Vezérfonal

Mérő László Érzelmek logikája c. könyvében olvastam ezt a kis történetet:

" Az második világháborúban egy magyar alpesi vadászegység hadnagya kiküldött néhány felderítőt a hófödte hegyekbe. Hamarosan nagy pelyhekben hullani kezdett a hó és a felderítő csapat nem tért vissza. A hadnagynak súlyos lelkifurdalása volt, hogy a halálba küldte az embereit, ám azok néhány nap múlva szerencsésen visszajöttek.  Elmesélték, hogy a nagy hóban teljesen eltévedtek és már várták a halált. Egyszer csak az egyikük észrevette, hogy a hátsó zsebében van valami ronggyá gyűrt papírféle. Kiderült, hogy egy térkép. Nagy nehezen sikerült azonosítaniuk, hogy hol vannak. Sátrat vertek és nagy nehezen kibírták a havazás végéig. Akkor elindultak, és bár a térkép nem igazán volt pontos, szerencsésen visszataláltak. A hadnagy elkérte az életmentő térképet, hosszan nézegette, és megdöbbenve látta, hogy nem az Alpok térképe, hanem a Pireneusoké."

Plusz a mínuszból

Megbocsátás

A Polcz Alaine könyveket olvasva mindig mélyen megindít az a szeretet, amivel az elhunyt férjére, Mészöly Miklósra emlékezik. Tegnap az esti kutyasétáltatás közben, meditálós időmben tűnődtem ezen. 

Annyira távol áll ez a nagyvonalúság attól, ami a mai gondolkodásmódot áthatja. Mindenki annyira jól akar járni. "Egy buta nő annyit ad neked, amennyit kérsz, okos nő annyit, amennyit megérdemelsz." Igaz is, nem is. A megbocsátás nem arról szól, akinek adják, mindig arról, aki adja. Mindig arról szól, mennyi az érzelmi tartalék, mennyire vannak kicentizve a források. Ezt az érzelmi tartalékot forgatja meg az ember, ebből lehet valami, különben kész a csőd.

Nem három, hanem egy

Ez milyen jellemző. Régi, könyvtárban élő időszakaimban alakult ki ez a szokásom, hogy egyszerre három-négy könyvet olvasok és csak néhányat végig. Gyanítom, hogy a Lovagrend szintén a befejezetlenek között landol, sajnos nem teljesítette be a hozzá fűzött reményeket.
A Sport és jógát praktikus okokból vettem kézbe, a Polcz Alaine könyvet meg azért, mert szeretem. Miért nincs nekem egy ilyen idős barátnőm, munkatársam? Rettentően hiányzik egy ilyen szókimondó, szilárd jellem a közelemből.

Ébredések

Jógázom két hete... Azért kezdtem el, mert hétfőn és szerdán van egy súlyzós, meg egy shortcut edzés, amikre felváltva járok (bár mostanában egyértelműen a shortcut felé billen a mérleg nyelve), és keveslem a nyújtást a végén. Rettentően élvezem egyébként, mert Tündi (hát igen, az edzőm is Tünde) telerakja időnként eléggé idétlen, vicces (bár hasznos) gyakorlatokkal és egyébként is nagyon bejön nekem ez a hullámzás, ami az edzés lényegéből adódik. Szóval egymáson, meg magunkon nevetve játszuk végig az órát. 

Na, ebből a sziporkázó, lebegős állapotból lépek át öt perc után a legnagyobb fegyelembe, elcsendesedésbe. Úgyhogy vért izzadok. Lehet, hogy egyébként is nehéz lenne persze, egyszerűen a mindennapi életben nem vagyok rákényszerítve, hogy igazán koncentráltan csináljak bármit is. A munkámat rutinból végzem, azért nem tévedek, mert jó szokásokat alakítottam ki magamnak. Itt meg figyelni kell, nagyon összeszedettnek lenni. Közben megtapasztalhatom a határaim folyamatos átlépését és ez nagyon megvilágosító tud lenni, szóval megéri.

Két élményem volt a tegnapi naphoz kapcsolódóan. 

Nekem a dohány íze, illata nagyon sokáig kapaszkodó volt: ha valami nehezen feldolgozható helyzetbe kerültem, rágyújtottam Ez Nagymami, neki volt örökösen bagószaga. Nem tudom, milyen ember lett volna, ha nem adja fiatalon az ivásra a fejét. Megkeseredett ember volt, de jószívű. Úgyhogy szerettük. Bagószaga volt, piaszaga volt, de sose hazudott se magának, se nekünk. Érdekes, az alkoholizmusa ellenére mindig pöpec rendet tartott otthon. Ezért később is, ha megéreztem ezt a fanyar ízt a számban, szép lassan elkezdtem mindent kívülről látni és megvígasztalódtam. 

Valamelyik nap egy bulis este során nagy vidáman elszívtam egy szál áfonyás cigit. Annyira jólesett, hogy csak na. Aztán másnap megéreztem az ízét és nem esett jól. Tegnap, edzés közben is egy pillanatra ezt éreztem és rájöttem, hogy miért viszolygok ettől az íztől. Már nem a tanácsadóm, mert nem megoldás, hogy ha csalódás esetén a csigaházamba húzódva figyelem szarkasztikusan az embereket. Mindig ki kell lépni, ki kell állni, tanulni, fejlődni, felnevelni a lehetőségeket a csírákból. Majd lesz valami.
A másik egy álom: Lilivel játszottunk egy kis fürge gyíkkal. Kíváncsiskodott, körülöttünk lebzselt. Elhatároztam, hogy megfogom és hazaviszem. Hasztalanul próbáltam megfogni és mikor megunta a küzdelmet, mélyen a csuklómba harapott. Intő jel.

Ebből kéne élned

Na ez egy igazi nyavalygós poszt lesz megint.
Annyira örültem, hogy az idén nem szeptember elsején köszöntött be az ősz: még tartott kicsit a nyár, tegnap még valódi strandidő volt! Mára, sőt:már tegnap estére is esőt jósoltak, na bumm: nyáron is volt ilyen...
Aztán a mai nap, mint egy arculcsapás. Mi ez a sok, hideg víz? Hűvös szél! Ború! Depis emberek!
Annyira nem akartam tudomásul venni, hogy ősz van, hogy reggel papucsban indultam el. Persze hordhatatlanra ázott, úgyhogy az úszós papucsomban flangáltam a munkahelyemen. Délben hazaugrottam Dórival, mert rosszul lett a suliban. Valami egynapos nyavalyától fetrengenek egész családok ágyban, párnák közt (kikapcsolódásként test-test elleni harc a mosdóban)
Otthon félcipőre váltottam és nem értettem: hogy hordhattam én ilyesmit hónapokig? Kaspar Hauser első döbbenete a lábbelire. Sírok.
Dóri tévedésből a mai napra küldött szülői értekezletre. Egy másik anyukával találkoztam csak, aki ugyanilyen értetlenül bolyongott a folyosón. Valamilyen Kristófnak az anyukája. Kíváncsi lennék, barátok lesznek-e Dórival?
A fél hatos metróban a tömeg, fülledtség (cseppet sem erotikus) megerősített abban az elhatározásomban, hogy továbbra is vonattal fogok járni. És hogy megtartom a reggeli úszásokat. 5.25-kor minden sokkal szellősebb.
Persze ez kicsit menekülés is, de valami értelmetlenből a jóba, úgyhogy bocsánatos....