Sötétség délben

A közelmúlt egyik legnagyobb könyvélménye volt számomra ez az elnyűtt, aláhúzásokkal tarkított, vékonyka kötet, amit a könyvtári selejtezésből vettem meg 100Ft-ért. Mindig melegséggel tölt el, ha aláhúzásokat, megjegyzéseket, szamárfüleket látok egy könyvben. Gyerekkorom bibliái jutnak eszembe, meg a férjem nagymamája, aki nemcsak a neki tetsző részeket húzta alá az olvasmányaiban: amivel nem értett egyet, azokat a mondatokat kisatírozta és korrektúrázta. Ő ekkora forma volt: magáévá tette a könyveket.

"Hat és fél lépés az ajtóig, melyen át majd belépnek az egyenruhások, amikor érte jönnek, és vissza is hat és fél lépés, az ablakhoz, amelyen túl már lassan leszállt az eset. Már nem tart sokáig. De amikor azt kérdezte magától, hogy "Miért is halsz meg tulajdonképpen? - nem tudott felelni a kérdésre. 

Ennek is a rendszer hibája az oka: és meglehet, a hiba éppen abban a tételben rejlik, amelyet mostanáig vitathatatlanul érvényesnek tartott és amelynek nevében annak idején maga is feláldozott embereket, aminthogy most őt is ennek nevében áldozzák fel; abban a tételben tehát, amely szerint a cél szentesíti az eszközt. Ez a mondat irtotta ki a nagyszerű embereknek azt a testvéri közösségét, amely a forradalmat véghezvitte és ettől a mondattól lettek valamennyien ámokfutók.

Mit is írt ő a naplójában? "Hisz tán megszabadultunk minden régi szabálytól és megszokástól, nem maradt más vezérelvünk a cselekvéshez, mint a következetes logika. Az etika ballasztja nélkül hajózunk."

Meglehet, valóban itt bújik meg a baj gyökere. Ki tudja, talán nem való az embernek ballaszt nélkül hajózni.A tiszta ész pedig magában meglehet, rossz iránytű, amely ha csak erre hagyatkozik az ember, olyan tekervényes utakra csalja, hogy a cél végülis elvész előle a ködben.

Meglehet, most a nagy sötétség ideje jött el.

"....csak az eszközök tisztasága szentesítheti a célt."

(Arthur Koestler: Sötétség délben)

Erezet

Egy természetfilmben hallottam ma (A Digi World csatornán A fák világa)

A fa szenvedése az erezet. Ha túl sok, vagy túl kevés a víz, a fa szenved. Ahhoz, hogy szép legyen az erezet, szenvednie kell.

"Nagy pohárból is
lehet kicsit kortyolni.
Ez is szabadság!"

Fodor Ákos

Hegek

Nem vagyok fejfájós, egyáltalán. A frontok szinte észrevétlenül robognak át felettem, miközben a legtöbb ismerősöm karikás szemekkel roskad magába a fájdalomtól.

A csütörtöki buli óta jelentkező fejfájásomat is úgy szemlélgetem, mint valami egzotikus kórt: jé, mi ez? Dél körül kap el, tompán kezdődik, a hányingerig, és mielőtt igazán megunnám, hasogatósba megy át. Csak úgy tudom elviselni, ha kívülről nézem. A fejem a kezembe veszem és a fájdalmat szemlélem, mint a villámlást a Balaton felett. Vagy inkább, mint egy Tesla-gömböt. A villámlás a nyakszirtemtől indul. Kicsit gomolyog, aztán zsiu…átnyilall a két szemem közé. Tökéletesen átérzem az agyam kocsonyás voltát.

Minden fájdalommal így vagyok, sajnos. Először mellé állok, kézbeveszem, aztán meg letagadom. Nincs és akkor nem fáj. Az a baj, hogy működik. Tényleg elmúlik a bánat is, az öröm is. Nem üreg marad a helyén, hanem egy nagyjából érzéketlen „szövet”, milyen fura: hegesedik a lélek.

Nemrég a facebookon rámírt az első szerelmem.

-      SziaJ képzeld, ma a légiparádét néztem és rád gondoltam.

-      Nocsak, nehézbombázók is voltak?

-     Dila.

-      Akkor miről?

-      Nyolcadikban valami közös osztálykiránduláson voltunk Budapesten. A Duna-parton sétáltunk.

-       Igen? És?

-       Semmi. Sétáltunk. Lehet, hogy a kezedet is megfogtam.

Így esett ki, szinte tökéletesen nyomtalanul ez az esemény az emlékezetemből és nyilván nem ez az utolsó. Szóval működik a módszer, de több a kára, mint a haszna. Mennyivel jobb lenne felidézni a félájult örömöt, szívdobogást, nyirkos tenyeret, mint ez a vállrándítós közöny...

