Január

Megátalkodottan szeretem szegény januárt, hiába szidja mindenki. Ami miatt nyígnak az emberek, pont azért az egyik kedvenc hónapom. Nekem az, hogy rövidek a nappalok, sötét van, teljesen rendben van. Ez a hónap a tél legjava: sötét, hideg, bekuckózós, mindent kíván, ami csípős, fényes, fűszeres, édes, meleg. A párás levegő minden illatot felpumpál, a száraz hideg meg maga a frissesség. Minden nagyon kontrasztos, feszes. A február már nem ilyen szép: nem tűnnek el a csúnya részletek a sötétben, csak szürkeség van, sokszor köd, latyak. A februárban semmi szép nincs, az egyetlen klassz dolog a farsang, ha van. Mire megérkezik a március, már annyira ki vagyunk éhezve a szépségre, hogy majd belebolondulunk. Meg fogom keresni ebben a hónapban is a szépet, ne csak túléljem. Annyira nem vagyunk időmilliomosok, hogy csak úgy lepergessük azt a 28 napot.

Holtpont

 Laci a Kovács Műhelybe jár edzeni, neki nagyon bejött, látványosan lesz egyre izmosabb, szikárabb. A mai crossfit-edzésre engem is elvitt. A többhónapos lazsálás után nem valami nagy önbizalommal indultam neki, voltak is gondok a beléptetéssel, akkor szívfájdalom nélkül hazasétáltam volna, hátha égi jel, ha-ha-ha. De hát megoldódott, úgyhogy gyorsan átöltöztem és beléptem az edzőtérbe. Ez valami szerelőműhely lehetett régen, az egész tér kialakítása nagyon puritán, funkcionális. Tömörített gumi a padlóburkolat, tökéletesen csúszásmentes és vagány. Egy állványrendszer a TRX-hez, húzódzkodáshoz, súlyok, medicinlabdák, egy nagy, visszaszámoló óra a falon, egy ülőgarnitúra dohányzóasztallal. Ennél nem is kell több.

Nagyon kedves fiatal srác volt a edző, mindenkit szemmel tartott, segített. Engem is kikérdezett, miket sportolok, sportoltam, van-e sérülésem, stb. és a zúzósabb részeknél adott könnyített feladatokat. 6 állomás volt, mindenhol 2-2 feladattal, minden állomásra 5 percünk volt, az állomások között 1-1 perc pihenővel. Előtte bemelegítés, utána nyújtás. Sok lány volt, nagyon ügyesek, erősek. Szerintem én se voltam rossz, de az edzés is okosan volt felépítve, mindent nagyon szépen megmozgatott, terhelt. Végre leizzadtam. Már egészen el is felejtettem, milyen az. Tanulságos.

Milyen más ez, mint az iskolai tornaórák, ahol azt se tudtuk, hogyan mismásoljuk el a megerőltetőbb feladatokat. És mennyivel koncentráltabb, mint egy otthoni edzés. Egészen más az, mikor az ember tudja, hogy ez a nem egészen egy órája van arra, hogy tegyen valamit magáért. Amit ebbe belesűrít, annyi van. Ha ellógta, akkor az eredmény is egy semmi lesz, akkor otthon is maradhatott volna.

Az biztos, hogy az edzések végére biggyesztett nyújtások magukban nem sokat érnek, nem is érhetnek. Szerintem hosszútávon mindenképpen javasolt mellé a mobility edzés, vagy a jóga, különben borítékolhatóak a sérülések, annyira merevvé teszi az izomzatot. Lacin látom, hogy mióta heti egy mobilityre is jár, mennyivel szebb a mozgása és teherbíróbb is. Mikor régebben jártam crossfitre, nekem is sokat dobott a teljesítményemen, hogy elkezdtem jógázni. 

