"Brahma először megteremtette a férfit. Amikor az asszonyra került volna a sor, már nem maradt semmije, tehát összegyűjtötte a méhraj zümmögését, a galamb turbékolását; a napsugár csendjét, a felhők mélabúját és a szél kiszámíthatatlanságát; a nyúl félénkségét és a páva hiúságát; a papagáj-kebel lágyságát és a gyémánt keménységét; a méz édességét és a tigris kegyetlenségét; a tűz forróságát és a hó hidegségét; a szarka fecsegését, a daru képmutatását és a gólya hűségét. Mindezekből alkotta Brahma az asszonyt és a férfinak adta.

Egy hét múlva jött a férfi Brahmához: "Óh Isten, a lény, akit nekem adtál, megmérgezi az életemet. Szüntelenül fecseg, elrabolja minden időmet, minden semmiségért zsörtölődik és minduntalan beteg. Vedd vissza tőlem!" És Brahma visszavette az asszonyt.

Egy hét múlva ismét jött a férfi Brahmához és panaszkodott: "Óh Isten, mióta visszaadtam neked az asszonyt, életem nagyon magányos. Mindig arra gondolok, milyen csodálatosan táncolt és énekelt. Nem tudom elfelejteni, milyen pajkosan nézett rám a szeme sarkából, mennyire értett a játékhoz és hogyan feküdt a karjaimban! Add vissza nekem!" És Brahma ismét visszaadta az asszonyt.

Három nap múlva újból jött a férfi Brahmához:  "Óh Isten, már magam sem tudom, mit tegyek. De abban biztos vagyok, hogy több a bánatom miatta, mint az örömöm. Kérlek, szabadíts meg tőle!"

Brahma haragos lett: "Boldogulj vele, ahogy tudsz!"

A férfi siránkozott: "De képtelen vagyok vele élni!"

"És éppolyan kevéssé tudsz nélküle élni."- szólt Brahma és eltűnt."

Ászok

Laci  mondta ma erről az Arany Ászok reklámról: 

"Mit képzelhet egy külföldi turista, mikor meglátja Csuja Imrét a plakáton? Ki ez a fura figura? Nekik semmit sem jelent sem Csuja Imre, sem az Üvegtirgis. Arra gondoltam: azt mondják Magyarországról, hogy mennyire provinciális, mert ami itt történik, arról sehol nem tudnak, vagy nem értik. De ha jobban belegondolok, ha Amerikában, vagy pl. Franciaországban készül egy film, az rövidesen mindenképpen eljut hozzánk. Mitől kevesebbek a mi sztárjaink, mint akik Hollywoodban játszanak? (Sőt!) És ilyen zseniális emberekkel, mint Rudolf Péter, vagy Reviczky Gábor, együtt válogathatod a paradicsomot a piacon, összefuthatsz a metrón, bárhol. Vehetsz egy színházjegyet és megnézheted élőben a színpadon. Tehát a miénk. 

Egy Jack Nicholson, Robert de Niro ugyanolyan távolságban él a saját országában, városában lakó hétköznapi emberektől, mint tőlünk, tehát ugyanannyira nem az övék, amennyire nem a miénk. Szóval akkor ki a provinciális? És ez a válaszom arra, miért nem szeretnék külföldön élni, még ha meg is nyertem volna a lottó ötöst."

Lyányok

Nem azok a kimondottan vidám, napsugaras rajzok, amiket imádunk, de szerintem kifejezőek. A felső négyet Zsófi (13) rajzolta, mostanában. A szöveg alatti részből a felső kettő Dórié, a legalsót Alma kezdte el egy rajzpályázatra pár éve. Szerintem nagyon fontos lenne, hogy a gyerekek minél tovább rajzoljanak szabadon, nagyon jót tenne. Tinédzserkorban így is mindent elárasztanak a klisék, de még mindig ott marad a játék a színekkel, ami szintén felszabadít.

Annyira szeretnék az esti Híradóban igazi híreket látni, hallani. Sokkal jobb érzéssel töltene el, mint az a maszlag, amit naponta rám akarnak tukmálni. Persze érdekes is lenne egy ilyen Híradó, hmmm....

Az egyik kedvenc részem jut eszembe erről, Ottlik Géza: Iskola a határon c. könyvéből

"Valaha, mikor valami baj, rosszízű kitolás, megaláztatás ért bennünket, éppen Szeredy találta ki a megoldást rá: elmesélte. Délután a tanteremben, ha tíz percre kiment a felügyelő altiszt, vagy este az árnyékszéken, ahol mindig összegyűltünk, Dani elmondta újra, eljátszotta egy kicsit hogy hogyan is volt a dolog. S mint egy keleti sámán, afrikai varázsló, ezzel a ráolvasással, vajákolással, egyszerű elmeséléssel elvarázsolta, ártalmatlanná tette, átformálta az egész rosszat, s szinte a szemünk láttára semmisült meg a mérge, szinte érzékelhetően szakadt le lelkünkről gonosz nyomása. Pedig Szeredy sosem humorizált, sosem parodizált, sőt, a lehető legszabatosabban, a valósághoz teljesen hűen foglalta szavakba a történteket. Talán éppen az volt a titka, hogy a teljes és hű valóságot mondta el.