Mégis, mit adtak nekünk a japánok? (A raku)

Bár untat, elismerem a szimmetriában rejlő szépséget. Szerencsére a japánok már túlléptek ezen a fázison és felfedezték a természetes formák, arányok harmóniáját. Nem is lehetett másként: egy nép, ami ennyire maximalista, következésképpen az élvezetekben is az. Felismerték, hogy a teaszertartás tökéletes élvezetéhez (ami maga az Élet misztériuma) csak egy "tökéletlen" eszközön keresztül vezet az út. A hajszálvékony falú, méregdrága porceláncsészék alkalmatlanok a teázás (több, mint) érzéki élvezetére, mert lehetetlen bennük a közvetlen érintkezés és ugyan szimmetrikusak, de nem ergonomikusak. Szószaporítás helyett egy remek cikk erről:

Terebess Gábor: A japán raku és amerikai reneszánsza

"Afrikai eufóriámnak, a pikareszk életnek vége szakadt. Ott érzett boldogságom számtalan forrásból táplálkozott: legfontosabb közülük talán éppen az volt, hogy végre-valahára megtaláltam a magamhoz való, reám szabott környezetem, mely úgy illett rám, mint kesztyű a kezemre. Így voltam a sivataggal ahol az ég és a föld két konkáv lencséje közt állhattam, a díszlettelen és ősi színpadon, ahol a három monoteista vallás megszületett, és ahol módot találtam, vagy rákényszerültem, hogy a lét kérdésein, életen és halálon, jón és rosszon és tulajdon létezésem célján törjem a fejemet. Igaz, számottevő eredmény nélkül; de a gondolkodás egymagában, eredmény nélkül is félelmetes gyönyör, és ezt eddig nem tudtam. Csak éppen sóvárogtam utána titkon, de munkám, kötelességeim, szórakozásaim, időlopásaim közepett sohasem jutottam hozzá.

  Ugyanez állt a sivatag ellentétére, a marrakechi vásártérre vagy Tanger zsúfolt sikátoraira.Az éjszakai teaházak kavarodása, a beszélgetések, késelések, temetési menetek, a szinte a szemem előtt lejátszódó szeretkezések, a pletykák, alkuk, viták és veszekedések e szétválaszthatatlan gomolyaga az élet intenzívebb, tökéletesebb és ősibb káoszát jelenített meg előttem, mint bárhol Európában. Valahányszor így ültem, azt éreztem, hogy kisebb hőemelkedést kaptam a részvétel gyönyörűségétől, és hogy szívem eggyel vagy kettővel többet dobban minden percben. Ugyanezt a tökéletességet reprezentálták számomra : Amár, de a sivatagi rablóvezér, Szidi Mohamed csakúgy, mint a szamárárus szudáni kalmárok vagy a papucskereskedő, aki száz történetet is elmesélt, míg mellesleg a papucsot is megvettem. Az ember egyik régebbi fajtáját képviselték, melyet földrészünkön már csak a reneszánsz korában találhattam. Mégis magamra ismertem bennük, mert lényem egyik tökéletesebb, vonzóbb, gátlástalanabb és őszintébb inkarnációját képviselték. Azok voltak, aki titkon lenni szerettem volna, és akik szebben, ha nem pontosabban mutatták képemet, mint a tükrök.Így legalább, ha már nem sikerült Lorenzo de'Medici korában születnem, azzal vigasztalódhattam, hogy száz és száz alakban láttam önmagamat, még a járókelőkben is, akik nem szóltak hozzám, és csak éppen elsétáltak a marokkói helyszínen, mint néma színészek." 

Faludy: Pokolbéli víg napjaim

Kis kebeltan

"...De hagyom mindezt, és inkább Marfa asszony látásmódjának finomságát illusztrálom. A kerítésről társalkodott velem: így került szóba a női mellbimbók szerepe. Lelki érzékenysége segítségével Marfa asszony mindig kiszámította, hogy egy-egy kliense milyen mellbimbójú nőkre áhítozik. Szerinte a magas értelmi képességű és éppen ezért nagyfokú érzékiséggel megáldott férfiak kis, hegyes és mentől pasztellrózsaszínesebb mellbimbójú nőket kívánnak. Közepesebb intellektusú, de buja és testesebb férfiak barna mellbimbók után szaladnak, míg azok, kik árvagyerekként nőttek fel, avagy bánatos özvegységben sínylődnek, nagy, sötétvörös mellbimbók árnyékában szeretnének megpihenni. A valódi kanok viszont mindezt alig veszik észre. 

Nem veszik észre, de tudatuk alatt ez a női testrész igenis sokat számít. Az asszony mellbimbója ugyanis olyan, mint a vasúti kocsi ütközője. Ha a vonat után szaladsz, az ütközőt látod magad előtt. Ha erre vagy arra a szeretőjére gondol a férfi, úgy- legalább a tudata alatt - a nő melle és mellbimbója jelenik meg a lelki szemei előtt. Marfa asszony ráébredt, miközben a férfi és a nő viszonyát elemezte, hogy a kerítőnő számára a nő mellbimbója az egyetlen fix pont , melyre működését építheti. Da moi pu sztó kai szinésztó tén gén, adj egy fix pontot, és kibillentem helyéről a földet, hogy Arkhimédész szavait használjam. Így Marfa asszony a mellbimbók szerint nem a nőket, hanem a férfiakat tudta kategorizálni - mármint milyen mellbimbójú nőket kívánnak. Marfa boldog mosollyal magyarázta ezt. Rájött, hogy csak a gombot kell kiválasztania, és megvan a hozzá tartozó kabát, illetve nő. Ily realizmussal és a realizmust koronázó fantáziával aztán nagy sikerrel űzte, mondhatnám egyetemi színvonalon a kerítés mesterségét."

Faludy: Pokolbéli víg napjaim