Engem ez az edzés most átlendített végre a holtponton. Végre megint érzem a testem, az izomtónust. (Valahol mélyen, a zsírpárnák alatt.) Klassz. Ha elkezdek normálisan járni, meg fog szűnni az össze-vissza kajálás is. Ma még megettem, de már elgondolkoztam a tegnapi szilvás derelyén :D Érdekes, a jóga meg az úszás erre nem volt orvosság, ehhez tényleg egy kimerítő edzés kellett. 

Triggerpontok

Megint masszázstanfolyamra járok, szerencsére. Tegnap a triggerpont-masszázst gyakoroltuk éppen. A tiggerpontok olyan almamag-szilvamag nagyságú kis csomók, amik az izmokban és a fasciákban jönnek létre túlerőltetés, érzelmi stressz, rossz tartás, stb. következtében. Nem különálló csomó, hanem az izomrost egy kis része befeszül és úgy marad. Elég kellemetlen és nemcsak helyi, hanem kisugárzó fájdalmat is tud produkálni. Vannak aktív trigger pontok, amikről tudjuk, hogy hol vannak, mert fájnak. De ott vannak a látens, vagy alvó trigger pontok, amik csak akkor fájnak, mikor valaki rányom, viszont addig is okoznak panaszokat kisugárzó fájdalom formájában. Ezeket a trigger pontokat úgy szokták kioldani, hogy a masszőr szépen körözni kezd felette az ujjbegyével, majd 10-15 másodpercig rányom, te sziszegve vergődsz a fájdalomtól, utána ő szépen elmasszírozza, megnyugtatja az adott területet. Egy alkalommal kettő trigger pontot szabad kezelni, hogy a vendég haza tudja húzni magát a kezelés után. De ami a legjobb, hogy nemcsak ilyen fájdalmas módszerrel lehet kioldani őket (bár ez a leggyorsabb), hanem egyénreszabott jógaterápiával, amivel rászoktatjuk a testet a helyes tartásra, a megrövidült izmokat szépen kinyújtogatja magának a páciens. Ez persze kőkemény munka, de megéri. Aki hosszútávú megoldást szeretne, az kombinálja a kettőt. Végeredményben a jó szokások fogják megmenteni. (Persze így nem lesz visszajáró vendég.)

Nem szeretném ezt valami szájbarágós hasonlattá rongálni, úgyis világos, hogy ez a létezésünk minden szintjére igaz. A kisebb-nagyobb lelki, kapcsolati, hivatásbeli triggerpontok ugyanígy működnek. Csak azért írtam le ezt, hogy dokumentáljam, mi mindenre tanít ismét a test, amibe beleszülettünk. Nem csak egy csomagolás, egy zacskó.

Takarékláng

A jó kis uszodai klór egyszerre zabálta fel a fürdőruhámat és az úszósapkámat.  Meggyászoltam a jó kis "lidlis" fürdőruhámat, mert tudtam, hogy ilyen tökéleteset sehol nem fogok már kapni. Nagy dérrel-dúrral elmentem a Decathlonba és lekapkodtam legalább tíz-tizenöt különféle szabású és színű úszódresszt és bevettem magam a próbafülkébe. Próbálgattam, próbálgattam és végül kiválasztottam a legelőnytelenebbet, egy bikinit, motivációs darabnak. Nagyjából december közepe óta alig edzek, jógázni is kevesebbet járok, néha az úszás is kimarad, igaz, beteg is voltam, viszont annyit, ha nem többet eszek, mint előtte, felszaladt pár kiló. 

De azért ez mégis túlzás, hol vagyunk, a gimiben? Motivációs fürdőruha? Mézesmadzag? Egy 45 éves nőnek? Mit baszogatom magam? Kinek és mit akarok bizonyítani? És most őszintén, kinek mi köze a csíkos, össze-vissza szabdalt hasamhoz, mit mutogatom? Tényleg ez kell ahhoz, hogy megint normálisan elkezdjek mozogni? Az, hogy látják? Mert ha senki nem látja, akkor el lehet hanyagolni magát az embernek? Nem ezeknél a megszégyenítő köröknél kéne már tartani, ez egyértelmű visszaesés, ilyen évekkel ezelőtt volt utoljára. Akkor leszek megint jól, ha ilyen hülyeségek nélkül is lesz elég motivációm a mozgáshoz. 

