2020. május 4., hétfő

Káprázat

Igazán szerencsésnek érzem magunkat, hogy most, mikor a járványhelyzet "kezelése" kapcsán sokak élete gyökerestül fordult ki önmagából, a mi kis hajónkat nemigen dobálta meg a vihar. Mindanyiunk munkahelye megmaradt, a fizetésünk nem csökkent, senki nem lett beteg a családból. A legkisebb gyerekünk is most érettségizik, a szüleink egészségesek. Tűzvész mindenütt és én nyavalygok, mert langyos a sör. Néha azért mégis eluralkodik rajtam a rossz hangulat, kérném szépen vissza a sokat szidott szürke hétköznapokat! Most derül ki csak igazán, hogy annyira voltak unalmasak csak, mint mi, akik éltük. És lehetne sokkal rosszabb is. De azért néha mégis nyűgös leszek! Nem is tudom, mi hiányzik a legjobban. Mondhatnám, hogy a színház. De hát alig járunk amúgy színházba, pedig szeretjük, én meg egyenesen imádom. Vagy egy jó koncert. Na ezt már inkább megérezzük, hamarabb kimozdulunk egy jó kis koncert kedvéért a csigaházunkból. Enni egy finomat a nyüzsgő városban: egy jó levest valahol. Kiülni egy kávéra, croissantra, egy jó beszélgetésre a körúton. Beugrani Almáék kávézójába egy mosolyra meg egy ölelésre, beleszagolni a karamellillatú hajába. Egy moziban a szélesvásznú históriák. Na ez kezd már egy kicsit szentimentálissá válni. Vagyis nagyon. Holott csak arra szerettem volna rávilágítani, mennyire hozzá vagyunk szokva a kiszolgáláshoz: hogy megsütik, megfőzik, megvarrják, letörölgetik, megtanulják, önmagukon átszűrik, illatosítják és a fenekünk alá tolják a jó dolgokat alapesetben. Abban a hamis illúzióban ringatnak minket, hogy nem a mókuskerékben botladozó kis rabszolgák, hanem valamiféle felsőbbrendű lények vagyunk, akiknek nem szükséges ilyesmivel foglalkozniuk. Tudom, hogy illúzió, de nem tudok ellene mit tenni. Elszórakoztatom magam. Mostanában textilöblítőket és tusfürdőket szagolgatok jobbhíján. Szerintem úgy ismernek már a Müllerben, DM-ben, mint a rosszpénzt. Mondjuk vásárolok is, ez eléggé alacsony költségvetésű szórakozás.
A napokban az operaáriákra kattantam rá. A YouTube ebből a szempontból valóságos kincsesbánya: a híresebb áriák mindenféle korból, előadásban hallhatóak, láthatóak - nagyon érdekes. Régebben is játszottam már ilyet, most pont Az ötödik elem kapcsán haraptam rá erre a mókára. Akartam írni erről valami frappánsat. Úgyhogy YouTube beltölt, szövegkönyv elő és gyerünk. Kíváncsi voltam rá, mi köze a Lammermoori Luciának és főleg az ún. megőrülési jelenetnek ehhez a történethez. Semmi.



Egy szerepe van: a zene mágiájával átemel a profán világból a transzcendensbe, a szürkeségből a szépség birodalmába. A megalkuvásból a hősiesség, az erény és a borzalmak végletei közé és mikor az utolsó futamok is elhallgattak, még csak le se kell porolnunk magunkat. És a hétköznapi hőstettekre is motivál: semmire nem tudok olyan lendülettel kapálni, mint egy jó kis Verdi áriára. Kisember, kis hőstettek.




 Az opera amúgyis körmönfont műfaj: egyszerű igazságok bonyodalmak és zenei futamok vattacukrába csomagolva, néha az ízléstelenségig. Káprázat és mi ezt tudjuk, de nem bánjuk.  Nagy álmok törpéknek. (Is.)



2 megjegyzés:

Alma írta...

Emlékszel mikor a szabadtériről hazafelé ordítva énekeltük a Rigolettót?

ixchel írta...

Igen :D