és nőkről, az olvasó magát szeretné olvasni. Csak annyiban szeretne reflektív lenni, amennyiben még benne maradhat az azonosságban, amennyiben meg tudja őrizni a naiv belefeledkezést az olvasásba. a gondolkodó olvasás nincs llentétben a belefeledkező olvasással, csak az irodalomelmélet rajongói hiszik azt, hogy aki belefeledkező olvasó, az egyben hülye is, hisz mit tud az a szerkezetről meg a nyelvről. a belefeledkező olvasó gondolkodó olvasó, aki a maga tapasztalati mérlegén a saját sorsán méri a hitelességet, s könnyen rajtaveszt az a szöveg, amely elkápráztatja ugyan a szakembert a különleges megoldásokkal, ám elvérzikaz olvasó hitelügyi elvárásain. Azért olvasunk, mert át akarjuk élni, méghozzá a legmélyebb érzéseinket is csatasorba állítva azt, ami a szövegben történik. A könyv soha nem egypólusú ajánlat, amire ha nem tudsz rácsatlakozni, elvesztél, ahogyan az olvasó sem egypólusú. Mű és olvasó a befogadás széles spektrumán képes mozogni, a szöveg értelmezési tarománya rendkívül flexibilis, miként az olvasó is flexibilis. Amíg nem bukkan csalásra, benne marad a teremtett térben. Nem baj, ha kés forog benne, nem baj, ha eret vág rajta, csak ne hazudjon. Anyegin nekem főz, Bovaryné nekem főz, Anna Karenina nekem főz, Miskin herceg nekem főz, Jozef K. nekem főz, Leopold Bloom nekem főz és nekem is mos. Vasalni nem kell, megszoktam már, hogy vasalatlan ruhában járok, vasalatlanban és kopottban, épp annyira kopottban, amiben még jól érzem magam."

L'Arpeggiata, Christina Pluhar: Orfeo Chamán

 Megint egy meglepetés, ami ráadásul ma vígaszként is szolgált valakinek. 

Buika

 Én már azt sem tudom, hogyan botlottam ebbe a lemezbe, illetve ebbe az előadóba, de az valami egészen fantasztikus, ahogy a flamencot és a jazzt ötvözi, imádom.