Kicsit visszalapozgattam a fejemben ahhoz a nyárhoz mikor elhatároztam, hogy megtanulok úszni. Na, ez az egyetlen mozgásforma, amire sose kellett rávennem magam. Mikor nagyon reménytelennek éreztem az életemet, akkor is elmentem reggelente, legfeljebb azt kívántam, bárcsak belefulladnék végre. (Persze, tíz perc múlva már semmi bajom nem volt.) 

Vagy mikor elkezdtem jógázni. Néha annyira fájt mindenem utána, hogy alig bírtam hazavonszolni magam (Ilyen a mai napig van.) De tudom, hogy megéri, mert másnap már laza és ruganyos leszek tőle. Egyébként a thaimasszázst is azért szeretem, mert gyakorlatilag egy passzív jóga, irtó jól kinyújt, valósággal megfiatalít, ha jól csinálják. Nyilván ez a két mozgás magában véve nem elég, de jó mentőöv a teljes tunyaság ellen. Azt a lelkiállapotot kéne megtalálni, mikor alig vártam, hogy sportolhassak valamit, de valószínűleg ez akkor lesz, ha megint viszek egy rendszert az életembe.

Ibrahim Maalouf: Beirut

Mozi a fejben

Tegnapelőtt megnéztem Dórival a Micsoda nőt. Hollywood minden évtizedben bedob egy ábrándot, amibe évekre  bele lehet bódulni. Julia Roberts ragyogó mosolyával sokmindent el lehet  adni... Idővel a bájosan szabadszájú lányból az idők szavára önmegvalósításban csapongó negyvenes nő lett és ez is mennyire kultuszfilmmé vált. A Bridget Jones naplója két legyet ütött egycsapásra: megteremtette Mark Darcyt, aki nincs. Megvigasztalta  az összes csokizabáló aggszüzet, hogy nem ők a hibásak, amiért nem képesek elválasztani az ocsút a pelyvától: igenis van  olyan férfi, aki nincs. Nem kell empatikusnak lenni, alkalmazkodni, a valósággal szembenézni, harcolni. Éld az életed és ébredj meg negyvenévesen, hogy nincs még gyereked.
Tinikorunkban szörnyen egyedinek képzeljük magunkat, csak azért, mert mi választunk egy sort, amibe beállunk. Én a hippikorszakomban a rojtos gatyáimban, poncsómban, a gitárral, a hónom alatt (amin csak akkordozni tudtam persze) , na meg a melltartógyűlöletemmel meg voltam róla győződve, hogy mekkora egyéniség vagyok. Pedig csak furcsa voltam, egy kicsit szokatlan a szegedi utcákon. Utólag bizony vicces belegondolni ebbe...
Aztán 18 évesen lesokkolt az a tény, mennyire értelmetlen a felnőtt lét, mennyire nincsenek benne perspektívák. Beleborzongtam, hogy így kell majd leélnem évtizedeket, míg végre meghalhatok.
Sokszor az az érzésem az emberekkel beszélgetve, hogy nem a valóságot látják. Egy alternatív valóságot élnek meg: egy film pereg a fejükben, arra reagálva mondanak és tesznek dolgokat. Hogy ez milyen film, az egészen változatos: a tv sorozatoktól a legklasszabb történetekig lehet válogatni. Az emberek időről-időre ugyanazokkal a fordulatokkal élnek, nem sokat variálnak. Nem nehéz kitalálni, mi zajlik ott bent. És ezek szörnyen erős programok, időnként tökéletesen irracionális lépésekre ragadtatnak bárkit.
Egy kollégám, Zsolti szokta mondani egyesekre: sajnos hülye van a fejében. Ennek egy változata: titkosügynök van a fejében. (Ez nem annyira ritka a rendőrségen.) Ennél nemigen lehet tömörebben konstatálni a jelenséget. De ez persze szabadon helyettesíthető forradalmárral, luxuskurvával, varázslóval, dekadens értelmiségivel. A régi, tv előtti időkben is voltak már kész történetek, mert ilyenek vagyunk mi, emberek: szeretjük a jó sztorikat. Kitaláltuk a mítoszainkat, hőseinket, benépesítettük az ásítóan üresnek tűnő univerzumot. Az archetípusok színes és lenyűgöző világa tette értelmessé a felfoghatatlant. Ez nem kis teljesítmény.
Persze az a vicces, hogy mindenki úgy gondolja, hogy amit ő lát, az a valóság és mások tévednek. Nagyon kevés igazán eredeti elmével találkoztam életemben, és sokszor azokról is kiderült, hogy csak olvasottabbak. Nagyobb információkészletből meglepőbb asszociációkat lehet megejteni.  Nagyobb a kombinációs készlet. De értük is hálás vagyok, mindig nagy élmény művelt, vagy eredendően intelligens emberekkel beszélgetni, őket olvasni, hallgatni. Eléggé fájdalmas igazság, hogy nem vagyunk eredetiek, ezt én is csak nehezen fogadtam el. Többé-kevésbé mindenkinek megvan a mozija. Ha a világ tényleg csak káprázat, nem sok mozgásterünk van. Viszont nem mindegy, hogy milyen filmet nézünk, mit fogadunk be a szemünkkel, fülünkkel: legyünk igényesek. Én szeretem a jó történeteket, a nagy gondolkodókat. Meg a kicsiket is.
Sokan kérkednek az emberismeretükkel, de azokon nehéz túltenni, akik a szakadék szélén éltek, veszélyhelyzetben, akik bármikor átélhették, hogy "be vannak készítve". Persze ez magában még nem az intelligencia, hanem a veszély által felébresztett túlélési ösztön, éberség, ami akkor válik igazi kinccsé, ha nem csap át paranoiába. Ebben viszont nem az ész segíthet, hanem a szív. Ha elég szeretetet adunk és kapunk, akkor lehet kicsit belelazulni az életbe és jól dönteni. Akkor lehet szintet lépni, még ha csak saját örömünkre is.