Látszólag mi sem volt ennél könnyebb. Szeredy Dani elmesélte, hogyan is történt, s a zűrzavarból egyszerre rend támadt, a dolgok formát kaptak, s az élet érthetetlensége érthetővé vált."

Ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni a színház fontosságát: az utolsó szakrális tér, ahol elmondható az igazság.

Úgy dukálna, hogy képpel illusztráljam a mai sütit, de már csak morzsák voltak belőle, mikor eszembe jutott, hogy feltegyem ide  receptet. És még akkor is vívódtam, mert megint nem mértem ki, miből mennyit tettem a tésztába, hogy írjam ezt le egyáltalán? Olyan finom lett, hogy mégis megkísérlem.

Szóval: 

- egy marék mandulát és diót durvára vágtam

- egy kis olajon kb. 2 dl zabpelyhet pirítottam, félidőben hozzáadtam a mandulát és a diót és együtt pirítottam őket készre, elzártam a gázt, 

- hozzáadtam egy evőkanál cukrot és a serpenyő hőtehetetlenségétől szépen karamellizálódott az egész cucc.  Hagytam némiképp kihűlni.

Zsófi kevert közben egy sima muffintésztát (3 tojás, kb.10 dkg cukor, 1 kis tejföl, némi olaj, szódabikarbóna, csipet só), csak kevesebb liszttel, mint szokásos. Beleforgattam a zabpelyhes keveréket és tortaformában közepesen forró sütőben kisütöttem. 

Finomabb lett volna, ha vajon pirítom a zabpelyhet, de így is pillanatok alatt elfogyott. Holnap még egy kis meggyet teszek hozzá.

Közösségi érzések

A közösségi érzés egyik legtapintatosabb megnyilvánulásának tartom, hogy az emberek gyümölcsfákat ültetnek az utcára. Akkor is, ha esetleg nem abból a célból teszik, hogy az utcán jövő-menő gyerekek lelegelésszék (mint a fenti képen látható, feketenyelvű leánkák), hanem mert esetleg már nincs hely a kertben, az utcafront pedig elvileg a háztulajdonosé, de félig-meddig azért mégis közös tér. Olyasmi, mint a búzaföld széle, amit nem arattak le a gazdák, hogy legyen egy marék búzája a vándoroknak, nincsteleneknek is. 

Itt főleg meggy és szilva terem, de Kisteleken körte-, alma-, és barackfák is vannak, ettől az egész falu illata egy erős gyümölcskoktélra emlékeztet, főleg a forró, nyári napokon. Azóta se éreztem sehol ezt a szinte mézesen édes, nektártól nehéz illatot. Néha nehéz ezt hátrahagyni.

Másrészt: ma bent jártam Budapesten, és újból elérzékenyültem a tudattól, hogy ott lehetek. Egész más a magasság-mélység, jóság-rosszaság, emberi különbözőség mértéke, mint itt, faluhelyen. És mi ez a Budapest mondjuk Berlinhez képest? 

Valahogy úgy is vagyok ezzel a Pestre költözéssel, mint egy állat, aki mindenfélét meg akar ismertetni a kölykeivel, azt akarom, hogy megismerjék és birtokukba vegyék a nagyvárost. Azt akarom, hogy vadásszák le. Közben érzem, hogy akár rosszul is elsülhet ez az egész. Csak abban reménykedhetem, hogy sikerül olyan családi hátteret biztosítani a gyerekeknek, hogy ne kívánkozzanak rossz társaságba. 

Újra és újra felmerülő témám a hűség - most éppen Radnóti Miklós és felesége, Gyarmati Fanni házassága kapcsán, amiről nemrég derült ki, hogy nem is volt annyira idilli, mint ahogy mi tanultuk annak idején. Talán csak számomra új információ, hogy Radnóti Fanni barátnőjével folytatott szerelmi viszonyt, és erről a felesége is tudott. 

Ilyen mély barátság manapság szinte elképzelhetetlen. Tartás kell az ilyesmihez, lelki nagyság, de hát mi a törpék korában élünk. A másiknak, mint önálló lénynek a tisztelete kiveszőfélben van, a levéltitok, mint olyan, szinte nincs is. Talán ennél is fontosabb annak a ténynek a megértése, hogy ha az a másik időnként el is kalandozik, bármilyen vérfagyasztóan komolynak tűnik is az egész, semmi ahhoz a bizalmi viszonyhoz képest, amit évekig épít fel két ember. A félrelépések még csak hagyján, de mibe kapaszkodjon az ember, ha szerelemről van szó? Hogy ő Radnóti Miklós felesége? Ez egy olyan titok, amit a mai kor embere már képtelen megérteni. Persze gondolom, szegény Fanni is szívesen kihagyta volna ezt az epizódot az életéből, de hát ha az ember egy bizonyos minőségű kapcsolatot megszokott, sok mindenre képes, hogy ne kelljen váltani. És a tehetség annyira igéző!