Próbatétel

Ma ismét sikerült egy kicsit kitolni az állóképességem igencsak szűkös korlátait: tettünk egy Maglód- Pécel- Isaszeg- Dány- Kóka- Sülysáp- Mende- Gyömrő-kört Lacival és Ákossal. Mivel én vagyok a leglassabb, középen haladtam, előttem Laci mint nyúl, mögöttem Ákos, nehogy leszakadjak. Felvillanyozott, hogy végre elhagytuk a Péteri-Monor-Gomba- szakaszt, mert már eléggé untam, csak a jó társaság miatt mentem már. Voltak nehezebb periódusok (lepukkant utak, kisebb-nagyobb emelkedők), de igazából jól esett a változatosság. Nem tudom, Lacinak milyen volt ott egyedül elöl, meg hogy folyton várni kellett ránk, de mi nagyon jól elpoénkodunk hátul Ákossal. Kókán megálltunk egy kávéra és egy fagyira egy kis bisztróban . (Itt, az Üveghegyen túl finomabb kávét ittam, mint sok budapesti kávézóban. )
57 km volt a vége, de nekem hosszabbnak tűnt. Direkt vittem magammal pénzt, hogy ha bármi közbejön (kiderül, hogy mégse bírom, defekt, stb.) vonatra szállhassak. Sülysápon már eléggé döglődtem, komolyan fontolgattam, hogy ezt a verziót választom, de izgatott, hogy milyen ez a mendei-pusztaszentistváni rész, úgyhogy nyeregben maradtam. Mendén és Gyömrőn is leszáltam és toltam, mert nem mertem megállni, nehogy lemerevedjek. Lényeg a lényeg, megcsináltam. Fogyókúrának nem az igazi, egy közepes szexmaratont jobban megérez az ember (és az örömtelibb is), de jó érzés tudni, milyen távolságot vagyok képes menni, és jó arra gondolni, hogy ez a táv egyre növekszik.
Bringás tanácsok, amelyeket a hétköznapi életben is meg fogok szívlelni:
- ha emelkedő jön, vissza kell váltani, mert kevésbé fáraszt ki, ha a saját tempómban tekerhetek, mint nagyobb fokozaton lassabban tekerni
- nem a lejtőn lefelé kell pihenni (sőt: tilos, lemerevednek tőle az izmok), mert utána szinte biztosan emelkedő jön, hanem az egyenes szakaszokon, mikor szinte erőlködés nélkül mehetek a saját tempómban.
Szép lassan eljutok arra a pontra, hogy nem okoz pánikreakciót nálam, ha bringával kell bemenni Budapestre, és ez megnyugtat. Jó volt!

Elégedetlenség

Vissza-visszatérek A fényképész utókorához. Nem bírom elolvasni. Nagyon okosan van megírva, mondanivalója is van, a stílusával sincs semmi bajom (talán egy kicsit "sajtós", ha használhatom ezt a hülye kifejezést - mert ÉN ugye használhatom a nyomorult kis blogomban, rám ki vetne ezért követ) de valahogy hiányzik belőle az ihlet.

Casanova írta:

"Képzeljen el egy férfit, aki jóképű, jó termetű, szeretetre méltó, szellemes, egyszóval a legszigorúbb mércével mérve is tökéletes. Arra téved egy nő, észreveszi, megnézi s továbbáll azzal, hogy férfi nem tetszik neki. "Mi a hibája, asszonyom? - Semmi, csak éppen nem tetszik." Ön aztán visszatér a férfihoz, megvizsgálja s megállapítja, hogy e férfit angyali hangja fosztotta meg férfiasságától, s kénytelen elismerni, hogy az ösztönös megérzés a hölgyet igazolja." (Emlékiratok)

DE: az is lehet, hogy belőlem hiányzik valami, ezért nem élvezem igazán. Úgyhogy félreteszem, de nem végleg.

Brühühü

Épp, hogy bevallottam, mennyire szeretem, beadta a kulcsot az MP3-am. Elvileg egy újratölthető aksi van benne, ami egy idő után kipurcan, sajnos. Eddig nem láttam jelét, hogy hamarabb lemerülne, vagy ilyesmi, de ma este csatlakoztattam a géphez, aki nem nagyon akarta felismerni. Feltöltöttem rá egy zenét, aztán levettem egy kicsit, hogy meghallgassam, tényleg lejátszható-e, és mikor visszadugtam, már be se kapcsolt. Nem szép tőle. Tény, hogy a fűnyírástól a mosogatáson át az irattározásig sok-sok órán át nyüstöltem, de azért ez rosszul esett. Elvileg garanciás, de ha nem találom meg a számláját, akkor lőttek a relaxálgatós vonatutaknak és egyéb örömöknek. Francba.

Ősember

Semmi közöm a hi-fi világához. A mélyek és magasak, ezek csillogó és testes volta tökéletesen hidegen hagyna, ha Laci nem kérné ki néha a véleményemet egy-egy vándordíjról, ha szabad így neveznem a nálunk megforduló zenemasinákat. Egyébként is ritkán üldögélek zenehallgatás közben, átjár a zene: megédesíti a házimunkát, táncra perdülünk a konyhában a kicsikkel, kimozgatom a beállt derekemat, stb. Ha a munkahelyemen egyedül vagyok, kiválasztok egy zongoradarabot az MP3-amon, és a legmonotonabb részeket úgy gépelem be. Az ujjaim táncosnőkként ugrabugrálnak billentyűkön, és így felfrissülve kelek fel a géptől. Nekem ennyi is elég. Ha nagyritkán a kanapén kötök ki, sajnálom az időt, energiát a hosszas elemzésre, egyszerűen vagyok, itt vagyok, feloldódom a zenében, ugyanúgy, mint a reggeli és egyéb csendekben, ami persze nem korántsem egyenlő a némasággal, ezt már Bab Berci is megmondta.
Mégis - vagy talán pont ezért - primitív álmélkodásra késztet a tudat, hogy a mikrobarázdák pit-jei és land-jei hogy képesek a varázslatot egyesekre és nullákra: igenekre és nemekre redukálni. Ilyen egyszerű lenne az egész? És hol marad a mindezt megfűszerező "talán"? Talán bennem, bennünk, a fantáziánkban, ettől szép ez az egész.

Ismét egyedül...

Laci felbátorodott a mesék sikerén, úgyhogy arculatváltást hajtott végre a blogján, és mostantól oda írja, ami az eszébe jut. Ma én is kaptam tőle egy kedves mesét, az ecce homo-ban olvasható.

Lear

A III.Richárdot szerettem volna olvasni, de nincs meg. A Lear királlyal vigasztalódtam a héten. Nagyon tetszik nekem, ahogy mint egy vezérfonalra, úgy építi fel a művet a legfőbb erényre, a szeretetre: ahol ez ellen vétünk, ott bármi megtörténhet.

Persze az egész jó, úgy, ahogy van. A pszichiáterek tanulhatnának kíméletet abból a részből, mikor a király elméje kezd megbomlani, hogy játszik vele Edgar, abban a reményben, hogy a túlhajtott elme meggyógyítja magát. Ez a bizalom a tiszteletből származik.

Ari

A Német utcában találtam, ahol állandó a "csatazaj" a 4-es metró építése miatt. (Rákóczi tér.)