Zelleres édesburgonya

Ritkán jut eszembe, hogy úgy főznék valamit, de néha muszáj. Bosszankodok egy kicsit, aztán "Jól van! Ti akartátok!" felkiáltással nekiállok és mindig elragad a hév. (És néha elszúrom.) Nem tudok ellenállni a fűszereknek, a különböző színű, állagú zöldségeknek, húsoknak, ahogy átváltoznak a kezem alatt étellé. És bevallom, közben kicsit én is átváltozom közben, kicsit szerepjáték is a főzés. Nem szeretek unatkozni. Mikor az édesburgonyát a kezembe fogtam, nagyseggű fehér nőből nagyseggű néger szakácsnővé változtam :D Így sokkal jobb volt! 

Ebben a hidegben egyébként is jólesik valami nagyon fűszeres, karakteres íz, úgyhogy nem fogtam vissza magam.

 Az édesburgonyát és a zellert felkockáztam. Simán egy kis olajon, sóval megpároltam. Mikor már majdnem puha volt, adtam hozzá egy evőkanál lágy barnacukrot, chilit bőven és így pároltam puhára fedő alatt. Ez lágy barnacukor egyébként is kicsit karamelles ízű, nagyon szépen barátságba került általa a zeller és az édesburgonya. Egyetlen gerezd fokhagymát reszeltem rá. Az aprítóban ledaráltam kb. egy jó maréknyi földimogyorót, ezt még hozzákevertem és együtt pirítottam még egy kicsit. Nem azért mondom, de...ízorgia lett, na. Szerénykedjenek, akik a menyországba vágynak. Sajnos nem vagyok egy fotós tehetség, de azért teszek fel képet, ilyen lett.